Népsport: virágos örömfüzér a tizedik nyári olimpián

„A minden eddiginél távolabb lebonyolításra kerülő játékok fiaskójától féltek akkor, amikor annak idején megítélték Amerikának az olimpia megrendezésének a jogát. A sötéten látók jóslata nem vált be. Közel 2000 versenyző elment a távoli Kaliforniába” – kezdte beszámolóját Kalmár István, a Nemzeti Sport tudósítója a Los Angeles-i játékokról, és nem túlzott.

Óriási volt a felhajtás, már a megnyitón is. A küldöttségeket 70 autóbusz vitte az olimpiai faluból (először volt ilyen) a stadionba, ahová 50 ezren autóval (!) érkeztek. Végül 100 ezren voltak kíváncsiak az ünnepségre.

Az első hét után borongós volt a hangulat a magyar táborban, a várakozások alatt szerepeltek a magyar indulók. Aztán a hetedik napon a pólósok legyőzték a nagy vetélytárs Németországot, amelytől hosszabbítás után kaptak ki az 1928-as amszterdami játékok döntőjében (2:0-ról 2:5). Ezúttal 6:0 után 6:2 ide, mondta is a legendás kapitány, Komjádi Béla: „Az egész csapat remek volt, úgy játszott, mint talán még soha.” „Verekedős meccs volt, de nem miattunk. Kénytelenek voltunk reagálni a magyar csapat kezdeményezéseire” – magyarázkodott a németek játékosa, Joachim Rademacher.

Másnap megszületett az első arany, a tornász Pelle István lett első műszabadgyakorlatban. Bemutóját állandó tapsvihar kísérte, „gyakorlatában szerepelt egy mellső szabadmérleg, majd szaltók sorozata következett. Kitűnően sikerült flikflak hátra gyakorlata pedig betetőzte a sikert.” Aztán Pelle lovon is első lett, azon a szeren, amelyen az összetettben (ezüstérem) lepontozták. „Ez nem elégtétel az összetett verseny elvesztéséért, de azért mégis nagyon jólesik” – állapította meg Kalmár, majd a svájci Muhr:      „Pelle kétségtelenül az olimpia legjobb tornásza. Nincs senki a mezőnyben, aki felvehetné a versenyt az ő felkészültségével és sokoldalúságával.”

Vízilabdában is zajlott az élet. A Németország–Brazília (7:3) meccs után a brazilok megtámadták a meccset vezető Komjádit, a hatalmas verekedésbe Halasy Olivér is bekapcsolódott, jól irányzott ütésekkel védte meg kapitányát. A brazilokat azonnal kizárták, Komjádi csapata pedig az Egyesült Államokat intézte el lehengerlően (7:0), s ezzel olimpiai bajnok lett. Pedig előtte mindenki aggódott:      „Nem tudásának kétsége, nem a csapat letörése vagy más sportbeli ok miatt aggódtunk remek fiainkért, hanem azért, hogy az angol fair play amerikai értelmezése ezúttal is megtalálja a módot arra, hogy megérdemelt sportsikereket meghamisítson és minden eszközzel szerezzen magának olyan babért, ami nem illeti meg.” Ehhez képest lett 7:0, az értékelés pedig: „A mérkőzés kritikáját nagyon egyszerűen el lehet intézni. A magyar csapat minden egyes tagja feladata magaslatán állott.”
Akárcsak a kardcsapat, amely a döntőben a nagy rivális olaszokat 9:2-vel intézte el. A finálé előtt az ifjú Gerevich Aladár (22) roppant ideges volt, egyedül ő a magyar csapatban. Aztán a meccsen három győzelemmel ő lett a hős: „A terem harsog a magyarok huj-huj-hajrájától. Mindenki Gerevichhez rohan, őt akarja ölelni, csókolni. A vívók felkapják, a nézők odatódulnak hozzá és a magyar közönség örömmámorban ünnepel.”

Jött a kard egyéni. Az olaszok tőrben (Gustavo Marzi) és párbajtőrben (Giancarlo Cornaggia-Medici) nyertek egyéniben, kardban Guilio Gaudinitől várták a harmadikat. Idegtépő légkörben folyt a verseny, de „ki is győzhetett volna más, mint a kötélidegek embere, Piller György”. A verseny összefoglalása pedig: „Rengeteg izgalom, hihetetlen idegenergia-pocséklás tobzódott ezen a rettenetes küzdelmen. A pengék csattogó harcában pattanásig feszült minden idegszál, óriási volt a tét! 1908 óta nem volt olimpia – olyan olimpia, amelyen valóban minden nemzet részt is vehetett –, hogy ne a magyar kard diadalmaskodott volna az egyéni kardvívásban.”

A végére meglett a féltucat arany. Az utolsó napon az öklöző Énekes István szállította. A légsúlyú döntőben nem sok esélye volt ellene a mexikói Francisco Cabanasnak: „Énekes bombasikert aratott. Most, délelőtt is még egyre jönnek a gratuláló táviratok, arról nem is szólva, hogy tegnap este örömmámorban úszott az egész magyar kolónia, a versenyzők, kísérők és az amerikai magyarságnak Los Angelest felkereső része. A kis magyar tábor most is Énekes nagy harcának hatása alatt áll. Roppant diadallal mesélik egymásnak, hogy miként állta a törékeny Énekes a nálánál láthatólag nehezebb és erősebb mexikói kemény ütéseit s hogy adta be neki a maga villámgyors egyeneseit és horgait.” Sikere egyértelmű volt, Cabanas pedig sportszerű: „Lassú voltam, lomha voltam Énekes hihetetlen fürgeségével szemben. Gyorsaságával nyert ellenem!”

A záróünnepségre is megtelt a stadion, ám amikor „a legmegkapóbb jelenetre kerülne a sor: az olimpiai zászló bevonására s a népek lelkében egymás iránt égő szeretetet jelképező olimpiai fáklya kioltására”, hirtelen kitör a botrány. Atlétaruhába öltözött tüntetők törtek be a pályára, a tribünökön végigfutó hír szerint, kommunisták. A zenekar – jó szokás ez ilyenkor – belekezdett az Egyesült Államok himnuszába, a közönség lincselni akart, jó néhány tüntetőt agyba-főbe is vertek, ám aztán hirtelen rend lett, és „újra áhítattal figyeli a százezer főnyi tömeg, amint az olimpiai zászló az amerikai himnusz élénk hangjai mellett lassan-lassan lekúszik. Most minden szem a marathóni torony felé fordul: az olimpiai fáklya gomolygó füstje egyre jobban elhalványul, egy lobbanás és kialszik. A X. olimpia bezárult.”

A zárás után Lázár Andor, az Országos Testnevelési Tanács (OTT) elnöke kitért az olimpiai indulást csaknem ellehetetlenítő körülményekre. („A minisztertanács elhatározta, hogy idegen valutát nem bocsát rendelkezésünkre s így az olimpiai alap ilyenmódon való felhasználása lehetetlenné vált. Az amerikai gazdasági válság az ottani gyűjtés eredményét is károsan befolyásolta, bankjaink és arisztokráciánk, kevés kivétellel, az adakozásban nem vettek részt”), a lényeget pedig a Sporthírlap fogalmazta meg, azzal kezdve, hogy ki szálljon magába a nagy siker után: „Elsősorban a hivatalos vezetők, akik rendelkeznek a sport életéről, haláláról, akik döntenek adóiról, vasúti kedvezményeiről, rendőrségi díjakról. Ezek a hivatalos vezetők most az egyszer még megtanulhatták, mit jelent a sport egy országnak s különösen mit jelent, ha az az ország olyan szegény, ha polgárai annyi gond között élnek, mint itt, ezen a szegény magyar földön. Látta és érezte mindenki azt a nagy virágos örömfüzért, mely átfogta minden magyar szívét, az ország kormányzójától kezdve a legszerényebb polgárig. Csak a sport képes ma ilyen erősen, ennyire kivétel nélkül egyesíteni egy ország minden fiának érzéseit. Ezt a sportot tehát védeni, fejleszteni, becsülni, szeretni kell – a haza érdekében.”