Bokszedzésre indult, a focipályán kötött ki – Jancsó Nyika és a sport

– Találtam egy cikket az 1981-es karácsonyi Népsportban, édesapja beszél a futballról...
– Ez érdekes...

– Amennyiben?
– Nem volt nálunk téma otthon a sport, azért csodálkozom.

– Folytatom. Azt mondja Jancsó Miklós, hogy a sport mákony – beszél egy forgatásról, amelyet megszakítottak, mert a cseh tévé futballmeccset adott.
– Tényleg érdekes... Ennél többet erre sem tudok mondani.

– Arra már inkább, hogy szerinte a titok a kiszámíthatatlanságában van. Ha lát egy filmet, az elején már sejti a végét, ám ilyesmi egy futballmeccsnél lehetetlen.
– Na, erre már tudok példát... Érettségire kellett volna készülnöm az 1970-es világbajnokság alatt, de a meccsek közbeszóltak. A legendás Olaszország–NSZK elődöntőt rengetegen néztük együtt, apám operatőrére, Grunwalsky Ferencre emlékszem, meg az örök barát Hernádi Gyulára. Drámai meccs volt, a nyugatnémetek az utolsó percben egyenlítettek Karl-Heinz Schnellinger góljával, a hosszabbításban is vezettek Gerd Müller jóvoltából, a végén aztán Gianni Rivera az olaszokat juttatta a döntőbe. Apám akkor Olaszországban élt, Gyuszi bácsi meg jó svábként a németeknek drukkolt, utána pedig hatalmas vita alakult ki arról, hogy valóban az olasz szellem diadalmaskodott-e a német felett.

– Azt is mondta az édesapja, hogy hiába rengeteg a dráma a sportban, képtelenség filmet csinálni róla, mert a lényeg nem fejezhető ki szimbólumokkal .
– Ez az ő világa, a szimbólumoké. Szkeptikus volt az olyan filmi megjelenítés iránt, ami arról szól, hogy mit gondolnak a szereplők. Mert nem tudhatjuk, mit gondolnak – ki tudja például, hogy mi járt Napóleon fejében, mégis sokan érezték úgy, hogy tudják. Ráadásul a sport abban is különleges, hogy a legendák felértékelődnek. Még ma is, hát még az internet előtt. Csak sejtések szintjén tudunk például arról, mi volt a magyar csapat háza táján az olaszok elleni vesztes világbajnoki döntő előtt 1938-ban, Mussolini tényleg üzent, vagy csak mi akartunk megfelelni neki, nekik az összeállítással. Erről a csapatról egyébként is kevés szó esik, pedig nem akármilyen társaság volt, Sárosi „Gyurkával”, Toldi Gézával, Zsengellér „Ábellel”.

– Ha már legendák... Édesapja 2001-ben együtt lett Budapest díszpolgára Puskás Öcsivel és Papp Lacival.
– Ezt sem tudtam, mindenesetre megtisztelő.

– Ön filmesként végigjárta a szamárlétrát, futballkifejezéssel élve, a serdülőben kezdett, hiszen laboráns volt. Ugyanakkor úgymond „az edző fia”. Az ilyesmi nem mindig előny.
– Ez nem volt téma otthon. Segítséget nem kaptam, de elutasítást sem. Nálunk nem volt nevelés, számonkérés, sohasem hallottam, hogy én a te korodban... Ez a szakmára is érvényes volt.

– Mindenesetre Miklósból Nyika lett.
– Ne keressen mögötte konfliktusokat, egyszerűbb a történet. Úgy kezdődött, hogy mindenki azon röhögött, hogy 70 évesen – tehát az idén – is „ifjabb” leszek. A nagymamám román volt, ezért apámat Nikunak hívta, Nyikunak becézte, abból lett a Nyika. Később senki sem hívta így, és már nem tudom, miért, de én lettem otthon a Nyika. Talán Kézdi-Kovács Zsolt javasolta, hogy Nyikára váltsak, de ebben nem volt olyan, hogy ellene menjek az öregnek. Ami pedig „az apja fiát” illeti, egyszerűen tény volt. A helyzet nem volt könnyű, de nehéz sem. Tudtam, mit gondolnak rólam a hátam mögött, de nem érdekelt.

– Emlékszik az első futballmeccsre, amit látott?
– Konkrétan nem. Tudni kell, hogy tizennégy éves koromig nem éltem együtt az apámmal, az anyámmal voltam, aki férjhez ment egy echte munkáshoz – ne a magyar melósra gondoljon, hanem az angolra, aki a saját erejéből jutott valamire. Bíró Bélának hívták, jó nevű kajakos volt az ötvenes évek végén, a római olimpia idején. Vele kezdtem el meccsre járni. Villamosoztunk a Fradi-pályára, falelátó, Fradi-címer, nagy drukker lettem. Az 1962–1963-as csapatra – Novák, Mátrai, Varga Zoli, Albert Flóri, Fenyvesi doktor –, amelyik több mint egy évtized után lett újra bajnok, már emlékszem. Az pedig máig megmaradt, hogy egyébként mindig a kisebb csapatoknak drukkolok.

– Játszott is?
– Az jó történet. A nevelőapám korosztályában mindenki ismert mindenkit a sportban, ő különösen jóban volt Kellner Feri bácsival, aki a Dózsában volt bokszedző. Levitt hozzá, ugrókötelezni szerettem, de azt utáltam, amikor pofán vágtak. Az edzések a Tatai úton voltak, ahol a futballpályán egymást váltották a kiscsapatok, Tehertaxi, MÁV Előre, ilyenek. Nézegettem őket, s egyszer egy fiatal edző szólt, hogy nincsenek meg, álljak be. Elég gyors voltam, mondta, hogy maradjak, úgyhogy elindultam bokszedzésre és – futballoztam. Aztán a nevelőapám találkozott Kellnerrel, kérdezte, mi van velem, a Feri bácsi meg mondta: „Jól futballozik a gyerek...” Elég ciki volt...

– Később Pénzügyőr-meccseken sokat találkoztunk. Emlékszik még a Pasaréti útra?
– Persze. Jó csapat volt, jó játékosokkal. Legalábbis bennem így maradt meg, biztosan azért is, mert jól éreztem ott magam. Nem egyedül, ezer néző mindig volt legalább. Várjon csak... Balázsi volt a kapus, a védelemben Bogdánra, az Izzóból jött Általra és Benére emlékszem, fedezetben Bozsik Peti volt az ász, elöl pedig Lesti Béla és a volt MTK-s Kunszt Jenő. Aki csapos is volt a söntésben. Az edző pedig Kiss Laci, a „Kampó”.

– Penarol-drukker. Ez akkor kezdődött, amikor 1964. április 16-án az Újpesti Dózsa 2:1-re legyőzte a Népstadionban?
– Nem, sokkal később. A lányaim, Anna és Veronika sokáig éltek Uruguayban, jártam ki hozzájuk, dolgoztam is ott, s persze meccsre is jártam, egy-egy Penarol–Nacional derbi felejthetetlen. Elkerültem az 1930-as vb-re épült, a Penarol által üzemeltetett Estadio Centenarióba, amelynek fantasztikus múzeuma van. Lenyűgözött. Minden van ott, fotók, kupák, érmek, dokumentumfilmek az egykori világ- és olimpiai bajnok hőseikről. Uruguay kétszer akkora, mint Magyarország, de csak 3.5 millió lakossal, a futball viszont a hétköznapok része. Jobban, mint nálunk, de ennek ezer és egy oka van, nem az én dolgom az elemzése.

– A futballmúlttal operatőrként is szembesült. Például az 1982-es Surányi András-filmnél, az Aranycsapatnál.
– Segédoperatőr voltam Máté Tibi mellett. A film csúcspontja Puskás Öcsi volt, akkor jött haza először, azt nem lehet leírni, mekkora esemény volt, érzelmekkel, könnyekkel, ha van olyan, hogy jelen idejű múlt, ott tetten érhető volt.

– Most pedig készül a film Guttmann Béláról...
– Készülget... Az ő sorsa sem akármilyen, csak nehezen megfejthető. Ezért épül szakértőkre a film, például a kollégái közül Dénes Tamásra és lapjuk főszerkesztőjére, Szöllősi Györgyre.

– Ha már a múlt... Közreműködött az 1969-es Pál utcai fiúk című film színvilágának felújításában, ami azért érdekes, mert olvasom önről, hogy „a film egyik felejthetetlen színésze” volt.
– Na, hiszen... Tény, hogy én voltam a kisebbik Pásztor, az egyik huligán a Múzeumkertből, sőt, az Áts Ferit alakító Julien Holdawayt is szinkronizáltam. A felújításnál alig ismertem rá a hangomra, ez azért meglepett. Ami a lényeget illeti, úgy gondolom, amíg az ember itt van ezen a világon, jó, ha kézben tartja azt, amit ő csinált meg.

– A másik felújított film nevelőanyjáé, Mészáros Mártáé – a Napló gyermekeimnek.
– Az különösen jól sikerült, hiszen az idén Cannes-ban, ahol 1984-ben nagydíjat nyert, bemutatták a klasszikusok programjában. Ráadásul Márta az idén elnyerte az Európai Filmakadémia életműdíját, megérdemelten.

– Dolgozott az édesapjával és a nevelőanyjával is. Volt önben szorongás?
– Apámmal nem volt egyszerű, de mire összekerültünk, már volt mögöttem valami. Az első közös filmünk az 1985-ös A hajnal volt, ismertem a munkamódszerét, ezzel együtt nem volt könnyű. Az ő világa csak az övé volt, ez így természetes. Persze ez Mártára is igaz, de ő érzelmi filmcsináló, beleérzése van. Ez ma már nem divat, mindenesetre a filmjeit csomagban veszik meg az amerikai egyetemek.

– Mikor rúgott legutóbb labdába?
– Húúú... A kilencvenes évek elején. Aztán jöttek a fiatalabbak, erősebbek voltak, keményebbek, maradt a futás, érkezett az Achilles-sérülés, most a szobabiciklizésnél tartok. Mondhatni, teljes a pályafutásom.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 15-i lapszámában jelent meg.)