Gyász: elhunyt Varasdi Géza olimpiai bronzérmes sprinter

Varasdi Géza 1928. február 6-án született Budapesten, atletizálni középiskolás éveiben Kecskeméten kezdett. A kiváló vágtázó az ötvenes évek legendás magyar 4x100 méteres síkfutóváltója, a Villámikrek (Zarándi László, Varasdi, Csányi György, Goldoványi Béla) tagja volt. A staféta az 1952-es olimpián Helsinkiben harmadik lett, majd két évvel később a berni Európa-bajnokságon (1954) aranyérmet szerzett („Varasdi a túlsó egyenesben remekül nyomult előre”). Varasdi legnagyobb sikereit a Csepel színeiben (Csepeli MTK, Csepeli Vasas) érte el, 1951-ben és 1956-ban országos bajnok lett 100 méteren, ezen a távon legjobb ideje 10.6 másodperc volt, 200-on 21.6-ot futott. A kiváló atléta az 1956-os melbourne-i játékokról – a váltó a középfutamban 41.5-ös idővel kiesett – már nem tért haza, ott telepedett le.

Varasdi Géza volt a legendás váltó második embere, Zarándi Lászlótól kapta a botot, s Csányinak adta át, Moldoványi volt a hajráember. Helsinkiben (1952) a döntőbe jutás volt a cél (egy évvel korábban a berlini főiskolai vb-n harmadik lett a csapat), a bronzérem az amerikaiak és a szovjetek mögött világraszóló eredménynek számított (a Ferencváros futballistája, Mátrai Sándor volt a tartalék). Az 1953-as és 1954-es esztendőben veretlen maradt a kvartett, amelynél a szakmai munkát az egykori gátfutó és 400 méteres bajnok Kovács „Kléri” József vezette.

A 2015-ben a Nemzeti Sport megkeresésére a villámikrek egyikekét elmondta, élete szerves része volt, hogy sportolhatott, ugyanakkor egy pillanatig sem tagadta, az, hogy magas szinten atletizálhatott, a politikai propaganda része volt. „A remek eredményekkel a rendszer a létjogosultságát akarta igazolni, mi egyáltalán ezért utazhattunk külföldre. Ugyanakkor az átlagemberek életszínvonala alacsony volt. A környezetünk tele volt figyelő tekintetekkel és fülekkel, azt is megmondták, egy-egy külföldi túrát követően mit kell otthon mondani. Emlékszem, Kijevben megdöbbentünk, hogy semmit sem lehet kapni a boltokban. A nyugati utakat úgy fogtam fel, hogy a sport adott lehetőséget, hogy meglássam a demokráciát, amiről apám mesélt.” Varasdi úgy emlékszik, nemcsak azért nem disszidált, hogy a váltó ne szakadjon szét, attól jobban tartott, hogy rokonait meghurcolják. A stafétáról ezt mondta: „Senki sem pótolhatatlan. Ahogyan én bekerültem a csapatba, helyettem is jött volna más valaki. Különben én már 1951-ben a berlini főiskolás vébén megpróbáltam volna lelépni.”

Varasdi Magyarországon lett orvos, az István kórházban dolgozott, mint patológus. Ausztráliában kezdetben nem tudott angolul, mindenféle munkát elvállalt, többek között kórházi takarító is volt. Miután megtanulta a nyelvet, kint is orvosi diplomát szerzett, belgyógyász szakorvosként 2014-ben ment nyugdíjba. Nem sokkal ezt követően egy nagyobb szívműtétet hajtottak végre rajta, de felépült.
Szép kort megérve hagyott itt bennünket.