Nem hétköznapi hős – csepeli panelben lépcsőzve készült fel a nyolcezres csúcsra

– Hogyan ért el hat évvel ezelőtt arra a pontra, hogy hátrahagyja az addigi életét és útnak ered?
– Sokan azt gondolják, biztos azért indul el valaki felfedezni a világot, mert törés történt az életében vagy valami elől menekül. Nekem viszont mindenem megvolt, jó állásom a BBC-nél, barátaim, és már akkor is a sziklamászás volt a hobbim. A karrierem csúcsán voltam, de azt vettem észre, hogy már nem érdekel. Tudtam, nem az fog boldoggá tenni, ha feljebb lépek a ranglétrán, ezért más utat kerestem.

– És mire jutott?
– Karácsonyi kávézásra futottam össze azzal a barátommal, akivel még az Everest alaptáborában ismerkedtem meg. Úgy ragyogott, miközben a legutóbbi, ázsiai körútjáról mesélt, hogy egyszer csak belém hasított az érzés, én is ezt akarom csinálni, csak tervek nélkül. A hegyekbe akartam menni, mert már ekkor is a Himalája szerelmese voltam. Másfél évig gyűjtöttem a pénzt, másodállást is vállaltam, és közben beszereztem a szükséges felszerelést. Aztán 2015 szeptemberében egyirányú jeggyel elrepültem Nepálba. Majdnem két évig vándoroltam, bejártam Délkelet-Ázsiát, onnan átmentem Észak-Amerikába, majd le Peruba, és az Andokban túráztam. Végül Patagóniában kötöttem ki, ahol négy hónapon keresztül nomád körülmények között éltem. A Himalája mellett ez a másik hely, ahova mindig visszavágyom.

– Mi fogta meg a magas hegycsúcsokban?
– A semmihez sem fogható kihívás. Tetszik, hogy folyamatosan koncentrálni kell, minden idegszáladdal figyelni a természetre, a testedre, egy pillanatra sem lehet kikapcsolni. A mindennapi életben elég szétszórt vagyok, fenn viszont érdekes módon tudok összeszedett lenni.

– Honnan jött a blogjához a Female Yeti elnevezés?
– Amikor világgá mentem, naplót akartam indítani, hogy megoszthassam másokkal is az élményeimet. Olyan név kellett, amely kifejezi, mit szeretek, és egyben vicces, hiszen én is igyekszem nem túl komolyan hozzáállni az élethez. Az Everest-régióban nagy legenda övezi a jetit, innen vettem az ötletet, ez a név biztos megmarad az emberekben.

– Hogyan jut el az átlagember a gondolatig, hogy megmásszon egy nyolcezres csúcsot?
– Amerika legmagasabb csúcsán, a csaknem hétezer méteres Aconcaguán töltöttem 2019 karácsonyát Argentínában. Úgy éreztem, könnyen ment az a teljesen saját szervezésben, teherhordó és vezető nélkül megtett túra, ott fogalmazódott meg bennem, hogy akkor még feljebb is tekinthetek. Előtte már átéltem a magashegyi betegséget, így tisztában voltam vele, meddig mehetek el.

– Itthon fel lehet egyáltalán készülni egy ilyen kalandra?
– Márciusban döntöttem el, hogy idén szeretnék eljutni egy nyolcezresre. Évente általában három hónapot a természetben vagyok és túrázom, azonban a pandémia miatt most nem utazhattam. A barátnőm segítségével bejutottam egy tízemeletes csepeli panelházba, ott tudtam megpakolt hátizsákkal lépcsőzni, de ez csak részben modellezte a rám váró kihívást. Hat kilóval kezdtem az edzéseket, ezt a felkészülésem végére már tizennyolcra növeltem. Heti kétszer-háromszor tudtam eljárni, ezenkívül a Pilisben barangoltam, de sok időmet elvette, hogy megteremtsem az út anyagi fedezetét.

– Mekkora összegre kell gondolnunk?
– Mindennel együtt a végére olyan ötmillióra jött ki. Nagyjából világos volt, mire lesz szükségem, de Klein Dávid és Németh Alexandra is segített a tanácsaival. Kimondottan erre az expedícióra készítettem saját márkás termékeket, ezek eladásából, illetve némi szponzorációból jutottam pluszbevételhez. Volt, aki a speciális kesztyűt, más a zoknit vette meg nekem. Azért a Manaszlura esett a választásom, mert az a legolcsóbb nyolcezres Nepálban. Eredetileg a könnyebbnek számító Cso Ojut néztem ki, azonban Kína lezárta a határait, így maradt Nepál, amelyet már ismerek.

– A Manaszlu viszont a statisztika szerint a világ ötödik legveszélyesebb nyolcezrese.
– Valóban, ezért minden nekem fontos emberrel rendeztem a kapcsolatomat arra az esetre, ha velem bármi történne. Elfogadták, hogy nekem ez a szenvedélyem, az életem szerves része. Jó érzés volt, amikor két hónap után mindenki őszintén örült annak, hogy épségben viszontlát.

– Eredetileg oxigén nélkül tervezte elérni a csúcsot, végül mégis le kellett tennie erről. Mi történt?
– Sokáig nem engedtek fel a hegyre, így nem volt elég időm akklimatizálódni. Az expedíció szempontjából a szervezők abban voltak érdekeltek, hogy a csapatukból mindenki megmássza a hegyet, erre meg jóval nagyobb esély van oxigénnel. Pedig fejben nagyon készültem rá, hogy a csúcsmászás előtt hozzászoktassam a szervezetemet ehhez a magassághoz, a monszun szezonban egyedül elmentem az Everest alaptáborába is túrázni. Azonban ahogy egyre több időt voltam a Manaszlu alaptáborában, folyamatosan gyengültem, és be kellett látnom, nem érdemes tovább feszegetnem a határokat. Felismertem, már képtelen lennék arra a koncentrációra, amit a hegy megkövetel. Ezzel együtt nagyon csalódott voltam, még most is az vagyok, noha nem kellene, hiszen nem tudtam kellően felkészülni. Az egyik indiai csapattag például tíz darab hatezrest is megmászott egy hónap alatt – én meg a Pilisig jutottam.

– Mit gondol a tiszta mászásról? Tényleg ilyen fontos?
– Igen, mert nem lehet egy lapon említeni az oxigénessel. Elképesztően nagy a különbség, de mindenki csinálja úgy, ahogyan szeretné. Az biztos, hogy a nagy hegyek nagy egókat vonzanak, a nyolcezresek meg már hatalmasokat... Eddig azt hittem, két véglet van: vagy teljesen profi valaki és tisztán mászik, vagy tényleg az íróasztal mellől felálló turista. Én egyik csoporthoz sem tartozom. Nem vagyok profi, viszont nagyon sok időt töltök már évek óta hegyekben. Oxigén nélkül indultam el, mert úgy éreztem, jó akklimatizációval képes leszek rá. Sőt, az elején cipeltem minden felszerelésemet is, de rájöttem, hogy szükséges az oxigén. Ettől még teljes mértékben tisztelem a hegyet. Ha az oxigén nélküli mászók ugyanúgy a serpák kihúzott köteleit használják a mászógéppel, akkor az mennyire tiszta? Ez ennél összetettebb kérdés szerintem.

– Mint később kiderült, elsőre a csúcstól nagyjából húszpercnyire fordult vissza. Miért?
– Mivel a serpa nem volt tisztában azzal, hol vagyunk, azt hittem, még egy órát kellene gyalogolnunk. Biztos voltam benne, ha tovább mászom, nem lesz erőm visszamenni, márpedig a végcél mindig a tábor biztonságos elérése. Ezért volt hasznos a korábbi magashegyi tapasztalat. Addigra már nagyjából tizenkilenc órája voltam úton a hármas tábortól számolva, ráadásul végig én törtem az utat a néha derékig érő hóban. Feltettem magamnak a kérdést: tényleg azt akarom, hogy egy ismeretlen serpa társaságában legyen vége? Addig mindent egymagam értem el, ez az expedíció volt az első, hogy sokan támogattak. Nem akartam nekik csalódást okozni azzal, hogy nem térek vissza, és az egyébként családos serpa életét sem akartam kockáztatni.

– Mégis veszélyben forgott az élete, hiszen összeesett, mert elfogyott az oxigénje.
– Előreküldtem a serpát, hogy nézze az utat, mert úgy tűnt, nem igazán tudja, hol járunk. Közben nem vettem figyelembe, hogy egyből cserélni kell a palackot, mert gyorsan károsodhat az ember szervezete. Egyszer csak elfogyott minden erőm, és eldőltem a hóban. Az volt a szerencsém, hogy éppen arra jött egy másik serpa, aki néhány éve már megmentette egy lengyel nő életét. A semmiből érkezett, azóta is angyalnak hívom.

– Érzett félelmet a túra során?
– Nem. Amikor lépten-nyomon veszély van, beleeshetsz, rád szakadhat, ledönthet az alattomos hegyi betegség, nem tehetsz mást, mint hogy lenyugszol, és a sorsra bízod magad. A kettes táborban felállított sátorhoz például úgy lehetett eljutni, hogy át kellett lépni több nagy hasadékon. Utána nem töprenghetsz pihenés helyett azon, mennyire biztonságos a környezet.

– Egyértelmű volt, hogy nem megy le az alaptáborba, hanem egy nap pihenő után újra megpróbálja?
– Igen, mert mindenképpen érezni akartam, milyen a csúcson. Rossz volt, hogy a második kísérletre már fáradtan indultam el. Délelőtt tizenegykor hagytam el a hármas tábort egy másik serpával, majd este hatra értünk a négyesbe, ahol már mások elfoglalták a sátrunkat. Mivel a nagy cégek vendégei mindig előnyt élveznek, heten vackolódtunk be a serpák háromszemélyes sátrába. Innen éjfél előtt folytattuk az utat a csúcsra, amelyet reggel nyolc körül értünk el. A támogatóim nevét felírtam egy zászlóra, így ott voltak velem. Összesen nyolc napot töltöttem az alaptábor fölött, ez nagyon kivette az erőmet. Még a serpák is elismerték, hogy három napon belül kétszer is nyolcezer méteren túlra jutottam.

Ekkora hóban kellett törni az utat a hegyen

– És mit tervez ezután?
– Talán Pakisztánban próbálok megmászni egy nyolcezrest. A Manaszlu után egy ideig nem is túráztam, de az első mászáskor már újra elkapott az érzés. Szívesen „átnomádolnám” a telet újra Patagóniában, de ha zárva lesznek a nemzeti parkok, inkább itthon maradok. Imádom Klastrompuszta környékét, mindig mágikus erőt érzek, ha ott vagyok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 4-i lapszámában jelent meg.)