Csiszolatlan gyémánt címmel jelent meg az első cikk Magyar Zoltánról, az írás azt taglalta, mennyire tehetséges, milyen kiváló képességekkel megáldott tornász, s persze azt, képes rá, hogy odaérjen az olimpiai dobogó felső fokára.
Oda is ért.
Kétszer egymás után. „Igen, csakhogy az az írás azt is tartalmazta, hogy egyetlen baj velem: néha kihagyom a szombat délutáni edzést, mert fontosabb nekem az Omega-koncert – mesélte nevetve Magyar Zoltán, a lólengés montreali és moszkvai bajnoka. – Ezt persze az edzőm, Vigh László árulta el az újságírónak, de a mesterem egyébként is szinte csak rosszakat mondott rólam, mindig úgy nyilatkozott, hogy keveset edzek, én meg azt állítottam – mert tényleg így éreztem –, hogy minden egyes nap meghalok a tornateremben. Egyedül a moszkvai olimpia után engedte el magát a mesterem, mert akkor úgy nyilvánult meg, ennek a Magyar Zolinak kiváló versenyzői képességei vannak, hiszen a nagy orosz ellenszélben is majdnem hibátlan gyakorlatot csinált az olimpiai döntőben.”
A világversenyeken szerzett aranyérmek után persze egyre ismertebbé vált a fiatal tornász, ezzel párhuzamosan viszont nemcsak a fotók szaporodtak meg róla a lapokban, hanem az is mindig napvilágot látott, ha ki-kihagyott egy edzést. „Mindig azt írták, elszaladt velem a ló…” – mondta Magyar Zoltán, aki azért élvezte a népszerűséget, s ma is szívesen gondol vissza azokra az évekre, csak azt sajnálja, hogy az édesanyja által gondosan összegyűjtött cikkek a sokadik költözésekor elvesztek.
Persze nemcsak a kihagyott edzésekről emlékeztek meg az újságírók, Magyar Zoltán kifejezetten szerették a sajtó képviselői – nem véletlenül.
„Sohasem készültem előre egy-egy interjúra, nem voltak kigondolt mondataim – mondta az évek óta a Magyar Tornaszövetség elnökeként tevékenykedő egykori kiválóság. – Mindig az érzéseimről beszéltem, például arról, hogy egy-egy verseny előtt reszkettem, mint a nyárfalevél, vagy elmeséltem azt is, hogy a moszkvai olimpia előtt az akkori menyasszonyommal, aki a Győri Balett táncosa volt, azon versenyeztünk, kinek vékonyabb a bőr a hasán, és ezt a fajta őszinteséget, hogy nem sablonokat mondogatok, szerették az újságírók.”