Cselgáncs Eb: Eddig bronzos lány voltam... – Karakas Hedvig

– Amikor először kerestük, edzője, Toncs Péter türelmet kért, hiszen éppen interjút adott.
– És remélem, talán most összeszedettebben nyilatkoztam, és nyilatkozom, mint a győzelem estéjén, mert a döntő után valahogy mindenkinek össze-vissza beszéltem. Talán az európai szövetségnek adott interjúm volt a legösszeszedettebb, mert ott angolul kellett gondolkodnom arról, hogy mit mondok, hogyan fogalmazom meg az érzéseimet.

– Fáradt volt vagy túlpörgött?
– Mindkettő. És emellett elérzékenyült, boldog és sokkos is. Tényleg megfogott ez a győzelem, amit nehéz volt szavakba önteni. Amikor a döntő után lejöttem a tatamiról, akkor csapott meg a fáradtság. Nem is a fizikai, sokkal inkább mentális fáradtság, hiszen igyekeztem egész nap koncentrált maradni, végig fókuszálni és nem leülni a döntős blokk előtt, mert ha kizökkensz, akkor onnan már nehéz felállni.

– Van erre recept hogyan kell csinálni?
– Amikor lemennek a selejtezők, akkor általában egy órát relaxációval töltök, de utána felkelek, mászkálok, zenét hallgatok, nem hagyom, hogy fejben kiszálljak a napból. Ha az ember elengedi magát, beleül abba, hogy már döntős, akkor elveszíti azt a jófajta agresszivitását, ami a folytatáshoz szükséges.

– Pedig törvényszerű lett volna ez is, hiszen ön már a döntős szerepléssel belépett egy olyan kapun, ahol ritkán fordul meg világversenyeken. Sokszor panaszkodott arra, hogy mindig csak a bronzmérkőzés jut önnek, kis túlzással a harmadik helyekkel tele van a padlása.
– Hát igen, eddig bronzos lány voltam… A Grand Prix-versenyekről persze volt már aranyérmem, de világbajnokságon vagy Európa-bajnokságon még sosem jutottam el idáig. Tulajdonképpen nem is gondoltam bele, hogy aranyérmes lehetek, egyszerűen csak tettem a dolgom egész nap. Nem voltam kirobbanó formában, de fizikailag felkészültem, fejben pedig extrán ott voltam a szőnyegen. Nem volt egy darab felesleges mozdulatom sem, nem csináltam olyat, ami nem odaillő, akkor indítottam, amikor kellett, és még a két intéses meccseimen sem zökkentem ki. Amit az edzőmmel, Toncs Péterrel megbeszéltünk, én ahhoz tartottam magam.

– Melyik volt a nap legnehezebb pillanata?
– Amikor az első mérkőzésemen felmentem a szőnyegre és realizáltam, hogy milyen a formám. Az első meccs mindig vízválasztó.

– Ez az Európa-bajnoki aranyérem is az lehet?
– Nem tudom, most még nem tudok előre gondolkodni, egyszerűen csak élvezem a siker ízét, hiszen nagyon vártam már erre a pillanatra. Az elmúlt években rengeteget munkát és energiát tettem bele a dzsúdóba. Nem csak az edzéseken, azon kívül is, én tényleg nulla-huszonnégyben élsportoló vagyok, ami nem egyszerű feladat. Sokszor éreztem azt, hogy – csúnya szavakkal élve – nekem ez már kijárna, annyit dolgoztam, hogy csak kellene kapnom nekem is valamit. Na pontosan ezek a gondolatok tettek görcsössé. Most egyszerűen csak örültem annak, hogy újra versenyzünk, és igyekeztem mindent kirakni a szőnyegre abból, amit az elmúlt hónapokban belepakoltunk a zsákba.

– Sok mindent megélt már ebben a sportágban, sikert, kudarcot, sérülések egész sorát. Pályafutása vége felé, harmincévesen jutott el oda, hogy kész versenyző lett?
– Sosem vagyunk készek, hiszen mindig van fejlődési lehetőség. Igaz, harmincévesen fizikailag már nem lehet akkorát fejlődni, csiszolgatni lehet önmagunkon, de ez már nem az a kor, amikor képesek vagyunk kiforgatni a világot a négy sarkából. Ellenben azt érzem, hogy mentálisan rengeteget fejlődtem, megtanultam hogyan álljak hozzá a versenyhez, a kudarchoz, a sikerhez, a saját életemhez. Még nem voltam húszéves, amikor felnőttvilágbajnoki bronzérmes lettem, aztán akadtak sikereim, de a sérüléseim hosszan tartó mélyrepüléseket eredményeztek. Ebben az aranyéremben igazából a kitartásom van benne. Az a Karakas Hédi, aki tönkrement térdekkel sem adta fel, a legnehezebb pillanatokban sem engedte el a dzsúdót. Na erre nagyon büszke vagyok.

– Az edzője, Toncs Péter azt mondta: ez az arany szárnyakat ad önnek. Mit vizionál a 2021-es esztendőre?
– Én egy olimpiai rendezést szeretnék vizionálni. Ha már lesz olimpia, akkor nagyon boldog leszek. És szeretném Tokióban is elérni és fenntartani azt a mentális állapotot, amiben most itt, Prágában versenyeztem.

– A koronavírus-járvány idején az ön sikere – akárcsak a magyar labdarúgóké – jóízű lélegzetvételt jelent a korlátozott, leszűkült, fegyelmezett életterünkben. Érzi ezt?
– Nagyon. Már a budapesti Grand Slam-bronz után sokan úgy gratuláltak, mintha világbajnokságot nyertem volna. Most pedig… Még nem értem a gratulációk végére, rettentően jólesik az a szeretet, amit a magyar emberektől kapok, és érzem, hogy mit jelenthet számukra ez a siker. Ha a döntőm nyolc percére is, de talán sokak figyelmét eltereltem a gondokról. Nehéz időszak ez mindannyiunk számára, mi sem tudjuk úgy végezni a munkánkat, ahogyan szeretnénk.

– Kap pihenőt az edzőjétől?
– Még nem beszéltünk a továbbiakról, de biztos, hogy jól jönne most a leállás, mert van néhány apróbb sérülésem, s a gyógyulásra egy-két hetet szentelnem kellene. Aztán örömmel folytatom a munkát, de hogy mi a következő lépcsőfok? Na látja, ez az, amire jelenleg senki sem tudja a választ a sportágban.