Cselgáncs: Nem a félelmet érzem, inkább a hálát – Ungvári Miklós

– A magyar sport az elmúlt évtizedekben megismert egy Ungvári Miklóst, aki teljes szívvel, teljes odaadással jelen volt a cselgáncs világában. Negyvenesztendősen, sérülések, kihagyások, most éppen egy koronavírus-fertőzés után mi a helyzet önnel?
– Most van egy Ungvári Miklós, aki gyakran kapja már magát azon, hogy nosztalgiázik, régi emlékekből táplálkozik, s bár belül, a lelkében még jelen van, még maradna, mégis tudja, hogy hamarosan indulnia kell. Ha az idén megrendezték volna a tokiói olimpiát, ön már egy visszavonult sportolóval beszélgetne, de a koronavírus még adott egy évet, hogy – ha a járvány is úgy akarja – megélhessem pályafutásom utolsó Európa-bajnokságát, utolsó világbajnokságát s talán az utolsó olimpiáját is.

– Az utóbbitól karnyújtásnyira van még mindig.
– Igen, a helyezések, számok ezt mutatják, de azért annak a karnak nagyon hosszúnak és erősnek kell lennie. Nem kell nagy tudás hozzá, hogy lássuk, már nem nekem áll a zászló, és ha némi szerencsével eljutok Tokióig, bízom benne, hogy lesz még egy-két jó dobásom, megnyert mérkőzésem.

– Amikor nosztalgiázik, milyen érzések kerítik hatalmába?
– Hogy gyorsan eljött ez a negyven. Szinte még most volt, amikor 2002-ben megnyertem életem első Európa-bajnokságát, szaladtam is az akkor még aktívan sportoló Kovács Antihoz, hogy mutassa meg a bronzérmét, mire azt mondta: „Kicsi, szórakozol velem?! Neked ugyanez van, csak aranyból.” Ha nosztalgiázom, akkor eszembe jut, hányszor vertük végig a világot, mennyi barátságot kötöttem, s mennyi nehézségen jutottam túl sikerrel. Ez a történet sajnos befejeződik, a könyvet lassan be kell csukni.

A halhatatlanság kapujában állni

– Riasztó belegondolni?
– Nem riasztó, inkább azt szörnyű látni, milyen gyorsan elszalad egy-egy nap az életemben. Most, hogy a koronavírus miatt egy hónapig nem mehettem az edzőterembe, sok minden ismét átértékelődött bennem. Hiányzott az az illat, amit kilenc-tíz évesen itt Cegléden megéreztem az edzőteremben. Tudja, nem a félelmet érzem, inkább a hálát, amikor a befejezésen gondolkodom.

– A teljesség érzésével tudja majd bezárni maga mögött a ceglédi csarnok kapuját?
– Úgy érzem, igen. Persze, ha már olimpiai ezüstig eljutsz, az arany mindenképpen hiányzik majd az életedből, de nem lehet csak ezen a szemüvegen keresztül szemlélni az életet. Sportolóként büszke vagyok rá, hogy olimpikon lehettem, méghozzá többször is. És bízom benne, hogy Athén, Peking, London és Rio után meglesz az ötödik karikám is, ott lehetek majd Tokióban. A karantén alatt a Magyar Televízióban újra lehetett nézni az olimpiákat, természetesen én is megnéztem a londoni döntőmet – ugyanazzal az izgalommal, mint ott, az olimpián. Újra láttam, hogy mit hibáztam, hogy „elföldharcoztam” az aranyat, össze is szorult a gyomrom egy röpke pillanatra. Aztán azt éreztem, de jó is volt a halhatatlanság kapujában állni, mindenképpen hálás vagyok a sorsnak érte.

– Negyvenesztendősen Tokióba tart. Az olimpia jó értelemben véve egyfajta drog, olyasvalami, amiről úgymond nehéz „lejönni”?
– Sokan vagyunk, akik szenvedélyes olimpiára járók lettünk. Mondhatom ezt akár Kammerer Zoli vagy Lőrincz Tomi nevében is, de ilyen volt Imre Géza is, aki negyvenkét esztendősen, élete utolsó olimpiáján állt pályafutása legnagyobb sikere előtt. Hogy miért nehéz elengedni az olimpiát? Mert euforikus állapotot idéz elő, mert igazi ünnep, a ruhapróbától kezdve az eskün át az utolsó pillanatáig. Mert tényleg van eszmeisége és tisztasága, függetlenül attól, hogy mi minden rakódott rá, tevődött hozzá a hosszú évtizedek során. Igen, ezt mindig szeretné újraélni az ember, még akkor is, ha negyvenesztendősen már nem topfavorit, és valószínűleg ki kell békülnie egy-két megnyert csatával.

Vízválasztónak lenni a családban

– Az új irányokon gondolkodott már?
– Zúg is tőle a fejem. Rengeteg új irány van, de egy sportkarriert előbb le kell zárni, aztán lehet új dolgokat megcélozni. Sok mindent szeretnék elérni, megvalósítani az életemben, a munkától a családon át rengeteg mindent. Ha a civil életemre gondolok, az jut először eszembe, hogy milyen furcsa lesz majd úgy utazni, hogy nincs a táskámban a dzsudogi, egyszerű turista leszek, nem sportoló, aki az országát képviseli.

– Ha már a családot említette, árulja el, milyen egy tízgyerekes nagycsaládnál megélni egy ilyen kerek születésnapot?
– Az Ungi-bulik felejthetetlenek. Ha most azt kérdezné, hogy a családokkal, barátokkal együtt hány fős bulikat tartottunk régen, nem tudnék rá válaszolni. A testvérek közül októberben négyen is ünnepeljük a születésnapunkat, lehet, az idén is összevonva tartjuk meg, és édesanyám mindannyiunknak süt majd egy-egy tortát.

– A tíz gyerekből eddig ön élhette meg a legnagyobb sikert, a hat fiúból négyen dzsúdóztak, sőt dzsúdóznak még most is. A családban ön a középpont? Ungi, aki segít, akihez lehet fordulni a gondokkal, örömökkel, kérdésekkel?
– Mondjuk azt, én vagyok a vízválasztó a családban. Négy lány után én voltam az első fiú, aki a családba érkezett, s talán ez egyfajta kiváltság is, bár sosem éreztem annak. Én mindig is szerettem volna egy idősebb fiútestvért, akire felnézhetek, akit követni tudok, de rám hárult ez a szerep. Sok csuda dolognak voltam az értelmi szerzője, és persze a dzsúdóban is engem követtek az öcséim. Attila jutott a legtovább, olimpiai kvótás helyen áll jelenleg, Zoli is cselgáncsozik még, Tamás már abbahagyta. Az egyik öcsém birkózott, a másik meg mostanság lovagolni jár el velem. A lányok közül ketten pedig csodás anyukák, szerintem mindenkinek van mire büszkének lennie.

Csíkhalak a tejeskanna mélyén

– A csuda dolgok értelmi szerzője… Az édesanyja sok ősz hajszálat köszönhet önnek?
– Hát, ebben az egyben biztos vagyok. Nem voltam egyszerű kis krapek, mindig törtem a fejem valami csínytevésen. Például egyszer egész napra eltűntem, mert csíkhalakat akartam fogni. Este már mindenki engem keresett, amikor iszapos ruhában, mezítláb, tejeskannával a kezemben végigcsattogtam az utcánkban. Mutattam is édesanyámnak, hogy meghoztam a vacsorának valót, ott úszkáltak a tejeskannában a csíkhalak, s csak mondtam: „Megesszük, megesszük őket, édesanyám!” Pontosan ilyen az unokaöcsém, Ben­degúz is, aki a minap eljött velem horgászni, aztán amikor kifogtuk s a zacskózástól a kádig megutaztattuk a kárászát, másnap kitalálta, hogy vissza akarja engedni. Azt mondta, ez egy szerencsehal, s ha nem tesszük meg, nem nyerek többet világbajnokságot. Mondom, ha ezen múlik, engedjük vissza… Megőrjít ez a kölök!

– Ha egyszer megérkezik a világra a „Kisungi”, őt is a ceglédi Ungvári Miklós Judo Központ felé tereli?
– Azt nem tudom, hogy mikor jön, de ha jön, biztosan elviszem dzsúdózni, és megmutatom neki ezt a szép sportágat. Szeretném, ha megtapasztalná, megtanulná a dzsúdó egyik legszebb értékét: hogy milyen lehajtott fejjel győzni és emelt fővel veszíteni.