Két kapufa közt az űrben – Ágh István költő és a sport

– Megvan még a bikarét Iszkázon?
– Megvan, ha megyek, fel szoktam keresni. A bikagondozók használták a területet, de nemhogy ma, igazából már az én gyerekkoromban sem töltötte be a régi funkcióját. A futball és a hülyéskedés terepe volt... Ja, és azóta be is ültették fűzfákkal.

– Azért is kérdeztem rá, mert találtam versrészletet, amelyben szerepel.
– A bikarét volt az iskolások birodalma, de volt az úgynevezett disznópáskom, a köz­ség meglehetősen göröngyös talajú nagy futballpályája. Ez nem jelentett mást, mint két kaput, nem is tudom már, hogy húzták meg a vonalakat... A faluban 1949–1950-től élénkült meg a sportélet az MHK, vagyis a Munkára, harcra, kész mozgalom keretében. Én 1952-ben fejeztem be az általános iskolát, akkoriban használtuk ezeket a helyeket, ugyanakkor Iszkáz nem dicsekedett említésre méltó labdarúgócsapattal.

– Milyen labdával játszottak? Netán még rongylabdával?
– Ronggyal nem... Az egyik, pesti rokonsággal büszkélkedő gyereknek például volt bőrlabdája – éppen ezért nagy tekintélynek örvendett –, de általában gumi- meg teniszlabdával játszottunk.

– Kis teniszlabdával?
– Hát, kis helyen kis labda...

– Egyik írásából kiderül, hogy ugyan gazdálkodó édesapjához hasonlóan ön is várta az esőt aszály idején, de teljesen más okból: ilyenkor pihenhetett, olvashatott, átugorhatott a barátokhoz, no meg a vizes réten kergethette a labdát...
– A munkára fogott gyereknek az eső szabadidőt adott. Engem is már általános iskolás koromban apám nekiállított a búzatáblának kaszával, ami meghaladta az erőmet. Tizenhárom évvel idősebb László bátyám már kirepült, én voltam otthon fiúként, apám pedig idős volt, egy év híján betöltötte az ötvenet, amikor születtem.

– Szóval tényleg kimentek az esőben futballozni?
– Nem az esőben, hanem miután elállt. Lehetett volna harmatban is játszani, akkor viszont nagyon korán kellett volna kelni...

– Elemistaként a tanítójuk mesélt az osztálynak a londoni olimpiáról. Mire emlékszik?
– Akkor kezdtem az ötödiket, és a tanítónk által említett bajnokok szereplését a későbbi olimpiákon is követtem.

– Kire gondol?
– Például a kalapácsvető Németh Imrére, a bokszoló Papp Lászlóra, a vívó Gerevich Aladárra vagy a távolugró Gyarmati Olgára. Fiatal, hadifogságot megjárt tanárunk nemzeti buzgalomból is hirdette az olimpiai sikereket, mesélt is a sportolók életéről. Miután nem volt rádió és újság a faluban, tulajdonképpen ő volt a hírforrásunk. Ja, egy rádió mégiscsak akadt, kitették a kultúrház ablakába, és Szepesi közvetített – de ez nem a londoni olimpiához kötődik.

– Ha már az 1948-ban aranyérmes Németh Imrét említette, utóda, a Helsinkiben húszévesen diadalmaskodó Csermák József tapolcai volt, ön pedig akkor kezdte ugyanott a középiskolát.
– Olyan városba kerültem, amelyben hatalmas eufóriát váltott ki Csermák győzelme. Még azt is tudom pontosan, hogy 60.34-es történelmi világcsúcsot dobott. Ez a siker hihetetlenül fellendítette a gimnázium sportját, mintha mindenki Csermák akart volna lenni. Miután a feleségem paksi, a cselgáncsozó Kovács Antal 1992-es sikere jut róla eszembe – egy világraszóló diadal igen sokat képes adni egy kisebb városnak, ahol mindenki ismeri egymást.

– Az érdeklődését jobban ráirányította a sportra Csermák nagy tette?
– Egy biztos, én is részese lehettem az örömittas hangulatnak, amely úgy fejeződött ki később, hogy a tornatanárom igyekezett rávenni az atlétikára. Emlékszem, negyedikes gimnazista koromban elterjesztették, hogy aki ifjúsági harmadosztályú eredményt ér el, és felveszik, annak az egyetemen nem kell részt vennie a tornaórákon. Tele volt próbálkozóval a sportpálya, én is majdnem megfutottam ezer méteren a szintet – de nem sikerült, ugyanakkor baromira kidöglöttem, azt hittem, elájulok.

– Úgy fogalmazott, később is követte a nagy sportolók pályáját az olimpiákon – de hogy állt a futballal?
– 1959 novemberében – már egyetemistaként – hazaugrottam, és a középiszkázi kultúrházban néztem meg a Magyarország–NSZK mérkőzést, mert csak ott volt televízió. (Iszkáz Alsó-, Közép- és Felsőiszkáz egyesítéséből jött létre 1947-ben – a szerk.) Albert akkoriban kezdett feljönni, és három nullára vezettünk, de a németek kis híján egyenlítettek. Ugyanígy követtem esténként a római olimpia eseményeit 1960 nyarán. Úgy tűnik, ha hazamentem, többet foglalkoztam a sporttörténésekkel, mint Pesten... Persze a lelátón is megfordultam.

– Például mikor?
– Az 1966. őszi emlékezetes magyar–francia meccsre Kormos Istvánnal mentem ki, Farkas négy góljával nyertünk négy kettőre! Jóval később egy magyar–szovjetet együtt néztem Lázár Ervinnel, Bella Istvánnal és a színész Kézdy Györggyel. Emlékszem, Pistinek elvették a kis üveg pálinkáját, de mire felértünk a lelátóra, ott már mindenki kapatos volt. Hiába, nem olyan egyszerű elrendelni a szesztilalmat... Amikor meglátták a Szomszédokban Virág doktort alakító Kézdy Gyurit, a mögöttünk ülők elkezdtek lelkesen virágdoktorozni – a meccs alatt meg zsidózni. Eggyel kikaptunk, a dicsőség tetején álló, zsidó származású Kézdy Gyuri pedig megtudhatta, mi is a tömegpszichózis...

– Volt kedvenc játékosa?
– Farkast és Albertet kifejezetten szerettem, de előttem van Kocsis Lajos fantasztikus gólja is, amikor az egyik osztrák–magyaron a felezővonaltól indulva áttört az egész védelmen, és a kapuig vitte a labdát.

– Látta játszani az Aranycsapatot?
– Nem, mert akkor még nem voltam Pesten. A maradványait láttam 1957-ben a bolgárok elleni vébéselejtezőn, a háromgólos Machos intézte el az ellenfelet.

– Galambos Iván kőröshegyi plébános állítólag egy alkalommal megkérdezte önt, mikor ír végre verset a futballról, mire úgy felelt, majd ha világbajnokságot nyer a válogatott. Beugrik az epizód?
– Őszintén szólva nem...

– Ellenben mégiscsak írt egyet Nem a cselek címmel. A Műhely folyóirat 2004-es Foci mellékletében, egy évvel később pedig verseskötetben is megjelent, és időskori melankóliával tekint benne vissza a bikarétre. Olvasok belőle egy részletet: „a mámor és a bánat is elhalt már, / csak az nem, hogy miattam / veszítettünk, bár ellenállhatatlan / törtem egyedül kapura az égből / hullt átadással, mégis mintha gáncsok / közt, a goromba lábakon keresztül / céloznám a leterített kabátok / között az űrt, és a vak rémülettől / azt se látom, a labda merre perdül.” Mi ihlette ezeket a sorokat?
– Volt egy hülye, szégyenteljes tulajdonságom: amikor a kapu elé kerültem tiszta helyzetben, rám jött valamiféle félelem. Az alaptermészetem akadályozott, például soha még gondolni sem mertem autóra.

– Sohasem vezetett autót?
– Soha. Ez volt a család egyik életbiztosítása...

– Jó barátok voltak Huszárik Zoltánnal, a mestermű Szindbád, a Csontváry, valamint olyan emlékezetes rövidfilmek, mint az Elégia vagy A tisztelet az öregasszonyoknak filmköltőjével. Közel laktak egymáshoz Zuglóban, és hirtelen halála „összeér” egy 1981 őszén sikerrel megvívott vébéselejtezővel. Hogyan történt?
– Bella István költő barátomnál, a Nagymező utcában néztem a magyar–svájci mérkőzést, a három nullás győzelem minden örömével szálltam trolira, majd sétáltam hazafelé a Mexikói úttól. Telihold volt, szép októberi este, és amikor beléptem a lakásba, a konyhaajtó rámájában női térdeket látok...

– Kinek a térdei voltak?
– Zoli élettársa, valamint néhai tanára, Máriássy Félix özvegye és a feleségem közölte a tragikus hírt, hogy Zoli meghalt. Furcsa csattanást éreztem az agyamban. Érdekesség, még Zoli vetette fel, nézzem nála a meccset, fel is mentem hozzá, de nem nyitott ajtót – aludt-e, vagy már halott volt, nem tudom –, ezek után mentem el Bella Istvánhoz. Amúgy emlékszem egy magyar–skót találkozóra, azt Zoli minitelevízióján követtük figyelemmel.

– Bátyjáról, Nagy Lászlóról is őriz közös sportélményeket?
– Ha azt nem is, elmondhatom, hogy igen erős felsőteste és karja volt, így akarta kiegyenlíteni a rossz jobb lába miatti hátrányt – tudniillik tízévesen igen súlyos csontvelőgyulladás támadta meg. Az Iszkázon a két végével két gyümölcsfán rögzített rúdon fél kézzel vagy tizenötször fel tudott húzódzkodni!

– Nem hagyhatom ki 1978-ban elhunyt fivérének Kormos Istvánnal 1975-ben folytatott hosszú beszélgetését: A költő nem tévedhet... Kormos végszóként megkérdezi tőle, ha megmarad ez a portréfilm, mit üzenne azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szemben vele. Mire Nagy László: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.” Hogy reflektálna most erre a két borzongató mondatra, pláne ebben a maszkos világban?
– Nem szívesen vállalkozom rá, mert bátyám gondolatának cáfolata vagy felmagasztalása lenne, amit mondanék. De a megérzése kezd beválni, valóban kezdi elveszteni az arcát az ember, és nem biztos, hogy megcsókolnám – hacsak nem veszteném el én is az enyémet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 26-i lapszámában jelent meg.)