Kevey János lengyel és olasz tanítványai vetettek véget a magyar kard hosszú egyeduralmának

A magyar kard hajdani hegemóniáját számtalanszor megénekelték már, és az írásokba óhatatlanul bele kellett foglalni, hogy mikor szakadt vége az egyeduralomnak. A sport iránt érdeklődők már-már betéve tudják, hogy az olimpiákon egyéniben 1908 és 1964 (kivétel a nélkülünk megrendezett 1920. évi játékok), csapatban 1928 és 1960 között a magyar himnusz szólt kedvenc fegyvernemünk eredményhirdetése alatt. A részünkről mosolyogva viselt egyhangúságnak vetett véget 1968-ban a lengyel Jerzy Pawlowski (egyedül Pézsa Tibortól kapott ki a hatos fináléban...), illetve a minket 1964-ben az elődöntőben – elfogult bírói közreműködéssel – legyőző olasz kardválogatott. De ne feledkezzünk meg világbajnoki trónfosztásunkról sem, amely mintegy előrevetítette az olimpián történteket. Ha dominanciánk nem is nyúlt olyan hosszúra, kard egyéniben 1951-től tartottuk kontroll alatt a világot (1951, 1953, 1954, 1955), míg csapatban 1951-ben kezdődő, hat vb-aranyból összeálló magyar széria bosszantotta a riválisokat. Már akkor is Pawlowski volt a forradalmár, 1957-ben egyéniben orozta el az első helyet, 1959-ben pedig ő és társai éppen Budapesten nyertek ellenünk a fináléban.

Kevés szó esik azonban a sorozatmegszakításokért felelős honfitársunkról, a Borsody László-féle iskolát „kijáró” kiváló vívómesterről, Kevey (Richter) Jánosról, aki a lengyel vívást állami edzőként megreformálva teremtett nagy konkurenciát, majd Olaszországban folytatva áldásos tevékenységét, elsősorban a Torinói Vívóklubban csiszolt gyémántokat. Halálának harmincéves évfordulóján elevenítjük fel pályáját, amelyet szégyenszemre sokkal jobban ismernek a lengyelek, mint mi: már 1939-ben megkapta a Polonia Restituta (Lengyelország újjászületése) érdemrendet, 2007 óta ott a neve a wladyslawowói Sportcsillagok utcáján, 2019-ben Varsóban felavatták az emléktábláját, rajta a felirat: „Pamietamy o Tobie, Janczi Baczi!” („Emlékszünk rád, Jancsi bácsi!)”,   2018-ban pedig igen szép kivitelű, angol nyelvű könyv jelent meg róla Aleksandra Karp jóvoltából. Itthon pedig? Még magyar nyelvű Wikipedia-bejegyzés sincs róla...

Kezdetnek cáfoljuk meg a Richter Jánosként a bánsági Keveváron 1907. február 28-án német nemzetiségű család gyermekeként világra jövő vívómester eddig ismert halálozási dátumát. Kutakodásunk során kiderült, nem 1991. április 11-én, hanem március 15-én hunyt el, és április 2-án búcsúztatták a Farkasréti temetőben. A Szegeden jogot végző Kevey katonatiszti pályára lépett, oklevelet szerzett a Toldi Miklós Honvéd Sporttanár- és Vívómesterképző Intézetben, itt pallérozódott a magyar kardvívás nagy guruja, Borsody László irányítása alatt. Párbajtőrben 1940-ben bajnoki címet szerzett, sőt 1936 és 1943 között mindhárom fegyvernemben nyert – összesen nyolc – bajnokságot a Honvéd Tiszti Vívó Klub (HTVK) tagjaként. Kazimierz Laskowski 1938-ban hívta Lengyelországba vívómesternek, ám ez a kapcsolat gyorsan megszakadt, miután a németek 1939 szeptembe­rében több irányból lerohanták az országot. Kevey ekkor szabadságát töltötte itthon, és hamarosan a megmaradt lengyel légi- és szárazföldi erő Románián keresztül Magyarországra menekítésében vállalt szerepet.

A világháború után tanúként hallgatták meg Béldy Alajos perében. Az Ifjúság Honvédelmi Nevelése és a Testnevelés országos vezetőjét (IHNETOV), a Nemzetőrség parancsnokát 1945 júliusában halálra ítélték, amit augusztusban életfogytiglani börtönre módosítottak – az őt segédtisztként szolgáló Kevey a tárgyaláson németellenesnek, jó magyarnak nevezte főnökét (Béldy 1946 decemberében meghalt). Lengyel források szerint egy évig ült börtönben (a katonai ügyészség tartóztatta le 1945-ben), majd nem feledve jó cselekedeteit és ismerve felkészültségét 1947-ben a Lengyel Vívószövetség – a Magyar Mickiewicz Társaság közvetítésével – kikérte Keveyt, hogy felemelje a lengyel vívást. A vártnál jóval gyorsabban felelt meg az elvárásoknak, hiszen fiai már 1953-ban a világbajnoki dobogó harmadik fokára állhattak. A legendás magyar mester, Bay Béla 1955 januárjában meg is jósolta a jövőt:   „Egy-két évig persze még elég erősek lesznek az öregek a nemzetközi csatákban, de aztán ha nem igyekszünk az utánpótlással, nyakunkon a veszedelem, elsősorban a lengyelek...”    A veszedelem hamarosan megérkezett. A hihetetlen gyorsan jelentkező eredmények mögött meghúzódó módszerről így vallott Kevey: „A klasszikus iskolát, amelyet a magyarok kaptak és aminek anyagát csak hosszú évek után lehet a vívónak elsajátítania, nem adtam meg a lengyel fiúknak. (...) Én mindenekelőtt a mozgékonyságra, a gyorsaságra, a jó tempóra és kevés, de tökéletesre fejlesztett reflexre fektetem a fősúlyt, s azt akarom, hogy a komoly fejlődést a fiúk a versenyeken szerezzék meg.”

A lengyelek 1959 és 1963 között négyszer ültek fel a kard trónusára, ám Kevey – a két vb-bronzot kudarcként megélve, tizenegy év munka után – 1958-ban elköszönt, és Torinóba tette át székhelyét. Módszere Itáliában is gyümölcsözőnek bizonyult, az általa csiszolgatott gyémánt, az 1972-ben a müncheni olimpián csapatban csúcsra érő Cesare Salvadori így emlékezett: „Szüleim Akadémia nevű, a Cesare Lombroso úton lévő éttermébe érkezett enni egy nagy termetű magyar ember. Ő volt Kevey János, a lengyel kardozók korábbi kapitánya. A bőrkabátjával lesodorta a kerámia esernyőtartót, amely darabokra tört. »Hogyan is fizethetném ki...? – kérdezte. – Küldje el a fiát hozzám a klubba, és megtanítom vívni».”      Hát megtanította, és Salvadori az 1964-es olimpiai elődöntőben mind a négy asszóját megnyerte a magyarok ellen. Szóval, nekünk nem jött jól a ripityára tört esernyőtartó.

Kevey kemény leckéi nem kedveztek a gyengébb fizikumúaknak, az érzékenyebb lelkűeknek. A kellően ambiciózus és szenvedélyes ifjakat viszont megragadta karizmatikus egyénisége, puszta jelenléte energiával töltötte be Milánó első vívóklubja, a Societa del Giardino vívótermét is. Egyik olasz tanítványa évtizedekkel később mesélte, hogy amikor tízévesen az első két asszóját elvesztette a döntőben és csüggedten bámult, Kevey odament hozzá, mélyen a szemébe nézett, és azt mondta: ne sikoltson, de egy kis fájdalmat okoz neki, amitől felébred. Ekkor erősen megcsípte a fegyvertelen bal kezét, a fiú nem kiabált, és amikor ránézett a kezére, kiserkent vért látott a felsértett bőrön... Ezek után megnyerte a következő asszóját, sőt a finálét is!

Kevey 1970-ben tért haza, és hatvan felett is nagy lendülettel tette a dolgát a BSE-ben, heti három napon reggel fél héttől kilencig is adott iskolát azoknak, akiknek ez az időpont volt a megfelelő. Nehezen esett ki a kard a kezéből, nyolcvanéves korában is kihallatszott a pengecsattogás a tétényi lakótelepi házból, a beüvegezett balkon mögül.