Sakkozó szovjet katonáktól az elvtársakon át a számítógépekig

– Hogyan kezdődött, miként vált önből sakkozó?
– Édesapám másodosztályú sakkozó volt, otthon is, meg a sátoraljaújhelyi Ipartestületben is rendszeresen játszott, oda én is sokszor elkísértem. Emlékszem, olykor még szovjet katonákkal is asztalhoz kellett ülnie, mert úgy kívánta meg a helyzet. Amikor 1950-ben Budapestre költöztünk, édesapám a hóna alá vette a sakktáblát és gyakran a Városmajorban kötöttünk ki. Engem más sportágak is érdekeltek, a Petőfi Gimnáziumban elismerten jó labdajátékos voltam, jól ment a kézilabdázás is. Máig nagy élményem, amikor Schmitt Pál iskolatársammal a már akkor is hatalmas termetű, későbbi kétszeres olimpiai bajnok birkózót, Kozma Istvánt kellett lefognunk. Az egész meccs azzal telt, hogy Kozmát mindkét oldalról gyötörtük – nem túl sikeresen.

– Meghatározó volt, amikor az érettségi évében megnyerte az országos középiskolás sakkbajnokságot?
– Érettségi után felvételiztem a TF-re, ahol a sakkról egy szót sem szóltam. Nem vettek fel, s ezzel el is dőlt, hogy sakkozó leszek. Szerencsémre a Városmajorból a VTSK sakkcsapatához vitt az utam, amelynél Réthy Pál és Kóródy Keresztély Imre korábbi olimpikon is foglalkozott velem. E gyakorlások hozadéka az volt, hogy rákényszerítettek a másik fejével való gondolkodásra.

– Miként alakult a sorsa a VTSK-ban töltött évek után?
– Édesanyám halálát követően megnősültem, elhelyezkedtem a NIKEX-ben, ahol mindenki mindenkit fúrt. Az egyetemet is elkezdtem külker szakon, de közbejött az akkori egyik élcsapat, a Budapesti Spartacus hívása. Ekkor döntöttem végleg a sakkozás mellett.

– Mikor játszott először az akkor óriási rangot jelentő országos egyéni döntőben?
– Az elit társaságba 1963-ban sikerült beverekednem magam. Akkoriban hatalmas volt a konkurenciaharc, olyan klasszisok játszottak ott rendszeresen mint Portisch Lajos, Szabó László, Barcza Gedeon, Bilek István. Hatalmas meglepetésre két, vezető nagymestert, Szabó Lászlót és Lengyel Leventét is sikerült egy megnyitási újítással legyőznöm. Egyébként 1967-ben lettem nemzetközi mester, és 1973-ban tudtam megszerezni a nagymesteri címet.

– Kiknek köszönhette a fejlődését?
– A folyamatos önképzés mellett sokat jelentett Liptay László barátsága. Vele a Tipográfia sakktermében ismerkedtem meg, ahová gyakran eljártam, hogy meghallgassam a sokszoros magyar bajnok, Barcza Gedeon előadását. Ott minden szempontból jó társaság jött össze, kellemes hangulatban segítettük egymás fejlődését. Hatalmas megtiszteltetésnek tartom, hogy Portisch Lajos nagymester engem választott szekundánsának 1973-ban, a Tigran Petroszján elleni világbajnokjelölti párosmeccsre való felkészülésben. Akkor tanultam meg igazán, hogy a sakk milyen jelentős fizikai és szakmai munka egyszerre.

– Pedig akkorra ön már két sakkolimpián is szerepelt.
– Igen, 1970-ben és 1972-ben, majd később 1980-ban is a második helyezett magyar válogatottban sakkozhattam. A legnagyobb sikert természetesen az 1978-as ötkarikás torna jelentette, Buenos Airesben a negyedik táblán veretlenül játszva tettem hozzá pontjaimat a végső sikerhez.

– Milyen emlékek élnek önben az argentínai tornáról?
– Miután a hivatalos ünnepség igen gyengén sikerült, még a Himnuszt sem játszották el a tiszteletünkre, Portisch Lajossal elhatároztuk, hogy elmegyünk egy katolikus templomba. A csapat vezetője, Gábor Zoltán valahogy ráérzett, mert miközben indulásra készülődtünk, benyitott hozzánk. „Hová, hová, elvtársak?” – kérdezte. Mire Portisch Lajos röviden válaszolt: „Megyünk a templomba, hálaadó misére az olimpiai győzelmünk tiszteletére, Gábor elvtárs!” Az elnökhelyettes erre szokatlanul hosszan nézte a plafont, majd csak kibökte: „Menjenek, Portisch elvtárs.”

– A csapatsportágakban nagy szerepe van az eredményekben az edzőknek. A sakkozóknál ezt a feladatkört szövetségi kapitányok töltötték be.
– A legnagyobb sikereink idején a jó sakkozó és még jobb emberismerő Navarovszky László volt ez az ember, aki kitűnően ismerte a sakkozók lélektanát. Ő nem csak egyszerűen összeállította az adott napon szereplő csapatot, hanem az ugyancsak jól ismert ellenfelekhez kereste a legjobbnak vélt összetételt. Ő számolt a sakkozók kiállhatatlan természetével, és azzal is, mennyire elfogultak a saját játékrendszereikkel. A sakkozásban valóban minden emberi gyengeség tetten érhető, és Navarovszky mindezeket nagyon jól ismerte és be is kalkulálta a döntéseibe. Olyan szakember volt, akit a „nehéz” sakkozók is elismertek.

– A sikeres évtizedeket követően nehézségek is adódtak az életében.
– A rendszerváltás idején a szövetkezeti mozgalom feloszlott, a Spartacus sakkszakosztálya megszűnt. Évekig csak kóvályogtam, végül 1997-ben Pakson találtam végleges támaszpontra. Ott elsősorban a fiatal tehetségek felnevelését várták tőlem. Én magam pedig azt szerettem volna, ha megtalálom az utódomat. Berkes Ferenc személyében sikerült is: ő ma is a magyar sakkolimpiai csapat biztos pontjának számít. Az utolsó, hasonlóan sokat ígérő tanítványom Antal Tibor Kende volt, aki sajnálatomra a legutóbbi években felhagyott a versenyszerű sakkozással.

– Mikor ült legutóbb sakkasztalnál?
– A 2014-es évadban már csak egyszer játszottam a csapatbajnokságban, a hatalmas időzavart követően szerencsére nyertem. Ez az új, „időadagolós” rendszer végképp nem felelt meg az én stílusomnak, miként a számítógépek főszereplővé válása sem. Szerintem ez rossz irányba vitte el a sakkozást.

– Június másodikán tölti be a nyolcvanat, s már szinte minden megkapható kitüntetést átvehetett. Melyikre a legbüszkébb?
– Az 1983-ban nekem ítélt Mesteredző címnek különösen örülök, mert ez az oktatói tevékenységem elismerése. Később átvehettem a Maróczy-díjat, a Budapestért Pro Urbe-díjat, és ezt a kitüntetést lakhelyemen, Óbudán is nekem ítélték. Az pedig külön jó érzéssel tölt el, hogy szülővárosom, Sátoraljaújhely is díszpolgárává választott.