Kardvívás: Márton Anna könnyek között küzd az olimpiáért

–Rögtön tudta a decemberi országos bajnokságon, hogy baj van?
– Maga a helyzet volt furcsa, az, hogy vissza kellett lépnem. Korábban is előfordult, hogy meghúztam a lábam, de olyan még sohasem, hogy ne tudjam folytatni a versenyt. Egy kattanást hallottam a bal térdemben, és zsibbadást éreztem. Eszembe sem jutott, hogy elszakadhatott az elülső keresztszalagom, még akkor sem akartam elhinni, amikor megszületett a diagnózis.

–Letaglózta az orvosi „ítélet”?
– Először természetesen én is megéltem a tagadás fázisát: a diagnózis után több orvost is felkerestem, tényleg nem akartam elhinni, hogy ekkora a baj. Amikor az egyik szakember jól megrángatta a bal lábamat, bizonygattam, hogy ez nem is fáj, ráadásul prímán tudok guggolni is. Fejbe vágott a válasza, mert azt mondta, nem is kell, hogy fájjon, hiszen elszakadt a szalag… Mostanra elfogadtam a helyzetet, megbékéltem vele, és tudatosítom is magamban állandóan, hogy itt tartunk, erre mehetünk előrefelé.

–De merre van az előre?
– A döntést rám bízta mindenki, mondván, olimpia még lesz az életemben, az egészségem a legfontosabb. Úgy határoztam, nem vállalom a műtétet, mert legalább nyolc hónapos rehabilitáció követné. Az orvosok azt mondták, nem garantálják a tokiói indulásomat keresztszalag nélkül, de sikerülhet is. Nagy a kockázat, mindent megteszek azért, hogy ott legyek az olimpián, biztatnak is sokan, ám vannak hullámvölgyeim… Keményen csinálom a gyógytornát, hogy erősítsem a többi izmomat, néha minden remekül megy, máskor meg elsírom magam, és azt kérdezgetem, hogy adok én így tust a versenyeken?!

–Ebben a helyzetben érkezett az egyébként örömteli hír, hogy Budapesten rendezik meg a kardozók utolsó kvalifikációs versenyét, amelyen a női kardcsapat megszerezheti a kvótát. Tudott egyáltalán örülni a bejelentésnek?
– A hírnek nagyon örültem, hiszen nekünk könnyebbség, hogy nem kell utaznunk, hogy mindenféle tájékoztatást megkapunk a verseny kapcsán. Az olimpia prioritást élvez, az a legfontosabb, hogy ott egészségesen léphessek pástra, ám úgy vélem, a csapatunkat erősítheti, a társaimnak önbizalmat adhat, ha ott vagyok mellettük, még ha nem is vívom végig a versenyt.

–A saját kezükben a sorsuk, még sincsenek könnyű helyzetben, ugyanis mindegyik csapattag küzd valamilyen sérüléssel, betegséggel.
– Még a legfeszítettebb tempó mellett sem volt ennyi sérülés a válogatottban, sőt, szinte nem is volt. Azt hiszem, ebben közrejátszik a stressz, hogy voltaképpen bizonytalanságban edzünk hónapok óta. A koronavírus-járvány nagyszerű szériát vágott félbe: női kardcsapatunk sohasem volt még olyan erős, mint akkor. Nem lesz egyszerű folytatni, ami abbamaradt, azonban fontos, hogy már márciusban jól vívjunk, hiszen ez megerősíthet bennünket a tekintetben, hogy igenis jók vagyunk, és ez az olimpián kamatozhat igazán.

–Azt mondta, vannak nehezebb napjai, de egyértelmű az is, hogy elszánt és határozott. Honnan van ennyi ereje?
– Hoztam egy döntést a sérülésemet követően: elindultam egy úton, amelyet nem tudok és nem is akarok félbehagyni. Valóban nehezített körülmények között zajlik a felkészülésem, és tényleg vannak benne mélypontok, ám egyfelől rengeteg erőt kapok az edzőimtől, a barátaimtól, másfelől állandóan ott lebeg a szemem előtt a cél – ez együtt segít átlendülni a holtpontokon.

– Mikor vehet ismét kardot a kezébe?
– Egyszer már vettem, de majdnem nagyobb baj lett belőle… A vívás specifikus mozgást igényel, az egyirányú mozgással nincs gond, itt viszont nem csak erre van szükség. A kitörés, az ugrás már megy, ám ha fegyver van a kezemben, másra is figyelek, vagyis nehéz ilyenkor kontrollálni a mozgást. Annál az első alkalomnál is volt egy olyan hátralépésem, amikor azt éreztem, az elülső után most aztán minden szalag szakad a térdemben… Óvatosnak és türelmesnek kell lennem, egyelőre a vívóedzések helyett iskolázás és lábmunka szerepel a programban, és persze másfél-két órás gyógytorna mindennap. Jövő héttől talán már a vívóedzések is visszatérhetnek a felkészülésembe.