Nem csak Misa mackó sírt – 40 éve ért véget a moszkvai olimpia

Az 1980-as moszkvai olimpia nemcsak elvette a lehetőséget számos amerikai, (nyugat)német vagy japán sportolótól, na meg a további 62 távolmaradó ország képviselőitől, hanem emlékezetes, nagy pillanatokat is adott a világnak.

A 800 méteren heroikus küzdelmet vívó két brit legenda, a toronymagas esélyes Sebastian Coe és az őt legyőző Steve Ovett csatájára azért is emlékszik mindenki, mert a NOB égisze alatt futottak, az olimpiai himnusz szólt az eredményhirdetésénél – hasonlóképpen nem egy, főképp nyugat-európai ország sportolóihoz. Lord Killanin elnöknek legalább ezt sikerült elintéznie a nemzeti olimpiai bizottságoknál, ha már Nagy-Britannia, Franciaország vagy Olaszország állami szinten hivatalosan csatlakozott az Egyesült Államok bojkottfelhívásához.

Magyarországnak ilyen gondjai nyilván nem voltak, mi több, a sok hiányzó miatt olyan sportágakban és számokban is elindultak legjobbjaink, amelyekben egyébként a MOB-nak eszébe sem jutott volna nevezni. Hát igen, a ritkuló mezőnyt valakikkel fel kellett tölteni.

A hét magyar arany-, tíz ezüst- és tizenöt bronzérem dicséretes produkció, ráadásul inkább a várakozás alatti, mint feletti. Az éremtáblázat hatodik helye a montreali mélypont (mindössze négy első hely, a rangsorban pedig a tizedik) után reményt adott, és dobogós helyezéseink nagy többsége olyan versenyszámban született meg, amelyben a bojkott nélkül is hasonló lett volna a sorrend.

Hiszen például birkózásban, súlyemelésben, sportlövészetben vagy kajak-kenuban a volt szocialista országok uralták a mezőnyt, Magyar Zoltán lólengésben a Naprendszer bajnokságát is megnyerte volna, nem csupán a földi olimpiát – egyedül a mai úszóelnök, Wladár Sándor aranyára nem vehettünk volna mérget, ha ott vannak az amerikaiak, a Pánamerikai Játékok-győztes Peter Rocca vagy a világbajnok Jesse Vassallo. Dehát nem voltak ott.

A magyar győzelmek sorát egy tökismeretlen sportlövő, Varga Károly valószínűtlen sikere nyitotta. Varga a kisöbű sportpuska 60 méteres fekvő számában diadalmaskodott 599 körrel – törött kézzel. Éppen abban a számban, amelyben 1964-ben Hammerl László Tokióban.

A néphadsereg birkózócsarnokában az egy évvel korábbi San Diegó-i világbajnokság hősei Hegedűs Csaba kapitány vezérletével ismét megmutatták káprázatos képességeiket. Igaz, ezúttal nem született négy arany- és egy ezüstérem, mint 1979-ben, de Kocsis Ferenc és az országos kedvenccé lett Növényi Norbert felállhatott a dobogó tetejére, a gusztustalan csalással az aranytól megfosztott Tóth István, továbbá Rácz Lajos és szabadfogású Balla József pedig a második fokra, és még két bronz is jutott.

A nagyszerű Magyar Zoltán 10-es pontszámmal búcsúzott a tornától, amelyben az 1973-as grenoble-i Európa-bajnokságtól kezdve mindenütt megnyerte a lólengést, Moszkvában egyedüli magyarként védte meg a címét, gyakorlatával évekkel járt a mezőny előtt.

A súlyemelő Baczakó Péter grammra annyit (377.5 kg) teljesített, mint nyolc évvel korábban és öt súlycsoporttal lejjebb az egyetlen sportági előd, Földi Imre, csak éppen már két fogásnemben, hiszen a nyomást 1972 után törölték a programból. A már Montrealban is bronzérmes Baczakó esélyeinek nem tett rosszat, hogy a sokáig verhetetlen szovjet David Rigert kiesett szakításban.

A magyar szereplésre a krilatszkojei kajak-kenu pályán a Foltán László, Vaskuti István kenu kettes tette fel a koronát az 500 méteres távon, más kérdés, hogy Wichmann Tamás utolsó olimpiáján a kenu egyes 1000-es döntőjében a finis előtt egyszerűen leállt, mert érezte, hogy arany ebből már nem lesz.

De a rengeteg ezüst és bronz önmagában is jelzi, hogy sokan csalódottan térhettek haza Moszkvából. Vívóinknak például az 1904 után először nem jutott arany, „csak” a további érmekből öt. Atlétáink közül mind a címvédő Németh Miklós, mind az április óta világcsúcstartó Paragi Ferenc csődöt mondott gerelyhajításban, és a fedett pályás világcsúcstartó Mátay Andrea (későbbi kolléganőnk) is csak a tizedik helyen végzett magasban.

Vízilabdázóink harmadikak lettek – ennél a helyezésnél lejjebb már-már fizikai képtelenség lett volna végezniük –, de a Montrealt követően még ünnepelt Gyarmati-féle aranycsapat tagjai ekkor már finoman fogalmazva sem ettek egymás tenyeréből, mi több, hazafelé jövet még a művészettörténész mestert is elmeszelték a vámon, ez volt a híres „ikonügy”. Öttusázóink két ezüsttel zártak, avagy 1976 után ismét lecsúsztak az aranyakról, a hatvanas években nem ehhez szoktunk.

A foghíjas mezőnyök több magyar csapat előtt is váratlan esélyt kínáltak az olimpiai éremre, de ez végül a pólósokon kívül senkinek sem jött össze. Két kézilabda-válogatottunk közül a női negyedik helye a fájdalmasabb, hiszen minden komolyabb meccset sikerült elbukni – és ezzel a dobogót is. A férfiak mindössze egy vereséget szenvedtek, de így is lecsúsztak a dobogóról. Női röplabdázóink akkoriban a közvetlen világelitbe tartoztak, moszkvai negyedik helyükkel senki sem volt boldog.

Moszkva (pontosabban a versenyeknek helyet adó tallinni kikötő) hozta el minden idők első és reméljük csak Tokióig egyetlen magyar vitorlázóérmét is: a Detre fivérek az azóta a programból már kikerülő repülő hollandiban lettek harmadikok. Nagy Béla révén két sorozat után íjászatban is magyar állt az élen, de hősünk végül ötödik lett.

Az 1980-as játékokon nyerte meg harmadik ökölvívóaranyát és fogta be ezzel az örökrangsorban Papp Lacit a kubai óriás, Téofilo Stevenson, hármasban viszont sorozatban negyedszer már nem tudott győzni a szovjet-grúz Viktor Szanyejev. Maratoni futásban ellenben címet védett az NDK-s Waldemar Cierpinski, egy apró etióp, Miruts Yifter megnyerte az 5000 és a 10 000 méteres síkfutást is, a brit Alan Wells pedig mindmáig az utolsó fehér futóként a 100 métert. Első olimpiáján 18 évesen máris olimpiai bajnok lett a (kelet)német kajakos, Birgit Fischer, tornában mind a nyolc számban dobogóra állhatott Alekszandr Gyityatyin, Zimbabwe rövid történelme első aranyát nyerte meg a női gyeplabdacsapat, a díjlovaglásban győztes Elisabeth Theurer lovát, Mon Cherie-t az osztrák szövetség bojkottja ellenére Niki Lauda különrepülője szállította Moszkvába, a szovjet Vlagyimir Szalnyikov pedig először úszta le 15 percen belül az 1500 métert.

Összesen 36 világ-, 39 Európa- és 74 olimpiai csúcs született, ugyanakkor egyetlen pozitív doppingesetről sem számolhatott be a sajtó – de ezen kínjában csak mosolygott a művelt világ.

Avagy nem csak Misa mackó sírt a záróünnepségen.