Goschi Gabriella sportpszichológus vallja – a sportoló nem egyenlő az eredményeivel

– A budapesti vb után új szakmai stáb került a férfi vízilabda-válogatott élére. Ön sportpszichológusként kitől kapta a felkérést?
– Varga Zsolt szövetségi kapitány hívott a csapatába. A közös munkánk nem most kezdődik, hét éve együtt dolgozunk az FTC ob I-es férfiegyüttesénél. Kezdetben a vezetőedző coachingja, a játékosok egyéni vezetése és az edzők képzése zajlott.

– Nem újdonság, hogy a sportolók felkészítésében sportpszichológusok is közreműködnek, arról ritkábban hallani, hogy a trénerek is igénybe veszik az önök segítségét.
– Az edzők egyre nyitottabbak a pszichológiai ismeretekre. Érzik, hogy nekik is megújulásra van szükségük ahhoz, hogy helyt tudjanak állni. Vannak persze szkeptikusok, számos rossz tapasztalattal a hátuk mögött, összefüggésben azzal, hogy a mi szakmánkban is sokan tevékenykednek a kompetenciahatárokat áthágva… A Fradiban nekem az is megkönnyítette a kapcsolódást, hogy én is élsportoló voltam, háromszoros magyar bajnok és ifi Eb-bronzérmes kosárlabdázó, négy évig edzősködtem, s van testnevelő tanári diplomám is. Az elfogadással pedig kibővült a feladatköröm is.

– Kinek a kezdeményezésére?
– A két szakmai vezető, Varga Zsolt és Nyéki Balázs kérésére. Zsolt kiváló vezető, aki magas színvonalú klubtámogatás mellett remekül tartja egyben és irányítja a felnőttcsapatot. Felismerte azonban, hogy vannak olyan pontok a munkájában, amelyeken túl ő mint edző már nem tud és nem is kell hatással lennie a játékosaira.

– Mondana példát?
– Bármelyik sportoló életében lehetnek olyan problémák, amelyek nemcsak a teljesítményét, hanem a hétköznapi edzésmunkáját is befolyásolják. Ezek megoldásában, a krízisek kezelésében igyekszem személyre szabottan segíteni. Ám Nyéki Balázzsal, aki többek között az FTC utánpótlásának szakmai vezetője, és komplex fejlesztő szemléletben tevékenykedik, ennél is tovább léptünk. A vele való együttműködés óta folyamatosak a belső továbbképzések az edzőknek, és már felmenő rendszerben, tizenkét éves kortól az országos csapatokat is érzékenyítjük arra, hogy a sportolást milyen sok tényező befolyásolja. Fontos azonban hangsúlyozni: nem arra törekszünk az edukáció­val, hogy már gyerekkorban növeljük a teljesítményt.

– Akkor mi a cél?
– A sportpszichológia több egy eredményt segítő rendszernél! Szeretnénk megismertetni a fiatalokat mindazon alaptechnikákkal, amelyek segítik, hogy megfigyelhessék önmagukat, megismerhessék és megértsék saját, nem csak téthelyzetekre adott reakcióikat. Így mire a felnőttkorba lépnek, számos tapasztalatuk lesz arról, hogyan segíthet, ha mentálisan és érzelmileg is rendben vannak, ismerik önmaguk „működését”, és képesek azt kontrollálni. Mindezt, sportágtól függetlenül, nemegyszer felnőtt, sőt olimpikon sportolóknak kezdjük el megtanítani...

– Az ön élvonalbeli pályafutása a kilencvenes évekre esik, így első kézből szerezhetett tapasztalatot arról a korszakról, amikor az edzők – fogalmazzunk így – drákói szigorral irányították csapataikat. Véget érhet a vaskéz időszaka?
– Ehhez a nagy ívű változáshoz – ami hiszem, hogy eljön – az edzőknek és a sportolóknak egyaránt fejlődniük kell! Ez a metódus régen is működőképes volt, manapság is az. A kérdés azonban az, mi ennek az ára? Arról nem szokás beszélni, hány sportoló lett ettől motiválatlan, égett ki, sérült bele, vagy a tehetségek hány százaléka morzsolódott le, hagyta abba a sportolást, akik másfajta bánásmód mellett ugyanolyan eredményesek, vagy még jobbak lehettek volna.

– Mit értünk ez esetben bánásmódon?
– A megfélemlítést, az alárendelt, kiszolgáltatotti viszony folyamatos deklarálását, a verbális megalázást, a folyamatos és nem differenciált szidást éppúgy, mint a nem megfelelően, akár szakmaiatlanul túladagolt edzésmennyiséget, edzéselméleti vagy pedagógiai módszereket. Ezek függőségben tartják a sportolókat, elvárják, hogy mindig minden más az életükben háttérbe sorolódjon, ami egy ideig járhat eredménnyel, mert a figyelemfókuszt és a teljesítményt a megfelelési kényszer és a félelem megemeli, de van egy eredményplafon, amit így nem lehet áttörni. Ha viszont tiszteletben tartjuk a sportoló belső motivációját és az élethez, fejlődéshez való jogát és ütemét, sokkal hatékonyabb lehet az edző és tanítvány együttműködése. Nem lehet persze egy alapozó edzőtábor minden pillanatáért rajongani, a sok szenvedés és áldozat is törvényszerűen része a sportnak, de ezeket a sportolónak mindig egyensúlyban és egészségben, a prioritást tudatosítva, saját jogon kell vállalnia. Ha a sportból kilúgozzuk a játék és a közösség élményét, a lényeg és az eredményesség is elvész.

– Vannak azonban edzők, akiknek a kíméletlenségig fokozott módszerei akár olimpiai érmeket is kamatoztak.
– Nem szeretnék egyedi esetekre reagálni, de rengeteg tapasztalatom van arról, milyen károkat okozhat a sportolónak, mint egész embernek ez a metódus. Ráadásul senkinek sincs varázsgömbje, hogy belenézzen, mi lett volna, ha… Lehet, hogy más bánásmóddal több olimpiai arany születik. Ebből a szempontból senki sem vizsgálta még az eredményességet. Arra viszont számtalan példa van, hogy amikor a versenyző megtalálja a testi, lelki, szellemi egyensúlyát, önmagát felülmúló eredményeket képes produkálni.

– A közelmúltban jelent meg Dobbantó címmel az ötkötetesre tervezett sportpszichológiai tankönyvsorozat első része, amelynek ön az egyik alkotó-szerkesztője. Mennyiben fogalmaz meg más filozófiát a hazai sportpszichológiát korábban uraló elméletekkel összevetve?
– Nem a mássága, hanem az integráltsága adja a többletet. Négy év alatt készült el sok kolléga, sportoló, edző, testnevelő és a pszichológia egyéb területén dolgozó szakember összefogásával. A kutatásaink során azzal szembesültünk, hogy a sportpszichológiában nemzetközi szinten sincs rend. Bár a pszichológia számos területét használja a sport, de itt egészen más a közeg, így ehhez kell a pszichológia eszköztárát és gyakorlatát hozzáigazítani. A könyvben összegyűjtöttük a tapasztalatokat, és a pszichológia széles tárházából adaptáltunk módszereket a sport területére. Célunk az is, hogy kereteket adjunk a sportpszichológiának, amelyek eddig nem léteztek. Ahány sportpszichológust és edzőt kérdezünk arról, miként dolgoztak együtt, annyiféle választ kaptunk. Ez nem fenntartható, kell, hogy legyenek szabályok, amelyek nem hághatók át, különben a munkánk ártalmassá válik, elfordulnak tőlünk a sportolók és a sportszakemberek.

– A profi sportban az értékelés fő szempontja mégiscsak az eredményesség. Ha a remélt eredmény elmarad, az a sportpszichológus munkáját is (le)minősítheti?
– Egy közösség tagjaként az én felelősségem semmiben sem tér el a kapusétól vagy a mezőnyjátékosétól. Éppen olyan nyomás van rajtam is, mint a csapat más tagjain, de sokat segít, hogy tudok támaszkodni az élsportolói élményeimre. Emlékszem, amikor teli voltam önbizalommal, bíztam a társaimban, képes voltam a játékra összpontosítani, és nem azon rágódtam, bemegy-e a tempódobásom, mindig megtaláltam az adott pillanat legjobb megoldását. Irányítóként sokszor a hátamon vittem a csapatot, és az eredményeimen túl a legbüszkébb arra vagyok, hogy évekkel a visszavonulásom után az egyik társam így emlékezett: te voltál az az irányító, akivel jó volt játszani. Ha egy sportoló teljesítményhelyzetben is jól érzi magát, annak mindig van eredménye. Nem akarom azonban megkerülni a választ: a vízilabda-válogatott esetében nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a nyomást, ami a csapaton és a stábon van a világversenyeken, már csak a tradíció miatt is. S ha ezt így tudjuk megélni, az felpörgeti, ellenben, ha a szorongás lesz az úr, az blokkolja a teljesítményt. A cél az, hogy a játékosok valóban egységbe szerveződve, egymást támogatva és néha egymás helyett dolgozva, de élvezzék, amit csinálnak, vállalva azt a nyomást, ami a vízilabdában a válogatottsággal jár.

– Csakhogy ez az a sportág, amelyben – nemegyszer a valós erőviszonyoktól függetlenül – folyton az aranyérem az elvárás.
– Talán itt az idő, hogy ezt is újragondoljuk: az eredményelvárást megtartva szükséges beemelnünk a fejlődés fogalmát. Bármilyen számsor csillog a sportolók neve mellett, ők akkor sem egyenlők az eredményeikkel! Az érmeik, a helyezéseik „csupán” az identitásuk részei, ám ha egy embert – akinek még számtalan értéke és tulajdonsága van – örökösen az eredményei szerint ítélünk, abba egy idő után beleroppanhat. Fontosak a sikerek, de még fontosabb, hogy a versenyző tudja: értékes társ, barát, apa/anya is egyben.

– Még frissen él a vb és a hetedik hely emléke. Nem túl korai a nyakunkon lévő Eb-megméretés?
– Ahogy az életben, a sportban is van, amit tényként kell elfogadni. Olyan nyomása ez a fejlődésnek, ami az önismeretet, a tudatosságot, a megküzdést folyamatosan fenntartja, de itt a változtatásnak mindig van terepe, ahol megmérettetik, jó úton haladok-e. Sohasem veszítjük tehát szem elől az eredményességet, de lehetnek világversenyek, amelyek „gyakorlótereppé” változnak, mert bizonyos szituációkat nem lehet edzésen szimulálni. Csak éles helyzetben jönnek elő azok a hibák, amelyek kijavítása éppen úgy szükséges egy magasabb cél érdekében. Ha a magyar élsport nem tud szakítani az állandó eredményhajszolással, az egy ponton túl destruálja a teljesítményt és abba időről időre törvényszerűen belebukunk. Éppen ezért gondoljuk sokan a Sport és Lélek – Sport-pszichoterápiás Egyesület tagjaiként, hogy az egyik leghatékonyabb személyiségfejlesztő az életben a sport, de kizárólag akkor, ha annak működtetése nem billen ki az egyensúlyból és a fejlődés szemléletéből, ennek pedig mindig következménye lesz az eredményesség is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. augusztus 13-i lapszámában jelent meg.)