– Amikor az interjú időpontját egyeztettük, említette, a hétfő nem megfelelő, mert mennek Vásárosnaményba menteni a folyót. A szennyezéstől?
– Pontosan! A Tisza felső szakaszánál évek óta probléma, hogy áradáskor rengeteg műanyag szemét érkezik a magyar szakaszra. A PET-kalózok már nyolc éve mentik a folyót, tavaly óta végre én is részt tudok venni a munkában.
– Hasonlít a jelenlegi vírushelyzetben egy sportoló és egy színész élete?
– Egyáltalán nem! Hiányzik az együttlét, a sportolók pedig mégiscsak edzenek, versenyeznek. Másrészt volt időm, s mivel amatőr szinten rengeteg sportágat űzök, fejlesztettem magam. Most is éppen az AVSE vízitelepére igyekszem: ha az időjárás nem engedi, hogy vízre szálljak kajakozni, ergométeres edzést végzek.
– Milyen úgy szerepet játszani, hogy a streamelt előadáson nem ülnek nézők? A szerepet tudni kell, de nem reagál a közönség.
– Olyan, mint a citrompótló vagy bármilyen más pótszer. Nem az igazi, ezzel a közönségünknek kedveskedünk, amelynek hiányzik a színház! A nézőknek talán jó, nekünk nem. Csupán abból a szempontból megfelelő, hogy az ízületeink és az agyunk nem lustul el teljesen.
Hogyan szívja fel így magát egy előadásra? Mondogatja, hogy ez a dolga, elvégre profi színész?
Szerencsére nincs ilyen. Nem kell a színészi pályát misztifikálni, olyan, mint a többi hivatás. Megtanultam, bepróbáltam, nagy bajban lennék, ha azon morfondíroznék, milyen is lesz nézők nélkül szöveget mondani. Bár azért egy kivétel van: a Diggerdriver másfél órás monodráma, nagyon kell figyelni, nehogy bakizzak.
– Rengeteg színházban megfordult. Nyughatatlan? Személyes ellentétei voltak? Vagy szakmai kihívás vezette?
– Majdnem mindig az okozta a váltást, hogy elégedetlen voltam a helyzetemmel. Vagy azért távoztam valahonnan, mert megmerevedett egy állapot, vagy azért, mert esett a szakmai minőség, de az is előfordult, hogy emberileg tarthatatlannak ítéltem a helyzetet. Tény, hogy nem vagyok kompromisszumképes.
– A 2019-es Ügetőszilveszter előzetesében elmondta, cirka 190 előadása volt az évben.
– Egy hivatalos felmérés szerint a második legtöbbet foglalkoztatott színész voltam. Normál körülmények között az Örkény István Színház tagjaként most is öt társulatban szerepelek, havonta 20-25 előadásom van.
– Többek között kiemelte a Tóték őrnagyát. Mennyire nyomasztó vagy éppen lelkesítő, hogy többek között Latinovits Zoltán is játszotta?
– Elnézést, de nem jó a példa. Fábri Zoltán Isten hozta, őrnagy úr! című filmrendezésében Latinovits remekül és máig érvényesen játszotta az őrnagyot, de a színpadi őrnagy alakítása nem mérvadó ma már, hiszen egész máshol tartunk ötven év után. Tehát ebből a szempontból nem tekinthetjük origónak Latinovits alakítását, én a magam eszközeivel kívánom megformálni az őrnagy alakját, hozzáteszem, előttem még jól vagy kevésbé jól legalább huszonöten megtették.
– A Vidám Színpadon Komlós András szerettette meg önnel az ügetőt. Vagy a lovakat? Csak ügetőn indul vagy tud lovagolni is?
– Pontosan harmincöt évvel ezelőtt, 1986-ban futottam először ügetőn, később a Komlós édesapja, Vilmos emlékére rendezett Komlós Vilmos-futamon álltam rajthoz. Az Ügetőszilvesztert 1999-ben hívták életre, háromszor nyertem is. Lellén nőttem fel, édesanyám egy üdülő intézményvezetője volt. Nagyapám mellett ültem gyerekként a bakon. Pomázon Puss Laci erdésztanuló barátom tanított lovagolni 16 évesen, főiskolásként ugrani tanultam a Honvéd-pályán.
– A „Férfiasan tökéletes szinkronhangok” a művészeket rangsorolja a hangjuk s nyilván a szerepbe beleélő képességük alapján. Ön a harmadik Gary Oldman, David Duchovny, Jason Statham magyar hangjaként. Egyenrangú szerep a szinkronszínészé, mondjuk, a Tótékban vagy Az ügynök halálában nyújtottal?
– Folytathatjuk a sort néhány kedvenccel, Kevin Spaceyvel, Ed Harrisszel, Tim Rothtal, Viggo Mortensennel. A kétféle alakításnak semmi köze egymáshoz. A szinkron a legihletettebb másolás, átültetve a magyar nyelvre. Persze nem árt, ha valaki képzett színész, de tudok olyan művészt is, aki színpadra már nem lép, ám remekül szinkronizál.
– Ki a kedvence azok közül, akiket szinkronizál?
– Gary Oldman. Nagy átváltozóművész.
– Amikor színésznek tanult, volt példaképe? Vagy valaki, akire azt mondta, ha olyan sikeres lesz, mint ő, elégedett lesz?
– Nem volt, ám amikor a főiskolára kerültem, Szinetár Miklós osztályába, megismertük a nagy színészek alakításait. Engem különösen Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Sinkó László, Balkay Géza nyűgözött le.
– Rengeteg díjat érdemelt ki, melyikre a legbüszkébb?
– Büszke egyikre sem vagyok. A díjakat adják, a mondás is úgy szól, hogy „a díjakat nem kapják, hanem adják”. De ez kissé nagyképű lenne… Azt szoktam mondani, abban lehet bízni, hogy megérdemli, aki kapja.
– A Színművészeti Főiskola elvégzése után kaszkadőrnek akart állni, Bodrogi Gyula beszélte le. Mi fogta meg a kaszkadőrködésben?
– Már említettem, hogy számos sportágat űztem gyerekkoromtól. Amikor az erdészeti iskolából – mert erdész akartam lenni – felvettek a színművészetire, éppen ejtőernyőztem. Ahogy elkezdtem a főiskolát, azonnal abba kellett hagynom. Viszont volt az órarendünkben vívás, lovaglás, hogy ne mozogjunk sután egy-egy szerepben. Pintér Tamás, „Oroszlán” vezette a foglalkozásokat, jó barátok lettünk. Tudni kell, többféle kaszkadőr van, a „gyalogos”, aztán olyan, aki a technikai számokban jeleskedik, mondjuk, autóban bravúroskodik, a „meghaló” vagy a lovas számokhoz értő. Én utóbbiban nem voltam rossz, és színészként nemigen éreztem jól magam a bőrömben, nem voltam kellően magabiztos, elhatároztam, egy ideig kaszkadőrködöm. Csakhogy Bodrogi Gyula a Vidám Színpadon azt mondta, nem lesz az jó, mert a színészpályán nem lehet ki-beugrálni. Az orrom alá nyomta a szerződést, tessék aláírni!
– A motorozás hobbi?
– Igen. Amikor Oszkár öcsémmel Lellén „sétáltunk”, az azt jelentette, hogy két keréken gurultunk. Ez a szenvedély a mai napig megmaradt, van két motorom.
– Ki az, akit a sportolók közül tisztel, és miért?
– Mindenkit tisztelek, aki vitte valamire. Balczó Andrást és Wichmann Tamást különösen becsülöm, becsültem a közösséghez való viszonyuk miatt. Nemrég az Örkény István Színház Vers csak neked című műsora kapcsán összeismerkedtem Kamuti Jenővel, fantasztikus személyiség.
– Mennyire kíséri figyelemmel a sportélet történéseit? Érdekli a labdarúgás?
– Kevésbé érdekelnek az olyan csapatsportok, amelyekben a szépség mellett kötelező agresszivitás van. Ilyen a futball – amelyben, bevallom, ügyetlen is voltam –, a jégkorong, a vízilabda és a kézilabda is. Amikor bokszoltam, az agresszivitás miatt nem szerettem a versenyeket, viszont imádtam edzeni.
– Kétezertizenötben a mandulájában rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Megoperáltak, eltelt öt év, ilyenkor mondják az orvosok, hogy kigyógyult belőle az illető. Mikor lehetett újra sportolnia?
– Az év szeptemberében műtöttek, januárban jógáztam – ha azt annak lehetett nevezni –, nyolc fekvőtámaszt nyomtam le, mert csak annyira voltam képes. Idővel rehabilitációs jelleggel jött a kajakozás, odáig jutottam, hogy elindulok a Masters-mezőnyben az 55 pluszos korosztályban. A biztos utolsó helyezett tehát megvan, mert olyanok szállnak vízre, akik korábban eredményeket értek el a sportágban. De nem bánom, vágyom a hangulatra.
– A műtét, a kemoterápia elviseléséhez képest a járvány alatt megkívánt fegyelmezett életvitel betartása csupán könnyed edzés volt?
– Így van. Az egyetlen igazán rossz, hogy nem lehetek színpadon, viszont a családomra több időm jutott, ahogyan magamra is. S nem tagadom, ilyen előadásszám mellett a pihenés is jólesett.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 13-i lapszámában jelent meg.)