A pástról lelépve, útban a NOB felé – Schmitt Pál képességeit Samaranch elnök is nagyra tartotta

A legendás, Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Osztrics István, Schmitt Pál összetételű csapat az 1972-es müncheni olimpia után nem nyert több aranyat. Az 1973-as göteborgi világbajnokságon második lett, 1974-ben, Grenoble-ban harmadik. „Versenyzőink nem a legjobb formájukban álltak a világbajnoki pástokra – írta a tudósító, Dávid Sándor. – Egyedül (és érdekes módon, mert most kevesebbet vívott, mint előtte szokott) Schmitt Pál múlta felül csapatban minden eddigi világbajnoki teljesítményét, és vívott igen biztosan.”

Pedig eléggé hajszás volt a felkészülése, amelynek menetrendje így festett: reggel kiadós, kétórás edzés Tatán, majd autóba ült, fel Budapestre az Astoriába, munka után vissza Tatára. Naponta, és nem csupán 1974-ben, most már egészen a pályafutása végéig.

Grenoble után Budapest rendezhetett világbajnokságot. „Ha kiesem, akkor kimehetek és megihatok egy pohár sört. Ha nem esem ki, akkor estig izzadhatok bent” – mondta az egyéni előtt, amelyben a 3. fordulóban búcsúzott, majd csapatban hiába vívott remekül a svédek ellen az elődöntőben, vereség lett a vége. „Gyere, Pali, elmegyünk a bronzért!” – szólt oda neki Fenyvesi, de nem tudott menni, pontosabban menni igen, de fogni nem. „Kész a kezem” – mondta, majd Osztricsnak adott tanácsokat, és a végén meglett a bronz a svájciak ellen.

Igen, a keze… Nem véletlen, hogy az írása olvashatatlan, már-már hieroglifa. Kő Andrásnak, a róla szóló könyv szerzőjének bevallotta, hogy csak függőleges vonalat tud húzni, vízszintest nem. Meg persze a térde, a vádlija, az Achilles-ína – hiába, a sport káros szenvedély. Viszont van, ami nem múlik el, például a reflex. Ha például megbillen egy váza, egyből odakap, és nincs zuhanás.

Budapest után Montreal – az olimpia. Az 1976-os esztendő jól kezdődött Schmittnek, megnyerte a Budapest-bajnokságot. „Váltószixt-riposztjai ugyanis kitűnőek voltak ezen a napon. Sőt, az idegei is”, hiszen három másodperccel a vívóidő lejárta előtt adta a döntő tust Erdős Sándornak. Hogy váltószixt-riposzttal, ez csak azért fontos, mert a jó vívó mindig érzi, melyik akció megy neki a legjobban aznap.

Júliusban kiderült, hogy csak csapatban vív az olimpián, amelyen egyéniben Kulcsár bronzérmes, a csapat erőtlen vívással negyedik lett. Úgy, hogy Schmitt Pált a svédek elleni elődöntőben – lecserélték. Jogosan. Ilyen még nem fordult elő vele. „Sírtam. Harmincnégy éves fejjel, háromgyerekes családapaként bevonultam az öltözőbe, és eleredtek a könnyeim. Ekkor fogtam fel valójában, hogy csapnivalóan vívtam, és esetleg én fosztottam meg a csapatot egy szép eredménytől. A mai eszemmel már korábban abbahagyom. De nehéz kiszállni az élsportból. Abból az életvitelből, amit megszoksz. Az Astoria mellett kapaszkodtam a vívásba is. De Montrealban megfogadtam, hogy soha többé nem vívok, és pengét sem veszek a kezembe” – emlékezett Kő Andrásnak a portrékönyvében.

A búcsújáról cikk jelent meg a Népsportban, kiemelve, hogy „örökre beírta magát a magyar vívás történelemkönyvébe, ha másért nem, aranyat érő kettős vereségei miatt. Ha nyilvántartanának világcsúcsot a párbajtőrvívásban elért kettős vereségekből, akkor ezt a listát minden bizonnyal Schmitt Pál vezetné. Persze, ez ne tévesszen meg senkit sem, elsősorban győzelmei emelték Schmitt Pált a vívósport kiválóságai közé.” Schmitt válasza logikus volt, a taktikára utalt: „Én voltam a kezdő és a befejező ember a csapatban. Én vívtam az első csörtét, és néha az utolsót is.”

Az újságíró szembesítette azzal, hogy nem volt mentes az ügyeskedéstől, sokak szerint túl sok szerephez jutott a bal keze… „Azt mondják, szándékosan használtam a bal kezemet. Ez nem igaz. Valahogy ösztönösen ráállt a kezem. Még azt is a fejemhez vágták, hogy az edzéseken is gyakorolom. Sohasem gyakoroltam, sőt, annyira próbáltam leszokni erről, hogy asszózás közben a felsővezetéket szorongattam. Csak azok ellen balkezeztem szándékosan, akiktől hasonló »találatokat« kaptam” – magyarázta, majd elmondta, hogyan változott meg az élete: „Reggelente, amíg a gyerekek úszóedzésen vannak, én a Szigeten futok, akárcsak azelőtt. Utána a munkahely következik, este pedig a család. Na és persze, ha van rá egy kis időm, leugrom a terembe asszózni.”

Hogy nyomot hagyott, azt a svájciak olimpiai érmes vívója, Daniel Giger szavai is alátámasztották: „Nem udvariasságból mondom, de olyan vívónak tartom magam, mint a magyar Schmitt Pál volt. Türelemmel kivárom, amíg az ellenfelem hibát követ el és akkor jövök én…”

Teltek-múltak a (hétköz)napok, hősünk tette a dolgát becsülettel, a nyolcvanas évek elején tárgyalt arról, hogy az Astoriából átmegy az újonnan megnyíló Hotel Forumba, ám végül nem a Duna-part lett a végállomása. A Népstadion (és Intézményei) igazgatója, az 1948-as londoni olimpia kalapácsvető bajnoka, Németh Imre nyugdíjba ment, s noha két jelölt is volt a helyére, egy harmadik lett a befutó: Schmitt Pál. Birodalom élére került, hozzá tartozott a Kisstadion, a régi Sportcsarnok, a Jégszínház, az edzőtáborok, Tata, Dunavarsány, Mátraháza, s 1982-től az akkori mércével pazar Budapest Sportcsarnok.

Mint kiderült, sorsszerű volt a váltás, hiszen ebben a pozícióban fordult vele nagyot a világ. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságban (is) 1964 óta nagy tekintélyű Csanádi Árpád a testület sportigazgatója lett, s ebből az alkalomból nálunk járt Juan Antonio Samaranch, a NOB elnöke. Szánt rá időt, hogy belenézzen az asztalitenisz Európa-bajnokságba, s a Budapest Sportcsarnokban az igazgató, Schmitt Pál lett a kísérője. Már csak az akkoriban mifelénk ritka, sokoldalú nyelvtudása miatt is ő kapta a feladatot. Együtt ültek a lelátón, a beszélgetést angolul kezdték (a BS-ről), majd Schmitt hirtelen partnere anyanyelvére, spanyolra váltott (bemutatva a magyar versenyzőket). Samaranch vette a lapot, kis idő múlva franciául szólt beszélgetőtársához. A társalgás folyt tovább, hogy aztán a NOB-elnök kezdeményezésére orosz legyen a nyelv. Ezek után Samaranch azt kérte Buda Istvántól, a sporthivatal elnökétől, hogy az esti díszvacsorán mellé ültessék Schmitt Pált.

Egy esztendővel később meghalt Csanádi Árpád, temetésére Budapestre jött a NOB-elnök is. Budától, aki a MOB elnöke is volt egyben, azt kérte, hogy Schmittet jelölje NOB-tagnak a magyar fél. Buda támogatta az ötletet, s a politikusokon is keresztülverte a jelölést. Samaranch érveit pedig rögzítsük: „Jól beszél nyelveket, olimpiai bajnok, és vezetői képességei rátermettségről árulkodnak.”

Schmitt később elismerte, akkor még jószerével azt sem tudta, mivel jár a NOB-tagság. „Te még fel sem fogod, mi lett belőled” – mondta Buda, a másiknak pedig csak ennyire tellett: „Nagy megtiszteltetés és nagy öröm.”

Mit mondjunk, az esztendők, évtizedek során alaposan kinőtte magát Schmitt Pál a NOB-ban (is), de még csak ott tartunk, hogy 1984-ben, a szarajevói téli olimpián leteszi az esküt. Elhatározza, hogy papír nélkül beszél, de hirtelen rövidzárlat üt be, igyekszik felidézni a betanult szöveget, csak úgy-ahogy megy, ám a protokollfőnök óvatosan elé csúsztatja a papírt, és onnan kezdve nincs gond…

Átvitt értelemben is, az pedig faktum, hogy minden kezdet nehéz.

(A következő részben: Majd a gyerekek)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 4-i lapszámában jelent meg.)