Csak csináld, amit tudsz! – Veres Amarilla elleste az amerikai tornászlányok titkát

– Békéscsabán született. Mennyire kötődik a városhoz?
– Tulajdonképpen egy percig sem laktam ott, hanem a közeli Békésen, ahol apukám családja élt. Azután Debrecenbe költöztünk, a szüleim ott ismerkedtek meg az egyetemen, én pedig ott jártam középiskolába, a Fazekas Mihály Gimnázium matematika szakára. A „szülőhazámnak” és otthonomnak azonban a Felvidéket tartom, mert rengeteg időt töltöttem a szlovákiai Dunamocson, ahol anyai nagymamám élt, akivel rendkívül szoros kapcsolatom alakult ki. Annyira, hogy amikor felköltöztem Budapestre, a mama is velem tartott, és több mint egy éven át együtt laktunk. Nagy hatással volt rám, neki köszönhetően lett ilyen ember belőlem, tőle jön a küzdeni akarás, hogy sohasem adom fel, ha kell, a falon is átmegyek azért, amit el szeretnék érni.

– Gyerekként is ilyen nagy hatással volt önre?
– Mama, mondhatni, kétlaki életet élt, állandó mozgásban a felvidéki háza és közöttünk, volt, hogy két hónapig is velünk lakott, része volt a mindennapjainknak. A nyári szünetekben két hónapra én mentem hozzá Dunamocsra, ott tanultam meg járni és bringázni. Később, amikor Nyíregyházán egyetemre jártam, együtt éltünk hárman lányok, mama, édesanyám és én. Amikor mama 2015-ben örökre elment, éppen az egri világbajnokság előtt, két edzőtábort is kihagytam a felkészülés során, de a csapattal bronzérmet szereztünk, és úgy is mentem oda, hogy tudtam, mama azt akarná, hogy érmesként térjek haza.

– Mikor volt legutóbb Dunamocson?
– A halála után visszavásároltam a házat, ahol élt és ahol én felnőttem, ma már az enyém, és ha csak tehetem, ott nyaralok a Duna partján.

– Úgy tudom, a családtagjai szétszóródtak a világban.
– Nagyon szeretjük egymást és összetartunk, de a sors úgy hozta, hogy mindannyian máshol élünk. Anyukám Debrecenben maradt, régóta vezető beosztásban dolgozik egy nemzetközi cégnél, én a vívás miatt Budapestre költöztem, apu Londonban dolgozik, a nővérem pedig igazi világpolgár, a legtöbb kontinensen megfordult már. Milánóban végzett az egyetemen, aztán cserediákként megjárta Thaiföldet, Londont és Madridot, később Hondurasban élt, most pedig Kolumbiában, Bogotában lakik a férjével.

– Meglátogatta már?
– Sajnos még nem jutottam el hozzá, főleg azért, mert a megszokottnál egy évvel hosszabb lett a paralimpiai felkészülés, de úgy tervezem, az egyetemi vizsgáim után meglátogatom. Egyébként ahhoz képest, milyen távol lakik, gyakran jár haza, legutóbb a születésnapomon volt itt. Nagyon meglepett: mentem edzésre a BVSC-hez, s ott ült az edzőközpont kávézójában egy nagy „Boldog születésnapot!” feliratú lufival. Amikor hazaérkeztünk a tokiói olimpiáról, számítottam rá, hogy a családtagjaim kijönnek a repülőtérre, de arra nem, hogy ő is közöttük lesz!

– Könnyű szívvel beszél a betegségéről, ami miatt parasportoló lett?
– Nem szeretek beszélni róla. A sérülésem születéskori, a bénulás a bal oldalamat érinti, de gyerekkoromban a tesómmal együtt csináltam mindent, nem foglalkoztam a fizikai korlátaimmal. Ahogy nőttem, úgy kellett ráébrednem, hogy különbözöm a többiektől, és nem mindent vagyok képes elvégezni, amit szeretnék. Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, de sokszor falba ütköztem.

– Zavarja a hétköznapokban?
– Van különbség azok között, akik mozgássérültként születtek, és akik baleset vagy betegség következtében életük során váltak azzá. Szerintem utóbbiaknak nehezebb lehet az életükben bekövetkezett hirtelen és jelentős változás miatt. Én az előbbi kategóriába tartozom, az önképem is ilyen, gyerekkoromban ugyan néha nehéz volt elfogadnom, hogy más vagyok, de ma már eszembe sem jut, hogy másmilyen is lehetnék. Alkalmazkodnom kellett ehhez a helyzethez, mert azért van, amit máshogy kell csinálnom, mint az egészséges embereknek, és ehhez hozzá kellett szoknom.

– Milyen sportágakat ismert meg gyermekként és hogyan jutott el a víváshoz?
– Kiskoromtól járnom kellett gyógytornázni és úszni, versenyeken is indultam, de akkor még nem jutott el a szüleimhez az információ, hogy ebből akár életpálya is válhat. Az iskolában kipróbáltam egy csomó sportágat, nagyon jó fej testnevelő tanárunk volt, aki nyáron kerékpáros- és vízitúrákat szervezett a Tiszán. Egyik alkalommal egy hajóba kerültem a debreceni vívóklub edzőjével, sokat beszélgettünk, tőle tájékozódtam a sportágról. El is mentem kipróbálni, de vicces, hogy a vívópályafutásom egy kenuban folytatott beszélgetéssel indult.

– Kitalálom, ott ragadt!
– Azonnal beleszerettem a vívásba, s az érzéseim azóta sem változtak. Rendkívül összetett sportág, hiába vagy gyorsabb és erősebb az ellenfelednél, nem fogod legyőzni, ha nem vagy okosabb. És fordítva is igaz, önmagában nem elég, hogy okos vagy, ha nem vagy elég gyors és erős ahhoz, hogy véghezvidd, amit kitaláltál.

– Volt példaképe, aki ösztönözte?
– Volt, s nemcsak a vívás világából. A riói olimpia előtt az amerikai tornászlány, Alexandra Raisman inspirált, aki a 2012-es londoni játékokon nyert két aranyat, csapatban és talajon, Rióban pedig már idősebb volt a csapattársainál, ezért kétszer annyit kellett dolgoznia, hogy a keretbe kerüljön. De megcsinálta, ráadásul három érmet szerzett 2016-ban, köztük egy újabb aranyat csapatban. Nekem példaértékű ez a kitartás. És ha a sportágunkról beszélünk, a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áron – az övé a leggyönyörűbb vívás, amit valaha láttam.

– Ismerik egymást?
– Személyesen nem, csak edzőtáborban láttam, de ott sem edzett velünk, így leginkább a versenyeiről ismerem, mert mindig megnézem.

– Hogyan találkozott a parasporttal, a kerekesszékes vívással?
– Amikor kiderült, hogy nem vívhatok, úgy voltam vele, hogy edzőként igyekszem a tanítványaimat kijuttatni a világversenyekre. El is végeztem a képzést, az edzősködés révén jutottam Nyíregyházára 2013-ban, segédedző lettem nevelőedzőm, Pákey Béla mellett. Ott találkoztam Tarjányi Istvánnal, aki ma már csapattársam a paralimpiai válogatottban, de addig azt sem tudtam, hogy létezik kerekesszékes vívás. Átestem a kötelező orvosi klasszifikáción, amely után az A-kategóriába kerültem, és 2014 márciusában már indulhattam is az első nemzetközi versenyemen, az olaszországi világkupán, amelyen kardban az első nyolc között végeztem.

– Most hogyan áll az edzősködéssel?
– Tulajdonképpen befejeztem, amikor 2016-ban eldőlt, hogy versenyzőként kijutottam riói paralimpiára. Nem voltam biztos benne, hogy akarom és tudom ugyanazzal az energiával és lelkesedéssel folytatni az edzői munkát. Akkor volt nekem kiemelten fontos, amikor még úgy tudtam, nem lehetek sportoló, ezért másoknak akartam segíteni. Most a saját sportolói pályafutásomra koncentrálok, magamon segítek, hogy elérjem a céljaimat.

– Kik voltak az edzői?
– Pákey Béla volt a nevelőedzőm Nyíregyházán, először ő adott kardot a kezembe, tőle tanultam meg vívni. Amikor a fejlődésem érdekében Budapestre jöttem, Kovács Iván vette át az edzéseim irányítását, aki nemcsak kiváló párbajtőredző volt, betöltötte a kerekesszékes vívóválogatott szövetségi kapitányi posztját is, tehát jól ismerte a paravívást. Jó választás volt, sokra vittük együtt. Szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, nagyon szeretem, hogy felnőttként tekint rám, akinek van tapasztalata és véleménye. Nem csak kijelöli a feladatokat, szereti megbeszélni velem, mit, miért, hogyan csináljunk. Ezért tudunk folyamatosan fejlődni. Nála sohasem kellett „robot­üzemmódban” vívnom, megtanított vívóként gondolkodni, e téren rengeteget fejlődtem nála.

– Szemléltetné példával is, mire gondol?
– Sokszor előfordult, hogy csináltam valamilyen akciót, ami nem sikerült, de már pontosan tudtam és értettem, mi volt az oka. Jó példa a tokiói paralimpiai elődöntőm a kínai Csing Pi-ennel: a pihenő alatt az edzőm megkérdezte, mit gondolok és mit szeretnék csinálni. Elmondtam, mi lenne jó szerintem, aztán elmondta ő is, és ez alapján megállapodtunk, mi legyen a taktika. A konszenzus parádés győzelmet eredményezett, és azért használom ezt a jelzőt, mert előtte ezt a lányt sohasem vertem meg. Nagyon jellemző Ivánra, hogy mindig kielemzi az ellenfeleket, de nemcsak elmondja a véleményét, hanem értem is, ami mögötte van, hogy miért lesz valami jó vagy miért nem fog működni.

– Miért szeret ép sporttársakkal edzeni?
– Azért alakult így, mert hazánkban van összesen tíz kerekes- székes vívó, így sokszor nincs kivel edzenem. Másrészt, ha minden nap ugyanazzal gyakorolsz, kiismered, és egy idő után egyikőtök sem fejlődik. Minél több olyan ellenfélre van szükség, aki más stílusban vív, aki képes meglepni, olyat mutatni, amivel még nem találkoztál. Az érem egyik oldala, hogy nekem és a fejlődésemnek jót tesz – a másik oldala, hogy nekik is, ha például csak a kéztechnikára kell figyelniük, mert fejleszti őket is, ha a lábukat nem használhatják védekezésre, mondjuk az ellenféllel szembeni távolság folyamatos változtatására. Vívóként fontos, hogy minél több edzőpartnered legyen, mert akkor tudsz technikailag és taktikailag előrelépni. Amikor Budapesten folytattam a pályafutásom, az edzőpartnerek száma és minősége is megnőtt.

– Hogyan emlékszik vissza élete első paralimpiájára?
– Örültem, hogy kijutottam Rióba, nekem már az is nagy eredmény volt. Sokáig nem számítottam kvótára sem, de elkezdtem nyerni a kvalifikációs versenyeket, és amikor a cél közel került, lecsaptam rá. Az olimpián nagyon nehéz csoportba kerültem, amelyben ott volt a paralimpiai címvédő, a világbajnok, az Európa-bajnok és az ázsiai bajnok, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával indultam, úgy voltam vele, kihozok magamból mindent és lesz, ami lesz. Aztán mindenkit legyőztem, vereség nélkül jutottam be a legjobb nyolc közé. A négy között az ukrán Jevhenyija Breusz ott és akkor valóban jobb volt nálam, és végül ötödik lettem párbajtőr egyéniben.

– Nem volt csalódott a remek rajt után?
– Az elődöntőben sok sárga és piros lapot kaptam a bíróktól, de végeredményben örültem, hogy úgy alakult. Ha egyből jött volna a siker, valószínűleg nem fejlődtem volna annyit mentálisan, és talán nem is nyertem volna aranyérmet Tokióban. És ezt nemcsak most gondolom így, már másnap így álltam hozzá, és nem is volt időm keseregni, mert a csapatban én voltam a befejező ember. A lengyelek ellen Krajnyák Zsuzsi két tus előnnyel adta át a párbajt nekem, és kicsit remegett a léc, oda kellett tennem magam, de végül megszereztük a bronzérmet.

– És Tokió?
– Ha röviden kellene jellemeznem, azt mondanám: az idei paralimpia a nyugalom versenye volt. Életemben nem voltam olyan jó formában, mint most, tudtam, a felkészülés során tényleg mindent megtettem, és ha úgy vívok, ahogyan edzésen, meg fogom oldani. Tudtam, mire vagyok képes, a stábom minden percben segített a felszülés során, már csak azt kellett végrehajtanom, amit megtanultam, semmi többet. Nem kellett extra teljesítményt hoznom. Egyébként ezt a hozzáállást is az amerikai tornászlányoktól lestem el, akik a verseny előtt rendre úgy biztatták egymást: „Just do it normal!” Csak csináld, amit tudsz, amit annyit gyakoroltál, és akkor nem lesz gond, mert ha már valami extrára van szükség, azt jelenti, hogy nem tudod megcsinálni bármikor, így könnyebben el is bukhatsz. A sportban a „volna” tulajdonképpen a „nemet” jelenti. Ha száz százalékra vagy képes, de száztízet vársz el magadtól, bele fogsz hibázni. Jó tanácsként mindig szem előtt tartom Bruce Lee szavait, aki azt mondta, nem attól az embertől tart, aki tízezerféle rúgást gyakorolt egyszer, hanem attól, aki egy rúgást gyakorolt tízezerszer.

– Akkor mondhatjuk, hogy a második paralimpiájára már az aranyéremért ment?
– Ha másokat meg is lepte a győzelmem, az edzőmet és engem egyáltalán nem. Hideg fejjel, tudatosan készültem, nem reklámoztam, hogy nyerni megyek Tokióba, ezért a játékok előtt nem is adtam interjút, mert nem akartam, hogy bármi elvonja a figyelmem. Erre a verseny előtt sem voltam hajlandó, csak magammal foglalkoztam, befelé figyeltem, mert ez egyéni sportág, és ha a legkisebb zavaró tényezőt is beengeded, bukhat az egész. Ebben sokat segített a sportpszichológusom, Faludi Viktória, és az erőnléti edzőm, Kurucz Attila, ők mindig azt mondták, azt csináljam, aminek itt az ideje: amikor pihenek, edzek és versenyzek, ne foglalkozzak mással. Egyébként nagyon figyelek a testi épségemre, főleg a nagy versenyek előtt vigyázok nagyon magamra, mert többször is azt álmodtam, hogy valami sporton kívül tevékenységben, balesetben megsérülök, és valami tőlem független ok miatt maradok le az álmaimról. Ez a mai napig bennem van.

– Mi a célja 2024-ben Párizsban? Mi a következő lépés?
– Már Tokióban is az volt a célom, hogy két paralimpiai döntőt vívjak, kardban és párbajtőrben is eljussak a fináléig. Nem sikerült, párbajtőrben nyertem ugyan, ám kardban csak kilencedik lettem. Ezért a cél a 2024-es párizsi játékokon az, hogy bebizonyítsam, nem kilencedik vagyok a világon, párbajtőrben pedig címvédőként magasra tettem a lécet, de azon dolgozom, hogy sikerüljön a tokiói sikert megismételni.

– Hogyan tölti a szabadidejét?
– Nyíregyházán már szereztem sportszervezői diplomát, de belevágtam a másodikba: elkezdtem a jogi tanulmányaimat az egyetemen. A kettőt egyesítve, sportjogászként szeretnék dolgozni a pályafutásom lezárása után. Bár még változhat, ki tudja, milyen szakterületet ismerek és szeretek meg a következő öt év alatt... Most az a tervem, hogy sportolóknak adok tanácsot, szükségük lenne rá, főleg amikor szerződéskötésre kerül a sor.

– És milyen hobbinak hódol?
– Nagyon szeretek Dunamocsra járni a rokonokhoz, vagy fürdeni a Dunában, de kikapcsol a lovaglás is, bár a versenyek előtt nem ülök lóra, mert örök szabály, hogy aki felszáll, le is esik. A tokiói paralimpia előtt másfél évig nem ültem lóra. Sokat olvasok, Szabó Magda és Dragomán György a kedvenc íróm. Fontos az életemben a zene is, régen fagottoztam, fúvós zenekarban is játszottam és énekkarba jártam, szeretem a klasszikusokat, tanulás közben sokszor hallgatom, mert megnyugtat. De van, amikor fel kell pörgetnem magam, akkor jöhet a heavy metal!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 16-i lapszámában jelent meg.)