Két testvér, két kerék, két váll – az akaraterő röpíti a Szőke fiúkat

 

– Nem szokványos, hogy két testvér ennyire különböző irányba indul a sportban. Rövidebben: hogyhogy Alex nem lett motorversenyző?
Szőke Márk: Ő is rá akart ülni, ő is beöltözött, úgy, mint én, csak hát…
Szőke Alex:  …én fejre álltam. Márk versenyén történt, motorozott, én néztem, közben a kis quaddal gurultam előre, éppen rá egy nagy kőre. Szerintem akkor kezdődött a birkózókarrierem, amikor a quad lebirkózott, ugyanakkor pedig el is határoztam, hogy nem kell nekem a motorozás. Meg aztán már kicsi gyerekként is Márk fejét ütögettem a kisautóval, a futballpályán is állandóan fellöktem a gyerekeket, úgyhogy nyilvánvaló volt: harcos típus vagyok. A családunk barátja, Losonczi Ottó alakította újra az ESMTK birkózószakosztályát, apukám vitt le oda hétévesen.
Márk:  Én öt voltam, amikor megkaptam az első motoromat, és az akkor még földes utcánkban kezdtem el motorozni. Nem mozogtam rosszul rajta, nem estem el, úgyhogy megtetszett. Azt a motort ellopták, és ez nekem szerencse, mert apa vett egy jobbat, azzal kezdtem el krosszozni Soóky Zsolt keze alatt. A második évben korosztályomban már magyar bajnok lettem, és akkor tulajdonképpen el is dőlt minden. Apa is látta, hogy van tehetségem, úgyhogy segített a folytatásban. Motokrosszal kezdtem, azután jött az enduro, a superenduro.

– Hamar kiderült, hogy tehetségesek a sportágukban?
Alex: Az első versenyemen harmadik lettem, a következőt pedig már megnyertem. Persze nem mondom, hogy nem voltak hullámvölgyeim, mert megesett, hogy direkt nem vittem cipőt vagy mezt az edzésre, hogy ne kelljen dolgoznom, de mivel az edzők megerősítették apát abban, hogy érdemes folytatnom, a segítségével átlendültem a holtpontokon. Tizenegy és tizennégy éves korom között veretlen voltam, még pontot is nagyon nehezen tudtak csinálni rajtam az ellenfelek. Aztán jött a kamaszkor…
Márk: …ami még mindig tart! (nevetnek)
Alex:…szóval jött a kamaszkor a maga elbizonytalanodásaival, megingásaival, motivációvesztésével. De tizenhat évesen bekerültem a válogatottba, és akkor elkezdődött egy másik út, tulajdonképpen innen számítom sikeresnek magam. Ifjúsági világbajnoki és Európa-bajnoki cím, aztán érmek juniorban.

– Hogyan tudták összeegyeztetni a szüleik, hogy melyikük versenyére utazzanak el?
Alex: Ez elég nehéz volt, mert annak idején a család együtt utazott a lakóautóval Márk versenyeire, és hát édesapámmal ugye ők nulla–huszonnégyben együtt voltak, hiszen ő volt a szerelője, és a stílusuk is nagyon hasonló. Édesanyám meg egyikünk versenyére sem nagyon jár, mert nem bírja nézni... Nem is csoda, Márknak annyiszor tört el valamije, hogy még nekünk is nehéz volt megemészteni.

– Hány csontja törött el?
Márk:  Huszonkétszer műtöttek, azt hiszem. A krosszban ez – mondhatni – természetes, a pálya ugyanis gyors, veszélyes. De visszatérve az eredeti kérdésére: eleinte négyen együtt jártunk a versenyekre, apa, anya, Alex meg én, most azonban már önállóak vagyunk, úgyhogy apa eldöntheti, melyikünket nézi meg. Érdekes egyébként, hogy milyen sok versenyünk van egy időben, vagy hogy mennyi hasonlóság van a pályafutásunkban. Én például most, február elején versenyeztem hazai közönség előtt a Papp László Budapest Sportarénában, míg Alex áprilisban lép szőnyegre ugyanott az Európa-bajnokságon.

– Hogyan élik meg egymás versenyeit?
Alex: Apával mindig gyomoridegünk van, jobban izgulok, mint a saját versenyeim előtt. Itt annyi veszély van: egymásra ugranak, összeakadnak, meg aztán jó néhányszor láttam Márkot motor nélkül a levegőben szállni. De amikor sikeres, azt nagyon jó látni.
Márk: Én is nagyon sokat könnyeztem Alex sikereit látva, pedig nem vagyok sírós fajta. Most is, az olimpián, alig bírtam magammal. Reggel fél ötkor néztem a meccsét, félálomban, de amikor eldobta az ellenfelét, azt az egész utca hallotta, úgy ordítottam. Apáék a mellettünk lévő házban laknak, az ő tévéjén csúszott a közvetítés, úgyhogy az ő hangja öt másodperccel később jött meg. Szóval én is mindig nagyon izgulok, amikor Alex versenyez.

– A legnagyobb élményük egymás sportkarrierjével kapcsolatban?
Alex:  A kvótaszerzésem napja – bár ez pozitív és negatív is egyben. Azon a napon Márk is versenyzett, egy hazai bajnokin indult, nemzetközi mezőnyben. Én bejutottam az elődöntőbe, volt még egy meccsem a kvótáig, de közben volt két-három óra szünetem, úgyhogy elmentem pihenni. Felhívott és mondta: csináljam meg! Hallottam a hangján, hogy valami nem stimmel, de magamra koncentráltam. Apa ott volt velem, pedig nem lehettek nézők. Amikor megvolt a kvóta, felhívtam Márkot és együtt sírtunk a telefonban, majd amikor kimentem apához, elmondta, hogy Márknak eltörött a lába, mindjárt betolják a műtőbe.

Márk: Én mondtam a csapattagoknak, ne adjanak semmilyen infót Alexről, nem is néztem az első két meccsét, hogy tudjak koncentrálni a saját versenyemre. Jól is ment minden az utolsó körig, amikor telibe vágtam egy fát. Nem estem el, de eltörött a sípcsontom keresztben. Dolgozott bennem a feszültség, meg hát amúgy is bent voltam az erdő közepén, ott senki sem tudott volna segíteni, úgyhogy feltettem a lábam a kormányra és végigszenvedtem azt a hat percet, ami hátravolt – de addigra már akkora volt az előnyöm, hogy így is megnyertem. A mentőben tudtam meg, hogy megvan Alex kvótája, úgyhogy amikor a teljesen váratlanul elkezdtem sírni, és nem tudtam elmondani a mentősöknek, hogy miért, mert annyira örültem, meg is kérdezték, adjanak-e bátorításképpen egy matricát…
Alex:  A másik nagy élmény, amikor tavaly októberben a világbajnokságon ugyanazon a napon lettem én is második, amelyiken ő. Nem tudom, hogy hoztuk össze…
Márk:  Én most ötödik lettem a Papp László Budapest Sportarénában az Európa-kupa mezőnyében, remélem, áprilisban Alex ötödiknél jobb lesz ott.

– Milyen érzés volt hétezer hazai néző előtt versenyezni?
Márk: Én már két éve is tapasztalhattam ezt az őrületet a Papp László Budapest Sportarénában, de nekünk kisebb szerencsénkre sisak van a fejünkön, ami sokat „fog” a hangból, szóval tudunk koncentrálni. Persze amikor vége a futamnak, elképesztő érzés, hogy mennyien szurkolnak nekem, hogy skandálják a nevemet. Szerencsére korábban is versenyeztem már nagy közönség előtt, amikor a motokrossz-világbajnokságon indultam, nyolcvannyolcezer ember előtt kellett motoroznom, ott tényleg a saját motorhangomat sem hallottam.
Alex:  Mi az utóbbi időben hozzászoktunk, hogy nem nagyon lehet néző, az olimpián sem volt, de a 2019-es U23-as világbajnokságon például nagyon jó érzés volt, hogy amikor beléptem a csarnokba, kiabálták a nevemet. Löketet adott, kirázott tőle a hideg. De olyan nagy közönség előtt, ami várhatóan itthon lesz az Európa-bajnokságon, még nem birkóztam, úgyhogy várom nagyon, bízom benne, hogy sikeres lesz.

– Járnak sportpszichológushoz?
Márk: Én jártam, majdnem három évig. Segített kissé megnyugodni és megtanított koncentrálni: el sem tudja képzelni, mekkora segítség, ha az ember a rajt előtt fejben végigjátssza az időmérő edzést például. Nem csak úgy végigpörgeti, hanem végigmegy rajta úgy, ahogyan rendesen is csinálná, miközben a szakember méri az időt. Ez segít utána a gyakorlati kivitelezésben.
Alex:  Én Faludi Viktóriához járok, ő Szilágyi Áron sportpszichológusa is. Tudja, az olimpia után nagyon sokáig bennem volt, és a mai napig bennem van, hogy rossz taktikát választottam a bronzmérkőzésen, és ő segített lezárni a múltat. Nem volt könnyű, mert hiába hajtogatta mindenki, hogy még fiatal vagyok, lesz még lehetőségem, mert nekem megadatott, és nem ragadtam meg. S mondom ezt annak ellenére, hogy hivatalosan csak tavalytól vagyok felnőtt válogatott, és tisztában vagyok vele, hogy kell még a rutin, kellenek a meccsek. Viki sokat segített abban, hogy például a világbajnokságon nyugodtan és tisztán tudjak birkózni, hogy eljussak a döntőig.

– Az élsport kissé olyan, mint a pengeélen táncolás. Hogyan lehet idegekkel bírni?
Alex:  Megtanultam kezelni. Az a helyzet, hogy én szeretek szenvedni. Szeretek hétfőn elmenni az edzőtáborba és pénteken zombiként hazajönni, hogy azután két nap pihenőt követően újrakezdjem az egészet. Szeretek folyamatosan száz százalékon teljesíteni. Aztán persze van olyan, hogy le lehet szállni egy kicsit a penge éléről, de az nem gyakori.
Márk: Én kissé másképpen gondolom. Kétezertizennyolcban volt öt hónap, amikor nem motoroztam. Letettem a motort, és eldöntöttem, hogy befejezem. Csakhogy ez egyfajta függőség, és amikor jött a szezon, és láttam a többieket készülődni, kimásztam abból a hatalmas hullámvölgyből, amiben voltam, és úgy döntöttem, összeszorítom a fogam és megyek előre. Nem érdekelt a huszonkét műtét, a sok hosszú rehabilitáció, mert arra gondoltam, addig kell menni, amíg bírok. Addig kell letenni a névjegyem, hogy itt voltam, hogy jelen voltam ebben a sportágban, amíg a testem bírja, és ez nem lesz mindig így. „Csináld, mert már nem csinálhatod sokáig ezen a szinten” – ez vált a mottómmá.

– Ha kampányolniuk kellene a saját sportáguk mellett, mit hoznának fel pozitívumként?
Márk: Elsősorban azért szeretem az endurót és a motokrosszt, mert közel vagyok a természethez, gyönyörű tájakon motorozom. Aztán meg azért is, mert megtanított szerelni, érteni a géphez, megoldani a feladatokat egyedül is, magamra utalva, aztán megtanított taktikázni, no meg arra, hogy sohasem szabad feladni.
Alex: Tudja, én nagyon rossz gyerek voltam, meg szemtelen is, úgyhogy engem a sport – és persze apa meg anya – arra tanított meg, hogy tiszteljem az edzőimet, az ellenfeleimet, ezáltal pedig az embereket is. A mi meccseink nem olyan hosszúak, mint Márk versenyei, az egész csak kétszer három perc, de nagyon intenzív és rendkívül összetett sportág a birkózás. Kell hozzá erő, kondi, és az sem baj, ha használod a fejedet, na és nem utolsósorban kell önfegyelem. Főleg abban az időszakban, amikor hozni kell a súlyt. Ez néha nem könnyű, főleg, ha azt látod, hogy a barátaid mulatnak, nyaralnak, neked meg még hátravan jó néhány hét a felkészülésedből, úgyhogy esélyed sincs. Viszont ha ott állsz a dobogón, a nyakadban az éremmel, kárpótol mindenért, és persze a versenyek után mi is mehetünk nyaralni vagy szórakozni. És az sem rossz érzés, hogy ha az ember elmegy diszkóba, és tudják, hú, ennek el van törve a füle, akkor vele nem szabad kötözködni…

– Melyek a közeli és a távoli céljaik?
Márk: Én nagyon szeretnék egyszer elindulni a Dakaron. Régóta tervezem, nagyon tetszik a kihívás, és hát nagyon régen volt legutóbb magyar indulója a versenynek, a legjobb eredmény Kátai Péter nevéhez fűződik, vele készülök most. Szeretném a sivatagi versenyen a magyar színeket képviselni. Ami pedig a rövid távú terveket illeti: az Enduro Team Hungary színeiben indulunk az enduro-világbajnokságon, és szeretném befejezni a superenduro-világbajnokságot, amelynek egy állomása van hátra, Németországban.
Alex: Hosszú távon az olimpia lebeg a szemem előtt, a mostani ciklus, ugye, lerövidült, úgyhogy jövő év végén már előttünk a kvalifikáció, de év közben van Európa- és világbajnokság, meg nemzetközi versenyek, amelyeken szeretnék jól szerepelni. A következő két évben még szerepelhetek az U23-as mezőnyben is, úgyhogy azokra a versenyekre is próbálok jól felkészülni. A vállam hetven-nyolcvan százalékos, egészségileg rendben vagyok, alig várom, hogy szőnyegre léphessek újra. Őszintén mondom, hiányzik a rutin, hogy reggel felkelek, és csak estére érek haza.

– Milyen típusú versenyzőnek tartják magukat?
Alex:   Ha fejben ott vagyok és minden rendben, nagyon nyugodt birkózó vagyok.
Márk: Általában nem én vagyok a leggyorsabb vagy a legjobb, mégis sokszor nyerek azért, mert az akaraterőm minden gondon átlendít, és mert kitartok a céljaim mellett. Az ominózus lábtörés után szombaton megműtöttek, de hétfőn már a bringán ültem és tekertem, mert menni kellett tovább.

– Van példaképük?
Alex: Nekem nincs. Illetve a bátyám. Mindig is felnéztem rá…

– Nem kis teher...
Márk: Nagyon örülök, hogy felnéz rám, ez azért lehet, mert ő is szeret „megdögleni” a szőnyegen, de én még nála is jobban szeretek. S tudja, miért? Mert azt csinálom, amit szeretek. Alexnek is mindig azt mondom: azt csinálod, amit szeretsz, próbáld meg a lehető legjobban kiélvezni – saját magad miatt.

– Nyugtassanak meg, hogy néha azért összekapnak.
Alex: Nem.
Márk: Úgy neveltek minket, hogy szeressük egymást. És hiába ütötte a fejemet a kisautóval, én csak paskoltam a hátát, hogy jól van, öcskös. Gyerekként volt, hogy a húsvéti locsolkodásért kapott pénzemet neki adtam, mert gyűjtött valamire. Sohasem verekedtünk, sohasem fordultunk el egymástól egyetlen napra sem. Talán a sport kovácsolt össze minket, vagy az, hogy gyerekként folyamatosan együtt utaztunk a versenyekre, nem tudom…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 19-i lapszámában jelent meg.)