Cselgáncs: „Még most sem mindig érzem át, hogy olimpiai bronzérmes vagyok”

– Jelentett pluszmotivációt, hogy édesapja születésnapja a tokiói verseny napjára esett? 
– Nagyon keveset. Próbáltunk a szakmai stábbal minden külső tényezőt kizárni. Még a közösségi médiaoldalaimat is letöröltem, szinte csak a családom tudott elérni.

– Jól bírja a lelki terheket, az önre nehezedő nyomást?     
– Igen. Ez mind rutin és megszokás kérdése. Az egész karrierem során világosan látszott, hogy mindig magasabb szinten tudtam jól versenyezni, például juniorként a felnőttek között. Ezt részben annak köszönhettem, hogy nem ismertek még annyira, ezáltal lekerült rólam a teher.

– Mint minden sportoló, az ön felkészülését is megzavarta a koronavírus. Hogy sikerült mégis felépíteni és érmekkel zárni a tavalyi versenyszezont?     
– Szörnyű volt, hogy nem tudtuk, megrendezik-e egyáltalán az olimpiát. Sokkal jobb lett volna, ha bármit, de biztosan mondanak, mint azt, hogy nem tudják. Ennek ellenére nagy változás történt tavaly januárban, amikor a szakmai stábhoz csatlakozott Járdán Tamás mentáltréner, aki úgy készített fel, hogy megtartják a játékokat. Sokat segített még, hogy elutaztam feleségem szüleihez Karcagra, ahol nem kellett dzsúdóruhát felvennem, néha pedig elmentem biciklizni, edzeni, futni, de leginkább fát vágtam és a horgászatnál segédkeztem.

– Öt hónap távlatából hogyan emlékszik vissza arra a bizonyos július 28-i viadalra?     
– Néha meg kell néznem az érmet, hogy igen, megvan, amire az egész életemet feltettem. Magára a versenynapra ugyanúgy emlékszem vissza, mint amikor ott voltam. Egyetlenegy mérkőzést veszítettem el a német Eduard Trippel ellen. A kérdés talán az, mi lett volna, ha a németet megverem, hiszen utána a török Mihael Zgankkal találkoztam volna, akit már jól ismerek, és az esetek többségében meg is vertem, mert nagyon fekszik nekem az ő stílusa. A grúz Lasa Bekaurival is nagyon szívesen találkoztam volna, aki később 90 kg-ban olimpiai bajnok lett.

– Sokat gondolkozik még ezen?     
– Egyáltalán nem, ez csak kíváncsiság. Elfogadtam, hogy az elődöntőben kikaptam és a harmadik helyet szereztem meg. Ezzel is abszolút elégedett és boldog vagyok.

– Elbizonytalanodott bármikor a versenynapon, hogy meglesz-e az érem?     
– A bizonytalanságot kizártam. Az önbizalmamat – kicsit arrogáns módon – feljebb kellett srófolnom azért, hogy tényleg elhiggyem, olimpiai érmet tudok nyerni. Amikor kiutaztam Tokióba, mindennap azt vizionáltam, hogy a pódium felé sétálok, ahol a díjátadó ceremónia zajlik. Úgy tűnik, bevált. Sokat segített még, hogy a versenynap reggelén megnéztem, melyik szőnyegen versenyzek, körbesétáltam, hogy egy kicsit otthonosabbá tegyem a közeget.

– Alighanem többen kezdtek el dzsúdózni a bronzérme hatására, fiatalok példaképévé vált. Ez azért nem kis dolog...     
– Nagy öröm és büszkeség tölt el emiatt. Ha valaki szerez bármilyen olimpiai érmet, utána mindig nagyobb figyelem szegeződik a sportágára. A játékok után szinte mindenhova elmentem, ahova csak időm és energiám engedte, hogy minél több településen, klubban lássák, aki tehetséges és felkészült szakmai stáb áll mögötte, emellett van akaratereje és motivációja, sikeres lehet a sportágában. Néha lehetetlen álomnak tartja az ember az ötkarikás érem megszerzését. Tény, hogy nem adják ingyen, küzdeni kell érte keményen, de meg lehet szerezni. Nekem abból a szempontból szerencsés a helyzetem, hogy rengeteg olyan emberrel küzdöttem a hosszú évek során, akik már olimpiai érmesek. Ha sikerül legyőzni az egyiküket, olyankor az ember még jobban feltüzeli magát, hogy neki miért ne jöhetne össze az a dobogó... Ha minden feltétel adva van hozzá, akkor meg kell szerezni!