Papp László leglelkesebb rajongója – Jean-Paul Belmondo és a sport

Jean-Paul Belmondo a szó klasszikus értelmében vett művészcsalád gyermeke, apja szobrászként, édesanyja festőként alkotott. A bohém otthoni légkörből nagyokat szippantva már hatévesen bohócnak készült, de ez nem keltett megütközést, mondhatni, kódolva volt a rendszerbe. Az viszont már inkább nevezhető rendszerhibának, hogy az évek múlásával sem csillapodott konstans tanulási undora (pedig éles eszű gyereknek tartották), amit azzal tetézett, hogy tizenöt évesen váratlanul konkrét életcélt talált magának – mint majdani rettegett ökölvívó. A „megvilágosodás” egy rádióközvetítésnek köszönhető, Belmondo 1948. szeptember 21-én élőben hallgatta a francia Marcel Cerdan és az amerikai Tony Zale középsúlyú világbajnoki címmérkőzését. A partit Cerdan nyerte, miután a 15 menetesre tervezett összecsapás 11. felvonásában olyan elemi erővel találta el riválisa állkapcsát, hogy a mérkőzésvezető nem engedélyezte a folytatást.

Az élmény hatására jóformán már másnap – de a szülei elől eltitkolva – beiratkozott a jó nevű párizsi Avia Clubba, és lelkesen látogatta egy bizonyos Dupain úr edzéseit. Szorgalmas volt és fejlesztette magát, bár későbbi interjúiban becsületesen beismerte, hogy nem volt elég tehetséges, ráadásul a sikeréhség és a kellő kíméletlenség is hiányzott belőle az eredményes bokszkarrierhez. Arról az apróságról már szót sem ejtve, hogy kifejezetten utálta, ha eltalálták...

„EZ KICSODA? – PAPP LACI.”

Azért néhány mérkőzése így is akadt. Hogy valójában mennyi, azt nehéz pontosan megmondani: van, ahol hét, máshol kilenc meccset tartanak számon, míg Belmondo 2018-ban, a nyolcvanötödik születésnapja alkalmából adott interjúban tizenöt találkozót említ. De bárhogy is, az biztos, hogy 1949. május 10-én vívta első összecsapását Párizsban, ellenfele egy René DesMarais nevű bunyós volt, akit már az első menetben kiütött. Az is biztosan kijelenthető, hogy – bár sok helyen leírták ennek az ellenkezőjét – nem veretlenül zárta rövid, 1950 decemberéig tartó bokszpályafutását (az utolsó meccsét elveszítette), s az orra sem a szorítóban törött el, hanem még jóval korábban, egy keményebb iskolai bunyó alkalmával. De hogy a színészettel ekkoriban már kokettáló Belmondo számára nem volt mindegy, hogy mit tesz a fizimiskájával a sok pofon, azt jól mutatja az alábbi nyilatkozata: „Amikor észrevettem, hogy az arc, amit a tükörben látok, kezd megváltozni, inkább abbahagytam a bunyót.”

A boksz iránti szerelem tüze ezt követően sem hunyt ki belőle. Továbbra is járt edzésekre, és befutott színészként, sőt világsztárként is nyomon követte a sportág történéseit, hol a helyszínen, hol a televízió előtt ülve. És minden korszakban megvoltak a kiválasztottjai. A negyvenes években a már emlegetett Cerdanért lelkesedett. „Tetszett a technikája, az agresszivitása, a bátorsága és általában az élete. Mindent elolvastam róla” – mondta három évvel ezelőtt a Le Parisien újságírójának, Eric Michelnek. Utolsó nagy kedvence pedig a franciák riói olimpiai bajnoka, a 2017 óta a profi nehézsúlyúak kenyerét evő Tony Yoka volt, akinek szinte az összes mérkőzését a helyszínen nézte végig – persze amíg tehette. „Nagyon nagy veszteség, a mozinak is, de az ökölvívásnak is. Belmondo olyan ember volt, aki mélyen, a zsigereiben értette és érezte a bokszot” – kommentálta a művész halálhírét a karrierje 11. profi mérkőzését épp a színész temetése napján vívó 29 éves sportoló.

Ám számunkra még izgalmasabb Belmondo Papp László iránti rajongása, akiben szinte azonnal felismerte a kiemelkedő klasszist, és sajnálta, hogy a magyarországi kommunista rezsim tiltása miatt csak viszonylag későn léphetett a profik közé. Belmondo 1958. december 15-én láthatta először élőben a magyar ökölvívót, aki a Palais des Sport szorítójában állt ki a francia bajnok Francois Anewy ellen – a későbbi filmcsillag mindezt az első sorban ülve nézte végig, s a meccs végén be is mutatták az ekkor 32 éves bajnoknak.

„Annak idején volt két barátom, akik a párizsi sportpalotában szervezőként dolgoztak, és tőlük hallottam a hírt, hogy Papp László Párizsba jön, és élőben láthatom a nagy bokszolót – idézte fel emlékeit Borbély Zoltánnak a Paplaci című dokumentumfilmben. – Pappnak hihetetlen ütőereje volt, mellette a saját bajnokunk edzőpartnernek tűnt. Óriási ütőereje mellett technikásan öklözött és kitűnően védekezett. Párizsban az ökölvívás szerelmesei mindig örömmel fogadták az olyan bokszolókat, akik előszeretettel ütnek, mert ilyenkor dráma van a levegőben. Papp a harmadik menetben kiütéssel győzött, a saját szememmel győződhettem meg arról, hogy egészen különleges bokszoló.”

Papp László később is fontos helyet foglalt el a színész életében. Sokszor hivatkozott rá példaképeként, emlegette a sportvilág nagyjai között, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy az 1975-ben forgatott Félelem a város felett című, francia-olasz koprodukcióban készült filmjének (érdekesség, hogy Belmondo ekkor alakított először, de nem utoljára rendőrt a mozivásznon) egyik jelenetében, egy rendőri akció felvezetéseként feltűnik Papp László fényképe, majd elhangzik a neve is. Egészen pontosan így.
„– Ez kicsoda?
– Papp Laci.
– Jól van. És ez?
– Max Cohen.
– Nagyon jó. És ez? Egy színész, ugye?
– Jean Gabin.”
Hogy a franciáknál nemzeti intézményként tisztelt Gabin vagy az ebben az időszakban jó nevű hazai bunyósnak számító Max Cohen fényképe a jelenetben látható módon ott van egy bárpult vitrinjére ragasztva, teljesen életszerűen hatott a hetvenes évek derekán. Papp fotója viszont már nem: hogy mégis odakerült, nyilvánvalóan a film főszereplőjének „érdeme”.

FÉLELEM A VÁROS FELETT (PAPP LÁSZLÓ FOTÓJA 13:10-NÉL)

De ahhoz képest, hogy Jean-Paul Belmondo mennyire szenvedélyesen rajongott az ökölvívásért, mindössze egyetlen alkalommal, az 1963-ban bemutatott A legidősebb Ferchaux című filmben játszott bokszolót, még ha nem is klasszikus sportfilmben, hanem egy lélektani krimiben. És persze ott van az Ászok ásza is, Belmondo egyik legismertebb filmje, amelyben az általa megformált pilóta karaktere a két világháború közötti „pihenőidőben” az 1936-os olimpián részt vevő francia bokszválogatott edzőjeként dolgozik – a rövid ringjelenetben Belmondo láthatóan lubickol a számára ismerős és szeretett közegben.

És hogy miért éppen az ökölvívásban tudta megtalálni a kiteljesedés legjobb formáját? Talán mert úgy tartotta, a ringben zajló dráma állandóan változó forgatókönyve hasonlít a leginkább az élet nevű játékhoz.

VETŐDVE SZÉP AZ ÉLET

Jean-Paul Belmondo sikerének titkát sokan fogják még kutatni a következő évtizedekben is, de talán addig az alapvetésig minden tanulmány eljut majd, hogy népszerűségének kulcsa a művész sokszínűségében rejlett. Belmondo univerzális személyiség volt, nyitott és érdeklődő, ennek köszönhetően minden általa megformált karakter hitelesnek hatott. A „Papa moziját” felülíró francia újhullámos irányzat (nouvelle vague) hatvanas évekbeli művészi alkotásaiban (Kifulladásig, Bolond Pierrot) éppoly természetesnek hat, mint a későbbi kasszarobbantó közönségfilmjeiben, legyen szó vígjátékról, filmdrámáról vagy krimiről. S ezekben képes volt a partnertől függetlenül is önazonos maradni, álljon mellette Alain Delon (Borsalino), Omar Sharif (A betörés) vagy Sophie Marceau (Kellemes húsvéti ünnepeket).

Ez az összetettség a sportok iránti szenvedélyében is megmutatkozott. A röplabdát és a krikettet leszámítva alig akadt olyan sportág, amely ne hozta volna lázba, a leginkább persze azokért a mozgásformákért tudott lelkesedni, amelyeket maga is kipróbált. A labdarúgást gyermekkorától fogva szenvedélyesen szerette, de szinte kizárólag a kapuban érezte jól magát. Némi anyai ráhatásra már tízévesen védett a Pascal gimnázium csapatában, és később sem kívánkozott el a gólvonalról. Azt mondta, a legjobban a vetődés érdekelte, mert attól szabadnak érezte magát – ahogy úszott a levegőben, az olyan volt, mintha szárnyai lennének és repülne. A korszak kapusai közül a francia válogatott René Vignal volt az első nagy kedvence, próbálta is ellesni a mozdulatait. Aztán jöttek szépen sorban a többiek: Marcel Domingo, Julien Darui, César Ruminski – „mindegyik jobb volt, mint ezek a mostaniak ”, mondta kissé epésen a három évvel ezelőtti életútinterjújában.

„A kapus posztja azért vonzott, mert a mérkőzéseken a kapus oldja meg a legnehezebb feladatokat. A kapusnak a legkényesebb a helyzete egy labdarúgócsapatban. Előfordul – nem is egyszer –, hogy a csapat győztesen hagyja el a játékteret, a kapus mégis vesztesként. Meg kell vallanom, sohasem gondoltam arra, hogy egyszer majd a legjobb kapus leszek Franciaországban, mégis nagyszerű érzés volt a mérkőzések sorozatán a kapuban állni. Ezt az érzést az a készenléti állapot váltotta ki belőlem, amit minden kapusnak éreznie kell a mérkőzés minden pillanatában.” – idézte Belmondo a kapuslétről megfogalmazott gondolatait a Képes Sport egyik 1977-ben megjelent száma. A poszttól később sem távolodott el: egy, a Coulisses de l'exploit (A bravúr nyomában) című francia dokumentumfilm-sorozat 1964-ben forgatott epizódjának hála bármikor megnézhetjük, hogyan védett, miként mozgott a kapuban Jean-Paul Belmondo a jellegzetes sapkájában.

Belmondo később is tevékeny szereplője lett a francia futballéletnek. Volt egy Polymusclés nevű csapata, amely a szórakoztatóiparban akkoriban szereplő ismert emberekből összeálló társulat volt, leginkább a magyar színészválogatotthoz hasonlítható, és jobbára jótékonysági mérkőzéseken szerepelt. 1970-ben pedig a nevét és a pénzét adta a francia főváros új klubja, a Paris Saint-Germain megalapításához. Néhány jó barátja biztatására szállt be a „buliba”, de aztán nem tartozott sokáig a tulajdonosi körbe, mert ahogy a Le Parisiennek nyilatkozta, a munka nem illeszkedett a tengernyi egyéb elfoglaltsága közé. De élete végig kitartóan szurkolt a PSG-nek, ám Lionel Messi, Neymar és Kylian Mbappé (akikről egyébként az volt a véleménye, hogy túl sok pénzt keresnek) első közös idényének eredményeit már nem a földi híradásokból tudja meg.

„ANNYIÉRT ÉN SEM!”

Belmondo – vagy ahogy a franciák előszeretettel emlegetik, Bébel – sportkapcsolatai itt még korántsem értek véget. Gyakorló teniszezőként (bár amikor arról kérdezték, hogy milyen játékosnak tartotta magát, jókorát legyintve csak annyit mondott: „Egy nagy nullának” ) rendszeres látogatója volt a Roland Garrosnak, Párizs egyik legjelentősebb évenkénti sporteseményének. Sőt, az ismert emberek közül talán ő volt az első, aki rendszeresen felbukkant a lelátón (legtöbbször országos cimborája, a szintén színész Charles Gerard társaságában), alapvetően önmaga szórakoztatása céljából, ám jelenléte akaratán kívül is népszerűsítette a viadalt. Elmondta, szereti az elejétől figyelemmel kísérni az eseményeket, nem csak az utolsó napok kulcsmérkőzéseire óhajt beülni. Kedvelte Ken Rosewall, Pancho González és Lew Hoad játékát, elismerte Ilie Nastase és John McEnroe tudását, a jelenkor nagyjai közül pedig Roger Federer eleganciája és Rafael Nadal temperamentuma nyűgözte le.

Franciaként élvezettel követte a Tour de France, s egyáltalán az országúti kerékpársport eseményeit, bár a 85. születésnapján adott nyilatkozatában azt mondta, a régi menőket, mint Fausto Copi, Louison Bobet, Bernard Hinault vagy Eddy Merckx, jobban kedvelte a XXI. század madárcsontú gladiátorainál, mert érdekesebb és izgalmasabb versenyeket vívtak egymással. Az autóversenyző, és 1992-ben és 1994-ben a Formula–1-ben is szerencsét próbáló fia, Paul érintettsége okán a technikai sportok sem hagyták hidegen, de lényegében ahol francia sportsiker volt készülőben, ő garantáltan ott volt a közelében.

És még valami. Jean-Paul Belmondo szinte sosem, vagy csak a legveszélyesebb jelenetekben dolgozott kaszkadőrrel, és bár edzettsége, rátermettsége és alázata segítségével képes volt megoldani a legkeményebb feladatokat is, azért így is sokszor érte baleset és szenvedett sérüléseket. A már említett Félelem a város felett című film egyik jelenetének forgatása során nagyjából ötezer ember szeme láttára ugrált kocsiról kocsira egy felszínen közlekedő metrószerelvény tetején. Amikor a színész épségben „túlélte” a felvételt, a kíváncsiskodók megtapsolták a produkciót, és egy bámészkodó állítólag így kiáltott az olykor 60 km/órás sebességgel is süvítő szerelvényen „lovagoló” Jean-Paul Belmondo felé: „Bravó, Bébel! Ezt én még ötezerért sem csináltam volna meg.” Mire Belmondo: „Annyiért én sem.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 11-i lapszámában jelent meg.)