Puska sebészkézben, avagy 125 éve született a sportlövészet első magyar világbajnoka

Talán nem túlzás, hogy legutóbb Bacsó Péter felejthető, alaposan lehúzott filmje, a 2006 februárjában bemutatott,  De kik azok a Lumnitzer nővérek?   irányította rá a figyelmet az egyedi hangzású névre. Jó néhány filmkritikát, interjút most elolvasva egyet sem találtunk közöttük, amelyik érdekességképpen utalt volna rá, valójában miről is híresek a Lumniczerek (Lumnitzerek) – Bacsó valószínűleg jópofaságból, érdekes hangzása miatt választotta a Lumnitzer nővérek kifejezést, amelynek álcája mögött két étteremkritikus férfi kergette őrületbe cikkeivel a vendéglátósokat.

De hagyjuk is Bacsót és gyengén sikerült vígjátékát, beszéljünk inkább a név viselőinek nagy hatású tevékenységéről a magyar orvoslásban. Például a sebészet 19. századi megújhodásának jeles képviselőjéről, Lumniczer Sándor egyetemi tanárról (1821–1892), akinek munkássága hozzájárult, hogy      „a sírkövek egyre csökkenő számban jelezték a sebész útját”.   Negyvenhat oldalon kiadott orvosi disszertációja (Orvos-sebészi értekezés a képlő sebészetről , 1844) az első magyar nyelvű plasztikai sebészeti könyv, ő vezette be a fenolos fertőtlenítést, és máig világszerte használt orvosi eszközt konstruált, amelyet mindenhol Lumniczer-fogóként ismernek. Az 1848–49-es szabadságharcban zászlóaljorvosként szolgált, majd 1849 márciusától törzsorvosként több csatában (schwechati, kápolnai, isaszegi) vett részt, a világosi fegyverletételig a honvédség egészségügyi főnöke volt és a központi kórházak vezető sebésze.

Egy másik Lumniczer, József (1863–1921) ugyancsak a sebészi pályát választotta. Őt az első világháborúban nevezték ki törzsorvosnak, haláláig az Erzsébet-kórházban fejtette ki áldásos tevékenységét főorvosként, és a későbbi nagy hírű szobrász, Kisfaludi Strobl Zsigmond egyik első patrónusa volt. Fia, a szintén sebész Sándor (1896–1958) nevét a magyar sport históriás könyvének lapjai is megörökítették mint az agyaggalamblövés (koronglövés) hazai úttörőjét, drótkötél-idegzetű, biztos kezű, világ- és Európa-bajnok művelőjét.

Az 1924-ben Párizsban olimpiai bajnoki címet szerző Halasy Gyulával és másokkal együtt 1921 decemberében Lumniczer Sándor alakította meg a Királyi Magyar Automobil Club lövészszakosztályát, egyúttal kinevezték alelnöknek, majd 1923 februárjában többedmagával újraélesztette a Országos Magyar Galamblövő Egyletet. Ebből is kitűnik, hogy versenyezni – már jelentős vadásztapasztalattal – 1922-ben kezdett, és az 1924-es párizsi olimpia előtt a négy magyar résztvevő (Halasy Gyula, Szomjas László és Szomjas Gusztáv volt a társa) közül tőle várták a legjobb eredményt. Ehelyett gyomormérgezés miatt (a korabeli lapok írtak gyomorrontásról, rosszullétről) az első hetven lövéséből tizenhármat elhibázott, így másnap már nem is ment ki a lőpályára, visszalépett – míg Halasy 98 találatos olimpiai csúccsal diadalmaskodott.

A csapatkapitány Lumniczer pechjére mindjárt le is vették az olimpia műsoráról az agyaggalamblövést (1952-ben került csak vissza), ugyanakkor életre hívták a világ- és Európa-bajnokságokat – minden évben, egy kalap alatt, egy helyszínen rendezték őket. Az első házigazda 1929-ben Stockholm volt, ahol a magyarok olyannyira ihletett formában céloztak, hogy a szünetekben az izgalom mindenfajta jele nélkül sétálgattak a zöld pázsiton, vagy   „kedélyesen alsóztak a szellős verandán.  ” Az Európa-bajnoki napon harmadik helyet szerző Lumniczer a svéd Fredric Landeliusszal harcolt meg az aranyért a világbajnoki folytatásban, mégpedig sikerrel, sőt csapatban sem maradt el a győzelem. „A magyar csapat népszerűségére jellemző, hogy Lindner generális ebédjén a svédek megtanulták a magyar himnuszt és elénekelték a magyar bajtársaik tiszteletére”   – írta a Budapesti Hírlap, ám a svéd fővárost huszonnégy tiszteletdíjjal és mintegy harminc plakettel megterhelve elhagyó koronglövőink eredményéről a Sporthírlap be sem számolt, és a Nemzeti Sport is csak nyúlfarknyi cikkecskét szentelt neki. Annál nagyobb visszhangot keltett Lumniczer és társai 1933-as bécsi világbajnoki első helye. Az I. számú sebészeti klinika alacsony, köpcös tanársegéde 300/298-as világrekorddal nyert, sőt 229-es hibátlan szériája is felülmúlt minden addigi produkciót. Érdekes módon Bécsből repülővel tért haza, és a vele készített beszélgetéseknek köszönhetően betekinthetünk a kulisszák mögé.

„A mi patronínségünkre jellemző, hogy a külföldi céllövők a bécsi versenyt megelőzően 15-20 000 patront lőttek el, és állami támogatással vettek részt a versenyen, míg mi fejenként összesen nem lőhettünk el többet 800 patronnál. (...) Az itthoni minimális tréningek után Bécsben folytattuk a verseny előkészületeit, és nagyszerű eredményeket értünk el. Kiderült, hogy jó formában vagyunk”   – nyilatkozta Lumniczer, aki a külföldi viadalokon jobban szeretett lőni. „Idehaza, ha verseny van, bejövök ide reggel korán, 7-től, fél 8-tól 10-ig operálok, aztán fáradtan rohanok ki a versenyre. Külföldön viszont az alatt a pár nap alatt csak a versenynek élek”   – utalt egy másik beszélgetésben arra, hogy orvosi hivatását sohasem vágta sutba, egyúttal (részben) magyarázatot találunk arra, miért nem állhatott fel egyéniben a dobogóra az 1934-es budapesti világ- és Európa-bajnokságon.

Az 1937-től egyetemi magántanár, 1939-től a Kassai Királyi Állami Kórházban főorvosként dolgozó Lumniczer kilenc világbajnoki címig jutott, összesen 19 vb-érmet gyűjtött 1939-ig – hogy nem érte el a húszat, azzal magyarázható, hogy legközelebb 1947-ben gyűltek össze a földkerekség legjobb agyaggalamblövészei, illetve a második világháború után időbe telt, mire Magyarországon – Lumniczernek és Halasynak is köszönhetően – újra életet leheltek a költséges sportágba. A sikereit magyar gyártmányú fegyverrel és lőporral arató Lumniczer a beköszöntő új világban sem lankadt, tagja volt a válogatottnak, és igencsak büszke lehetett teljesítményére 1955-ben: három évvel halála előtt, 59 évesen megnyerte a bajnokságot, és tagja volt a Bukarestben Eb-ezüstöt lövő csapatnak.

A Róbert Károly körúti kórház sebészfőorvosaként áldották betegei. Egykori lakhelyén, Gödöllőn 2008-ban megemlékeztek róla halála félszázadik évfordulóján, az eseményre Argentínából hazatérő fia, József így emlékezett édesapjára, a sportlövészet első magyar világbajnokára: „Minden beteget mint embert, mint »egyedüli példányt« kezelt. Nem esetek, nem számok voltak neki az emberek... Ahogy apám 60-70 évvel ezelőtt istápolta a betegeit, úgy kellene kezelni ma is. Felfedezhetnek még csodálatos sugarakat, gyógyszereket, de az apám módszere ne változzon!”

Szóval, kik is azok a Lumniczerek?