A sportpolihisztor Pajor István, akit Kodály Zoltán tanított meg fekvőtámaszozni

– „Sportolni pedig szükséges” – ez a címe az interneten elérhető látványos videónak, amelynek tanúsága szerint 80 felett is fut, úszik, erősít, kerékpározik, evez, teniszezik, síel, snowboardozik, sífut, motorozik. Mi hajtja?
– A versenyszellem benne marad az emberben. Én a mai napig nem tudok lötyögősen, egészségfenntartó céllal sportolni, kizárólag edzésszerűen. Időre futok, feljegyzem, figyelem az eredményeimet. A minap kezembe került a 2020-as edzésnaplóm, az év 366 napjából 303-at sportoltam, ez 83 százalék.

– Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez! Hogyan lesz egy fiatal lakatosból sífutó és síugróbajnok?
– Kitérnék előbb a gyerekkorra, a második világháború időszakára. Meglehetősen retardált gyerek voltam, vékony testalkattal, kevés izommal és még kevesebb önbizalommal. Még csak jó tanulónak sem számítottam, ezért is mentem el nyolcadik osztályosként szakmát tanulni. Jól szereltem biciklit, úgy gondoltam hát, a lakatosszakma közel áll hozzám. Barátaim jártak le egyesületbe sízni, megkerestem én is egy-két szakosztályt, de általában csak rám néztek és azonnal eltanácsoltak. Végül csak befogadott a Vörös Lobogó Keltex. De nem akarom szépíteni, az én pályafutásom úgy kezdődött, hogy ahány versenyen indultam, mindegyiken utolsó voltam.

– Még mindig messze vagyunk attól, hogy 1960-ban ezt hirdette a Népsport címe: „Pajor István nyerte az északi összetett bajnokságot.”
– Ennyi idő távlatából azt gondolom, valami pluszösztönzőnek kellett bennem lennie. Talán éppen a világháború emléke erősített, a tapasztalat, hogy egy ideig gettóban éltem, nehéz körülmények között. Édesanyámmal, bátyámmal életben maradtunk, apámat elvesztettük, drámai módon.

PAJOR ISTVÁN 80 ÉVEN FELÜL IS NAPONTA FÁRADHATATLANUL EDZ

– Mi történt vele?
– Pajor Marcellnek hívták, amatőr szinten sízett, evezett, teniszezett, az üzleti életben nagyon ügyes volt, ruhaüzletet vezetett a Népszínház utcában. Zsidó származása miatt munkaszolgálatosként elhurcolták a mai Ukrajna vidékére, de sikerült hazahozni. Amikor a vonatból kiszállt Budapesten, megparancsolták neki a nyilasok, hogy másnap nyolckor itt és itt jelentkezzen. Mások is ugyanezt az utasítást kapták, mégis egyedül ő ment oda nyolc órára a megjelölt helyszínre. Mauthausenbe került, de túlélte a koncentrációs tábort, a háborút. Naiv zsidó emberként fölkéredzkedett egy Magyarország felé induló orosz vonatra, amelyben német hadifoglyokat szállítottak. Annyit tudok, hogy a lába elfagyott, ezért hordágyon feküdt, mozgásképtelen volt, és bár a szerelvény keresztülhaladt Budapesten, nem tudott leszállni. Leveleket dobott ki, anyám próbálta a szerelvényt utolérni, el is jutott Debrecenbe. Éppen elkésett, fél órával előtte továbbment a vonat a Szovjetunió felé. Több hírt nem hallottunk apámról. Utólag igyekeztünk megtalálni a Vöröskereszt és a Jad Vasem Intézet segítségével, hiába.

– Miként élte meg akkor mindezt?
– Egy gyerek korántsem tudja olyan drámaian érzékelni a körülményeket, mint egy felnőtt, a szemében a gettó sem ugyanaz. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden egyes napom rettegéssel telt. Anyám szerzett idegen névre szóló papírokat, azokkal sikerült eljutnunk Makó mellé, Apátfalvára, befogadott minket egy néni. Az első nap délutánján egy helybeli gyerekkel kint játszottam az udvaron, és amikor a kert végébe elmentünk pisilni, egyből kiderült neki, hogy én máshogy nézek ki, mint ő. Fél óra múlva kint voltak a csendőrök és vittek minket a szegedi Csillagbörtönbe. Engem a bátyámmal beraktak valami szűk helyiségbe, ahol valóságos poloskaáradat volt, csapkodtuk őket egész éjjel, emlékszem, szétszedtük az egyik priccset, és hajóhintáztunk rajta. Egy napot töltöttünk Szegeden, aztán minket elvittek Budapestre a nagyszüleinkhez, anyámat meg Aszódra, ahonnan két hét után sikerült kiszabadulnia.

– Innen a kitartás, a makacsság, amely elindította az említett alkati nehézségek dacára a versenysport felé? Azért kell ahhoz bátorság, sőt szemtelenség, hogy kereten kívüliként felkapaszkodjon valaki a mátrai edzőtáborba tartó sícsapat buszára...
– Régi történet ez, nem is tudom, honnan szedte elő. Tény, hogy amikor szólították a fiúkat a Galyatetőre induló autóbusznál, óvatlan pillanatban beloptam magam, és a vezetők csak az érkezésnél vették észre, hogy eggyel többen vagyunk. Nem is jutott elég fekhely, így a fűtő mellett aludtam a kazánházban, ám a lényeg, hogy az edzéseken részt vehettem. Biztos vagyok benne, ezek az apróságok hozzájárultak ahhoz, hogy az extrém bizonyítási vágy meghozza az eredményét. A Széchenyi-hegyen laktunk, ahol egy évben nem ritkán kilencven havas nap is volt, bőven volt tehát alkalmam edzeni. És lassan elkezdtem előre lépni: 1955-ben a korosztályos északi összetett magyar bajnokságon 23 indulóból a 23. lettem, 1956-ban már 10., 1957-ben én voltam az ifjúsági magyar bajnok. Felnőttszinten ötször nyertem északi összetettben egyéni országos bajnokságot, ezzel együtt külföldi nemzetközi versenyre nem tudtam eljutni. Nem szívesen használok ilyen kifejezést, de kissé úgymond ellenszélben éltem a versenyzői pályafutásomat.

– Milyen értelemben?
– Nem mondhatom, hogy úton-útfélen megszégyenítettek a zsidóságom miatt, de előfordult, hogy a versenyzőtársak megjegyzéseket tettek, és a síszövetség vezetősége sem állt egyértelműen mellettem. Alig észrevehető módon érvényesült ez, ám én mindig másodrangú állampolgárnak éreztem magam. Ebben benne volt a vékonyságom, izomnélküliségem, önbizalomhiányom, ezek összegződtek, és gondolom, amit én hátrányos helyzetnek vettem, a történelmi előzményekből is következett. Fantasztikus élmény, hogy végül is ezektől az érzésektől sikerült megszabadulnom. Meghatározó módon éppen a sport volt az, amely elhitette velem, hogy mégsem vagyok másodrangú állampolgár.

– Egy korábbi interjújából tudom, Kodály Zoltán nem csak zenélni, énekelni, szolmizálni tanította az érdeklődőket, de szükség esetén fekvőtámaszozni is...
– A Normafánál, az Anna réten készültem sprintet gyakorolni, bemelegítésként nyomtam néhány fekvőtámaszt. Aztán egyszer csak felnéztem, és azt láttam, Kodály Zoltán áll előttem, mögötte hátul nagy Csajka gépkocsija. „Fiatalember, szép, szép, hogy igyekszik, de nem így kell ezt csinálni” – mondta, azzal leereszkedett, ökölbe szorított kézzel megtámasztotta magát, és mutatott hat szabályos fekvőtámaszt, de olyat, hogy közben a mellkasa a földet érte. Három találkozásomra vagyok kiemelten büszke életemben, Kodály Zoltán, Göncz Árpád és Roger Federer egyaránt nagy hatást tett rám. És ide vehetjük negyediknek VI. Gusztáv Adolf svéd királyt, akinek tört németséggel gratuláltam ahhoz, hogy inkognitóban végigcsinált egy Vasa sífutóversenyt.

– Csak azt ne mondja, hogy a svéd királyba is tréningezés közben botlott a Normafánál...
– Az már síedzői időszakomhoz kötődik. Óriási megtiszteltetés ért 1972-ben, új korszak kezdődött az életemben, abból a bizonyos kis retardált gyerekből az egyik legjelentősebb egyesület, a Honvéd síugrószakosztályának vezetőedzője lett. És nem is kellett szégyenkeznem az eredmények miatt: amikor átvettem a szakosztályt, az egyesület legjobb eredményének egy negyedik hely számított. Amikor befejeződött az edzői pályafutásom, a magyar rangsor első hat ugrója honvédos volt. A búcsút egy fegyelmi eljárás hozta el, amelyet azért indítottak ellenem, mert egy északi túra során el akartam fogadni egy előre nem tervezett norvégiai versenymeghívást is. Bár az 1978-as világbajnokságon nem vehettünk részt, a vb másnapján rendezett svédországi nemzetközi versenyen tanítványom, Gellér Gábor a vb-mezőny számos nagyágyúját megelőzve lett tizenegyedik, az esti banketten nem győztek gratulálni az eredményéhez. Ekkor találkoztam Gusztáv Adolf svéd királlyal is.

– És Roger Federerrel?
– A 2010-es US Openhez kötődik az emlékezetes eset, az amerikai tenisztornára újságíróként jutottam el. Sokakhoz hasonlóan én is betegesen rajongok Federer játékáért, szellemiségéért, emberi karakteréért. Nagy munkával hat darab másfél órás DVD-t állítottam össze a pontjairól, és ezeket edzője segítségével díszcsomagolásban átadtam neki. Cserébe csak egy federeres sapkát kértem. Másnap ott várt az ajándék, amelyet azóta is becsben őrzök, benne a személyes dedikálással: „Pisti, thanks for the DVD!”

– Szobája falán rendhagyó világtérkép, rajta bejelölve a hegymászások helyszíne, egy nyolcezres, egy hétezres, négy hatezres és nyolc ötezres csúccsal. Melyik expedícióra a legbüszkébb?
– Magától értetődően az 1990-es Himalája-expedícióra és a legmagasabb csúcs, a 8201 méteres Cso-Oju megmászására. Tudni kell, hogy 5200 méteren az oxigén parciális nyomása ötven százalék, ami azt jelenti, hogy feleannyi oxigénhez jut a szervezet, mint tengerszinten. Följebb, 8200 méteren már csak egyharmad az arány, tehát nagyon komótosan kell mozogni, gazdálkodni a mozdulatokkal, hogy ne legyél állandóan oxigénadósságos állapotban. Ez az egyik nehézség, a másik pedig, hogy az emberen fent úrrá lesz valamiféle eufória, amely olyan, mint az alkoholos állapot, és ebben a szédüléses boldogságérzésben nehezebb összpontosítani. Márpedig a hegyen elég egy picit hibázni, hogy megtörténjen a baj. Nekem egy ponton a hágóvasam beleakadt a sínadrágomba. Nagy lélekjelenléttel, egy erőteljes mozdulattal kiszakítottam, de hajszálon múlt, hogy előre nem estem, és ha elkezd csúszni az ember a havon lefele egy negyven-negyvenöt fokos lejtőn, már nem könnyű megállni. Oxigénpalack nélkül másztam, 52 éves voltam, ami ilyen magasságban a magyar mászók között azóta is korrekord. Ezért merem azt mondani, hogy nekem a Cso-Oju meghódítása felér egy olimpiai aranyéremmel.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 19-i lapszámában jelent meg.)