Cégvezetőből sportághonosító – Kerekes Péter szerint a padel a tenisznél is jobb

– Sportösztöndíjas volt a Richmondi Egyetemen, hogyan kötött ki mégis a cégvezetői pályán?
– Már korábban is sejtettem, hogy nem a tenisz lesz a jövőm. Ugyan nagyon hamar a 900. hely környékére kerültem a világranglistán, de ennél sokkal előbbre nem tudtam jutni. Az UTE-val voltam itthon csapatbajnok, de egy ponton túl nekem már nem az élsport volt a lényeg, hanem az, hogy az ösztöndíjra legyen lehetőségem. Amikor kimentem Richmondba, tudtam, hogy nagyon kiélezett lesz a verseny, nem szabad elbuknom a támogatást, ugyanakkor azt is, hogy amikor elvégzem az egyetemet, a teniszpályát a hátam mögött hagyom. Így is történt.

– Megfertőzte bármelyik majorsportág az Egyesült Államokban?
– Főleg a baseball. Egészen más világ, mint az Európában népszerű sportágaké. De ez igaz az amerikaiak sporthoz való hozzáállására is. Rengetegszer tapasztaltam, hogy már kilenckor-tízkor kimentek az emberek a pályához, felültek a furgon platójára, piknikeztek, beszélgettek, elfogyott némi sör, bor, és úgy mellékesen délután volt egy meccs is. Az egész egy óriási buli, amelynek lényege a közösségi, társasági élet. Inkább hasonlít a fiatalok esetében egy fesztiválra, mint sporteseményre.

– Hazatérve mennyire volt nehéz elszakadnia a sport világától?
– Erre készültem négy éven át, de nem is volt valódi elszakadás. Ha valakinek gyerekkorától kezdve az élete szerves része a sport, nem tud elszakadni. Jártam amatőr csapatbajnokságra teniszezni, telente snowboardozni, és ott volt a kispályás labdarúgás is. Szerencsés vagyok, mert nemcsak Észak-Amerikában, hanem Brazíliában is élhettem. Édesapám külkereskedő volt, így gyerekkorom meghatározó részét Rio de Janeiróban töltöttem. Eljutottunk a telt házas Maracanába is, a mai napig libabőrös vagyok, amikor eszembe jut. Az egyik ilyen meccs egy Flamengo–Vasco de Gama­ bajnoki döntő volt, 150 ezres, hömpölygő tömeggel. Szerencse, hogy egyáltalán túléltük: szenzációs, ám félelmetes élmény is. Sok meccsen jártam, legutóbb például egy spanyol másodosztályú bajnokin Tenerifén, ott is rendkívül fanatikusak az emberek, de a brazilokkal nem lehet őket összehasonlítani...

– Ha gyerekként ilyen élmények érték, hogyhogy mégis a teniszpályán kötött ki?
– Lehet, hogy az embereknek elsőre nem a tenisz jut eszükbe a brazilokról, de hatalmas teniszélet van ott, és jó játékosoknak sincsenek híján! Elég csak Gustavo Kuertenre gondolni, aki háromszor is megnyerte a Roland Garrost. Jelenleg hasonló szinten állnak, mint mi, a legjobb százban egy, a legjobb kétszázban két-három játékossal a férfiaknál.

– Flamengo, Tenerife... Nem hétköznapi csapatválasztás...
– Ha azt mondom, hogy AC Milan, Real Madrid, Ferencváros?

– Csupa bajnokcsapat. Különösen a madridiakkal lehet boldog mostanság!
– Elképesztő volt a Bajnokok Ligája-idény. Ilyesmire tényleg csak a Real Madrid képes. A Manchester City elleni elődöntőben már lemondtam a továbbjutásról, de látva azt, ahogy a csapat felállt a padlóról, nem volt kérdéses, hogy megnyeri a sorozatot. Madridban mindig is remek egyéniségek futballoztak, de ritka volt az olyan csapatszelem, amilyen az idény végére kialakult. Ebben óriási érdemei vannak Carlo Ancelottinak, akit – fontos a szó – nemhogy a világ egyik legjobb vezetőedzőjének, a világ egyik legjobb vezetőjének is tartok.

– Mit gondol, van hasonlóság a sikeres vezetőedző és a sikeres cégvezető között?
– Alapjában véve ugyanaz a kettő. Bármelyikben akarsz helytállni, rendkívül fontos a karizma. Ancelotti is ilyen figura, süt belőle a szemöldöke egyetlen rezdülésétől a spanyol bajnoki cím megnyerésekor látott szivarozásáig. Az a lényeg, miként motiválod, fejleszted az embereidet. Hogyan reagálsz a konkurencia húzásaira? Képes vagy-e az önreflexióra: folyamatokban gondolkodni, és amilyen gyorsan csak lehet, javítani az adott folyamaton, hogy még jobb lehess! Ami mégis különbséget jelent, az az, hogy a futballnak azon a szintjén, amelyen a Real Madrid is van, nagyobb a tét, de kevesebb
a hibázási lehetőség.

– Sohasem akart edző lenni?
– A sportvezetői hivatás talált rám. Úgy érzem, így sokkal többet tehetek, mintha más szerepkörben maradtam volna bármilyen pálya mellett.

– Honnan jött a padel iránti szenvedélye?
– Bár a sportág őshazája Mexikó, így Brazíliát is elég hamar meghódította, én a gyerekkoromnál jóval később ismerkedtem meg vele. Az egyik vezető hazai sörgyárnál dolgoztam, majd a spanyol anyavállalaton keresztül lehetőséget kaptam, hogy Tenerifére jussak. Csapatépítő programként valaki kitalálta, hogy menjünk el padelezni, ebből pedig később rendszeres játék lett. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy van érzékem hozzá, és már ott elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt a sportágat itthon is meghonosítani.

– A teniszmúlt segít, hogy valaki jó padeles legyen, vagy éppen hogy hátrány a beidegződések miatt?
– Segít a röptézésben, a lecsapásban, és a lábmunka is hasonló. Ami viszont zavarni szokta a teniszezőket, az a fal. Megszokták, hogy a labdát nem engedik el maguk mögé, itt viszont érdemes, mert rengeteg plusz ütési lehetőséget, szöget adhat a visszapattanó labda. A fizikai megterhelés hasonló, de egészen más gondolkodást igényel. Ezt nem csak én mondom, Fucsovics Márton többször is járt már nálunk, és tőle is ezt a visszajelzést kaptuk.

– Mi a szövetség célja?
– Több szinten kell gondolkodnunk. A sportág népszerűsítése és a játékhoz szükséges infrastruktúra megteremtése az első lépés. Most több mint harminc pályánk van az egész országban, szeretnénk, ha néhány éven belül elérnénk a háromszázat, és senkinek sem kellene harminc–ötven kilométernél többet utaznia a lakhelyétől, ha játszani szeretne. Ezzel együtt kell fejlődnie az edzőképzésünknek, ebben a spanyolok világsztárja, Belén Castrillo segíti a munkánkat. A távlati célunk pedig az, hogy 2028-ra kineveljünk legalább négy magyar olimpikont.

– Olimpikonokhoz az olimpiai programba is be kell kerülni. Ilyen közel állnának hozzá?
– Megvan a pontos kritériuma annak, mely sportágak kérhetik a felvételt. A padel rendkívül dinamikusan fejlődik, a világ több mint ötven országában csaknem 15 millióan játsszák, és ezek jó kétharmadában már létezik szakszövetség is. A 2023-as, lengyelországi Európai Játékokon már ott leszünk, innen egy nagy, de nem lehetetlen lépés az olimpia. Látva azt a robbanásszerű fejlődést, ami a kétezres évek eleje óta világszerte végbement, ha nem is 2028-ra, de 2032-re sikerülhet.

– Laikusként azt gondolnám, a padel – hasonlóan a fallabdához – a tenisz kistestvére. Rosszul gondolom?
– Nem szeretjük ezt a „titulust”, de valóban, sokakban él ez a kép. Viszont ismét a spanyolokat kell felhoznom példaként: ha kivesszük a képletből Rafael Nadalt, aki mára már jóval több, mint egyszerű teniszező, inkább egy világmárka, akkor azt látjuk, hogy a helyszíni nézők számában nincs nagy különbség náluk. Mindkét sportág képes megtölteni tízezres csarnokokat, a játékosokat pedig egyformán imádják. Június 13-tól egy héten át Szentendre ad otthont az ATP Padel Tour világbajnoki sorozat egyik kiemelt állomásának, hiszem, hogy aki kilátogat, maga is tapasztalhat valami hasonlót.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 4-i lapszámában jelent meg.)