Cselgáncs: Nem az olimpiai arany boldogít, hanem a családom – Kovács Antal 50 éves

– Kovács Antal kapcsán a barcelonai arany és a többi siker mellett még valami juthat az ember eszébe: az, hogy a jó fiú kategóriájába sorolható.
– A fene tudja, így van-e – válaszolta az ötvenéves Kovács Antal. – Nekem is megvannak a magam hülyeségei, ám az, hogy keresztény családból származom, hogy nyolcadikos koromig ministráltam, meghatározó az életemben. Mondjuk inkább úgy, törekszem arra, hogy jó fiú legyek. Nem mindig sikerül. Azért találunk még ilyen embereket a sportban.

– Például Berki Krisztiánt vagy éppen Imre Gézát.
– Na, azért náluk nagyobb a szám. Erős az önérvényesítő képességem – magamért kevésbé talán, de másokért és fontos ügyekért tudok kemény is lenni. De ha ehhez a két sportolóhoz kicsit is hasonlítok, az nem olyan rossz.

– Akkor idézek egy harmadiktól, aki szintén olimpiai bajnok, s aki harcostársa a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségében – ő így fogalmazott: Kovács Antalról az első, ami eszembe jut az, hogy az igazság bajnoka.
– Ez igazán hízelgő. Mindig próbálok konszenzust keresni, olyan megoldást, amely mindenkinek elfogadható. Van persze egy értékrendem, amely szigorúan kijelöli a határokat; remélem, ezeket sohasem kell átlépnem, ám azon belül nincs bennem semmiféle bigottság: nem gondolom, hogy csak én tudom a tutit, s azt sem, hogy mindenkinek az a jó, ha úgy éli az életét, mint én. Nem török pálcát afölött, aki valami olyasmit tesz vagy mond, ami az én értékrendembe már nem nagyon fér bele.

– Amellett, hogy ezt az értékrendet otthonról hozta, nyilván ön is hozzátett az élete során.
– A sikerem titka – ha lehet azt mondani, hogy sikeres voltam és vagyok, még ha csak egyszer is nyertem olimpiát – az, hogy én mindig és mindenkitől tudtam tanulni. Édesanyám kuláklány volt, s hiába volt okos, a gimnáziumot félbe kellett hagynia, így eltökélte, ha arra lehetőség lesz, a gyerekei tanulni fognak. A nagymamámtól megtanultam, hogy a rest mindig kétszer fárad: a paraszti munka hamar visszajelzést ad, ha valamit nem jól csinálsz meg. Schmitt Pali bácsitól azt lestem el, hogyan szedi össze a gondolatait. De tanultam Bárdosi Sanyitól is, például a vagányságot, és azt, hogy sosem agyalta túl a versenyeket. Építettek a bátyámtól tanultak, és persze sokat köszönhetek az edzőmnek, Hangyási Laci bácsinak is. Tőle azt is megtanultam, hogy a jó lehetőségnél nincs jobb – lehet, hogy úgy gondoljuk, majd lesz, és lehet, hogy tényleg lesz is, de ez nem biztos, így azt kell megragadni, ami adódik. Laci bácsi látott bennem valamit sportolóként, de azt is tudta, hogy érzékeny a lelkem, ennek megfelelően bánt velem: amikor lógtam az edzésről, mert Ágikával – aki később a feleségem lett, s akivel azóta is élek – sétáltam, és beleütköztem Laci bácsi sárga Daciájába, sohasem szidott le, ám a nézésével jelezte, látlak, én pedig rögtön kellemetlenül éreztem magam. Egyébként ha nem Ágika kezét ropogtattam, hanem a sporttársakét a teremben, nem lehetett rám panasz, az edzéseken mindig kihajtottam magam.

– És Kovács Antaltól mit tanulhattak mások?
– Talán ennek a tanulási vágynak a képességét, én ezt jelenleg is kamatoztatom. Sportolóként is fontos volt, hogy visszacsatolást kapjak, s hogy kijavítsam a hibáimat. Folyamatosan azt keresem most is, hogyan tudnám jobban csinálni, amit csinálok. Nem voltam különösebben tehetséges, ám a sport alázatra nevelt, és megtanultam, sosem jó, ha valaki nagyon magabiztos. És ami fontos, talán a legfontosabb: bármilyen magasra értél, bármilyen magas csúcsot hódítottál meg, tudd, hogy oda nem egyedül másztál fel.

– Három gyermek édesapja, így szülőként is bőven van tanítanivalója.
– Amikor a feleségem várandós lett, a család került középpontba, onnantól mindent ezen a szemüvegen keresztül nézek. Szegény családból származom, húszéves voltam, amikor édesapám meghalt, mégis nagyon sok közös élmény maradt meg bennem, és mintául szolgált az a harmónia, amelyben felnőttem. Láttam a csapattársaimon, milyen kínszenvedést okozott nekik egy-egy edzőtáborba, versenyre utazás, mennyire rosszul viselték, hogy a kisgyermekeik otthon maradtak. Én ezt nem akartam. Visszavonultam, onnantól pedig igyekszem úgy élni az életet, hogy az a gyerekeimnek példaként szolgáljon. Persze én is emlékszem, miket gondoltam a kedves szülői iránymutatásokról, tisztában vagyok vele, hogy generációs különbség van köztünk, ám lehet azért támpontot adni a gyerekeknek, lehet értékeket közvetíteni nekik – én ezt úgy is teszem, hogy családi történeteket mesélek nekik, azt, hogy kik vagyunk, s hogy közülünk ki milyen helyzetekbe került, s azokban hogyan állt helyt. Ha pedig nehéz döntés előtt állok velük kapcsolatban, arra gondolok, vajon édesapám mit tenne.

– Az nem példa a gyermekei előtt, hogy az édesapjuk sportolóként a csúcsra jutott?
– Ez akár nagy teher is lehet... Mi sokáig nem is beszéltünk otthon a sportolói pályafutásomról. A legnagyobb gyermekem, Léda harmadikosként tudta meg az általános iskolában, ki is az apukája: fogalmazást kellett írnia a gyerekeknek egy bajnokról, és többen rólam írtak. De Léda az apukáját akarta, és nem a hőst, én pedig bementem az osztályba, és bohóckodtam a gyerekeknek egy nagyot, mert vissza akartam változni Léda apukájává, nem akartam, hogy az olimpiai bajnokot lássák bennem.

– Ebből arra következtetek, hogy az érmei sem díszítik a lakást.
– Nem zárom el tőlük azokat az éveket, büszke vagyok arra, amit elértem, de az érmeim valóban el vannak téve. Engem nem az olimpiai aranyérem boldogít, hanem a családom. Az eredményeim nem a tehetség következményei, hanem a befektetett munkáé, sok jó emberé körülöttem és persze jó adag szerencséé. Ahhoz, hogy valaki bajnok legyen, legalább száz tényező együttes összeállása szükséges.

– Ötvenévesen elégedettnek és boldognak tűnik.
– Nem merném elölről kezdeni az életemet, mert nem biztos, hogy ugyanígy összeállna minden. Az évek során minden és mindenki úgy jött az életembe, hogy abból és tőle valamit tanulhattam, vagy éppen segítséget kaptam, és ez mindig továbblendített. Szeretném látni a gyerekeimet boldogulni az életemben, ha ez meglesz, csak akkor fogom azt mondani, hogy minden oké. Jó, hogy a sportolói pályafutásom után is megtaláltam a helyemet. Sokaknak nehéz az átmenet, egy olimpiai bajnok szereti fontosnak gondolni magát – szerencsére én most is annak érezhetem magam a Paksi Atomerőmű egyik vezetőjeként, küldetésként fogom fel a munkámat. A barátaimnak egyébként azt szoktam mondani, amikor emlegetik a kerek évfordulót, hogy ez a felező buli, ha hasonló szellemben tudom leélni a második ötven évet is, nem lesz gond.