„Gyerekkorom óta a zöld-fehéreknek szurkolok” – Menczer Tamás és a sport

– Minap Biatorbágyon játszott hírverő mérkőzést a Ferencváros öregfiúkcsapata a Buda-környéki old boys együttessel, s a mérkőzést ön kommentálta. Kitől jött a helyszíni közvetítés gondolata?
– Az én partizánakcióm volt – mondta Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkára, aki minisztériumi pályafutása előtt a Duna Tv és az MTVA szerkesztő-riportereként és műsorvezetőjeként dolgozott. – Kétszer harminc percet futballoztak a csapatok, s mivel úgy tűnt, tetszett az ötlet, a mérkőzés nagyjából kétharmadát közvetítettem a jelenlévőknek. Nyolc éve annak, hogy legutóbb kommentátorként beszélhettem a mikrofonba – kíváncsi voltam, megy-e még.

– A pálya mellett állva kommentált, mint hajdanán Szepesi György. Volt ilyesmire példa a praxisában?
– Nem, én már az első közvetítésemet megelőző felkészülési időszakban is a kommentátorállásban ültem; a debütálásom egy három hármas döntetlenre végződő ZTE–Vasas meccs volt. Az oldalvonal mellől nehezebb átlátni a történéseket, az első Fradi-gólnál, amelyet Zoran Kuntics fejelt Biatorbágyon, egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy a labda a hálóban vagy csak az oldalhálóban kötött-e ki. Annyiban viszont könnyű dolgom volt, hogy a fradistákat jól ismerem. Hét BL-szereplő is pályára lépett: Kuntics mellett Szűcs Mihály, Telek András, Dejan Milovanovics, Keller József, Lisztes Krisztán és Vincze Ottó. A hajdani remek középpályástól, a meccs megszervezésében sokat segítő Bánki Józseftől tudom, hogy erre korábban nem volt példa. Annak idején Telek „Manci” volt a kedvencem, a Bajai LSE-ben ugyanis én is hátvédet játszottam.

– Úgy érzékelem, erős a kötődése a Fradihoz.
– Gyerekkorom óta a zöld-fehéreknek szurkolok. Arra pontosan emlékszem, hogy azért lettem Michael Schumacher rajongója, mert a szomszéd srác is a német pilótának drukkolt, viszont azt már nem tudom, miért épp a Ferencvárost választottam. Valószínűleg így születtem. Sportriporterként ezt persze igyekeztem palástolni – az ember alázattal van a szakmája iránt –, de utólag be kell vallanom, nem mindig sikerült.

– Ha már palástolás: mi a helyzet a minisztériumban, hiszen nyílt titok, hogy Szijjártó Péter miniszter úr a Honvéd szurkolója?
– Egy minisztérium hierarchikus szervezet, csúcsán a miniszterrel, aki iránt nyilvánvalóan tisztelettel viseltetek én is. Az azonban, hogy más-más csapatnak szurkolunk, vice versa lehetőséget ad a zrikálódásra. Odáig szerencsére még nem jutottunk, hogy veszélybe került volna az állásom (nevet).

– S családi fronton miként lehet fenntartani a békességet, hiszen anyósa férje az angyalföldiek legendája, Mészöly Kálmán.
– Sőt anyósom, a 329-szeres válogatott Bardi Gyöngyi – sokak szerint minden idők legjobb magyar női röplabdázója – is a Vasas sportolója volt, csakúgy, mint a szintén röplabdázó feleségem, Gerevich Bea és az apósom, az ötszörös világbajnok vívó Gerevich Pál. Tíz és fél hónapos kisfiunknak azt tanítom, hogy „a Fradi a legjobb csapat a világon, a második pedig a Vasas, hogy anya meg ne sértődjön”. Márknak van fradis kis sálja, mackója és volt rugdalózója is, utóbbit azonban kinőtte, ideje is felkeresnem a szurkolói boltot. A Vasas egyelőre egy piros-kék fülű kutyával képviselteti magát az otthonunkban.

– Visszatérve a riporteri évekhez: államtitkárként tudja-e hasznosítani azt a rutint, amelyet az élő közvetítések, az élő magazinműsorok révén megszerzett?
– Jó hasznát veszem e tudásnak. Amikor a KKM-be kerültem, a sajtó és a kommunikáció területéért feleltem, ami most is hozzám tartozik, csak időközben kibővült a feladatköröm. A sportkommentátorok mindig is megbecsült tagjai voltak a televíziós közösségnek, számos műsorban foglalkoztatták őket, hiszen nekik nem okoz problémát, ha szabadon kell beszélniük, nem fagynak le éles helyzetekben. Azt már itt, a minisztériumban tanultam meg, hogy kérdezni könnyebb, mint válaszolni. Utóbbi másféle felelősséggel jár, különösen, ha a külügyminisztérium nevében kell nyilatkozni.

– Főképp manapság, amikor a szomszédban háború dúl...
– A politikában eleve érdemes minden kimondott szót meggondolni, s fokozottan igaz ez háborús időkben. Ha ebben a témában kell nyilatkoznom, minden elérhető anyagot elolvasok, egyeztetek a miniszterrel, s alaposan átgondolom a mondandómat, mert ebben a szituációban a szó félig már cselekedetnek számít. A háború ügyében csak egyszer lehet dönteni: aki a háborút választja, a döntését már sohasem tudja megváltoztatni, ezért is hangsúlyozzuk folyamatosan, hogy mi abéke pártján vagyunk.

– A sajtóügyek mellett – többek között – a sportdiplomáciáért is ön felel. E területen melyek az elmúlt időszak főbb eredményei?
– A sportdiplomáciai főosztályt én álmodtam meg a 2018-as választás után. Korábban is foglalkozott persze a külügyminisztérium sportdiplomáciával, de nem főosztály szintjén. Így viszont a kultúrdiplomácia kis testvére lett, s örömmel mondhatom, szépen növekszik. Olyan közös történeteket keresünk más országokkal, amelyek még inkább összehoznak bennünket; több száz közös projektet valósítottunk meg az évek során. De ha az a kérdés, mi a legfontosabb megvalósításra váró tervünk, akkor a Magyarok Világjátékát említem. Erről már sok szó esett az elmúlt években, a rendezésről kormányhatározat született, ám a koronavírus közbeszólt. Abban bízom, hogy a választásokon a kormánypártok újra bizalmat kapnak, és akkor megrendezhetjük ezt a hatnapos összmagyar ünnepet. Mindenkit várunk majd a világból, aki magyarnak érzi magát, azokat a sokadik generációsokat is, akik már nem beszélik a nyelvünket, de a részvétellel erősítenék a magyarságtudatukat.

– Ha csak Szijjártó Péter utazásait számba vesszük, jól érzékelhető, hogy a miniszter nemigen unatkozik egyetlen munkanapján sem, s ez jó eséllyel így van a munkatársai, tehát az államtitkár esetében is. Ön most mégis újabb szerepvállalásra készül: Pest megye kettes számú választókerületében ringbe száll az országgyűlési képviselői posztért. Mi motiválja?
– A tervezett napi munkánk mellett számos előre nem látható feladatunk volt az elmúlt években. Jött a migrációs válság, aztán a koronavírus, kezelni kellett a világjárvány okozta gazdasági kihívásokat, majd kitört az orosz–ukrán háború. Itt, a minisztériumban tényleg nincsenek üresjáratok, ezzel együtt büszke és hálás vagyok, hogy a politikai közösségem bizalmat szavazott nekem, és megmérethetem magam a választáson. Azért mondtam igent a felkérésre, mert erősen hiszek a közösségekben, és szívesen is dolgozom a Buda-környéki emberekért. Az elmúlt hónapokban több mint kétszázhatvan eseményen vettem részt a választókerületben, ennek több mint a fele beszélgetés volt. A tévés előéletemből is fakad, hogy szeretek kérdezni, és érdekel a válasz. A kisebb és nagyobb közösségek tagjai sok mindent elmeséltek a mindennapjaikról, és a beszélgetések alapján ötven projektet indítottam el vagy segítettem, ötven olyan fejlesztésen dolgozom, amelynek kézzelfogható az eredménye. Elindult például az M1-es pátyi lehajtójának kivitelezése, épül iskola, sportcsarnok és egészségház, de említhetem a huszonnégy kisközösséggel kötött szövetségünket, amelynek eredményeként például a néptáncosok új ruhát kaptak, az egyik település önkéntes tűzoltói új autót vehetnek, másutt a faluszépítők jutottak a környezetük csinosításához szükséges eszközökhöz. A héten jelentettük be, hogy az eddigi négy helyett napi kilenc alkalommal közlekedik korszerű, kényelmes KISS emeletes motorvonatpár az Esztergom–Budapest vonalon.

– Karnyújtásnyira a választásoktól jut ideje a sportolásra is?
– A futball gyerekkori szerelem, a családommal töltött idő mellett leginkább az tölt fel, ha focizhatok. Az utóbbi években egy „ketrecben” három a három ellen futballoztunk, de a Covid véget vetett a játéknak, jelenleg pedig sok a teendő, még nem tudtam újrakezdeni. Talán már két éve is van, hogy labdába rúgtam – ez gyerekkoromban elképzelhetetlen lett volna. Futball híján futni szoktam, de nekem elég négy-öt kilométer, Szijjártó miniszter úrral ellentétben maratonit nem vállalok. Egyrészt ennyire azért nem szeretek futni, másrészt a jobb térdemet már háromszor operálták, emiatt nem is ajánlott a futás. Igaz, a futball sem, de van egy remek térdrögzítőm, plusz a játék előtt és után elmormolt imával igyekszem kivédeni, hogy harmadszor is elszakadjon a térdszalagom. Áll a garázsunkban egy evezőpad, ha nincs más lehetőség, akkor azt nyúzom.

– Az miként lehetséges, hogy egy pécsi illetőségű, de Baján felnövő fiatalember sosem kosárlabdázott?
– Nyolcadik osztályos koromban, amikor még én voltam az utolsó a tornasorban, fél évet kosaraztam. Irányítót játszottam, szerettem is, mégis abbahagytam, mert a futball jobban vonzott. Nemrég Budakeszin átadtunk egy streetballpályát, és amikor már nagyon nem akartam futni, vettem egy kosárlabdát, és kimentem dobálni. Ám azzal kellett szembesülnöm, hogy a dobószázalékom bosszantóan alacsony, emiatt az újabb próbálkozás várat magára.

– Anno tudósított futball-vb-ről, Eb-ről és olimpiáról is. Melyik a legemlékezetesebb világversenye?
– Egyértelműen a 2014-es labdarúgó-világbajnokság! Öt fantasztikus hetet tölthettem el Brazíliában Gundel Takács Gáborral, Mezei Dániellel és P. Fülöp Gáborral, s noha nem egy helyszínen dolgoztunk, erős közösséget alkottunk. Natalban, Recifében és Fortalezában jártam, illetve a bronzmeccset közvetítettem Brazíliavárosból, a döntőn pedig ott lehettem Rióban a Maracanában. Számos kaland és élmény fűződik ehhez a tornához, az egyik meccs után például találkozhattam a brazilok világbajnok klasszisával, Roberto Carlosszal. Az az adrenalinfröccs, hogy eljutok az egyik legrangosabb sporteseményre a világ túlsó felén, s a közvetítéseimet itthon százezrek követik, semmi máshoz nem hasonlítható érzés – ennyi év távlatából is beleborzongok. Nem is beszélve arról, amikor a rendező Budapestről rászól az ember fülére, hogy „Öt perc..., egy perc..., fél perc..., tíz..., három, kettő, egy, élő, beszélj!”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 19-i lapszámában jelent meg.)