Egy makulátlan vívó örök ragyogása – 85 éves az olimpiai ezüstérmes Kamuti Jenő

Huszadik születésnapján nem lehettek vele szerettei, nem köszönthették fel illően, megajándékozta hát saját magát. Világbajnoki arannyal. Merthogy Kamuti Jenő is kitett magáért az aranyérmes magyar tőrcsapatban (mellette Czvikovszky Ferenc, Fülöp Mihály, Gyuricza József és Tilli Endre) 1957. szeptember 17-én.

Egyéniben is finalista volt, a döntő első csörtéjében a későbbi világbajnoktól kapott ki. Parancsra – mondták, mondják sokan, mire ő: „Szó sincs róla. Eszembe sem jutott. Én mindent Bay Béla bácsitól tanultam, a mesterem volt, s nemcsak a páston. Ő mesélte, hogy a legendás Italo Santelli egy kardverseny másnapján hasonló eset után azt mondta Gerevich Alinak, hogy »Ez nem megy, kérem, ez nem vívás, ma nem mondja be a tust, holnap váltót hamisít...«”

Nem a legjobb lelkiállapotban vívott Párizsban, hiszen édesapját, aki 1956-ban vezérigazgató-helyettesként a MÁV forradalmi bizottságának elnöke volt, a forradalom után internálták, mert nem volt hajlandó visszalépni a pártba. Két napig győzködték, hogy fordítson köpönyeget, mert sokan követnék, de nem tágított. Párizsban legalább már azt tudta, hogy él, ugyanis a moszkvai VIT (1957) tőrgyőzteseként azt kérte Komócsin Zoltán pártvezértől, hogy mondja meg, mi van az apjával. Moszkvában a magyarok leadták neki az asszót, a döntőben pedig a francia zsűri egy tiszta együttes találatot ítélt meg a javára – szolidaritásból (is).

De a karrierje beindult. Nem alaptalanul, hiszen szorgalmas volt, mestere pedig Bay Béla. A legendás mester egyik kedvence volt (a másik a müncheni olimpián, 1972-ben párbajtőrben győztes Fenyvesi Csaba), de neki is könnybe lábad a szeme, ha róla mesél: „Béla bácsi... Nincs rá megfelelő jelző. A felsőfok nekem kevés. Minden helyzetben feltalálta magát. Hogy látványos példával éljek, egykori földbirtokosként harminc percen át tudott úgy káromkodni, hogy nem használta kétszer ugyanazt a szót. Még azt is megszabta, hogy például a vasárnapi verseny előtt csak péntek délután randevúzhatok fogalmazok finoman, de csak egy ölelkezés fért bele.”

Ha már Fenyvesi, ő meg Kamuti Jenőt követte. Ugyanabban a házban laktak, a Ráday utca 49-ben, és az öt esztendővel fiatalabb Fenyvesi látta, mennyit utazik a szomszéd – ez azért akkoriban nagy vonzerő volt.

Hősünk pedig azért lett vívó, mert az édesanyja látott egy bemutatót Debrecenben, és fiait ezért a vívás felé terelte. Nemcsak Jenőt, hanem öccsét, Lászlót is, aki – szerinte – tehetségesebb volt nála, de lezser volt és kicsit lusta. Az ellentéte. De még így is négyszeres világbajnoki ezüstérmes lett, s négy olimpián lépett pástra öccsével egy (tőr)csapatban.

Jenő öt olimpiát számlál. Rómában, 1960-ban negyedik lett a csapattal („Azért, mert Lacit nem tették be az elődöntőben”), Tokióban, 1964-ben pedig ötödik egyéniben („Abba is akartam hagyni, főként, mert az előző évben megszereztem a diplomám, orvos lettem”). És jött Mexikó 1968-ban, s az ezüstérem. Amiért kétszer kellett vívnia. A francia Daniel Revenu-vel holtversenyben állt, ilyenkor a régi szabály szerint a tusarány döntött, az új (még életbe nem lépett) újravívást rendelt el. „Azt mondtam, vívjunk újra, mert rosszul érezném magam, ha óvással lennék második” – mesélte. Aztán 3:4-ről 5:4-re megnyerte az ismétlést, kardvívó olimpiai bajnokunk, Kárpáti Rudolf pedig joggal mondta: „A legnagyobb versenyzői bravúr volt, amit valaha is láttam!”

Következett München 1972-ben, s az újabb ezüstérem. A győztes lengyel Witold Woyda ellen elvettek tőle egy tust. „Nálam volt, öregfiú, de hát ismerd el: ilyen a vívás” – így Woyda, az olasz zsűri, Vittorio Lucarelli pedig: „Bocs', fordítva ítéltem, legközelebb visszaadom.” Mintha naponta lenne olimpiai finálé...

Négy évvel később, 1976-ban Montrealban nagyon ki akart tenni magáért. A magyar csapat zászlóvivőjeként úgy érezte, ki, ha ő nem – a nagy akarásnak nyögés lett a vége, kiesett a csoportban. „Túledzettem” – foglalta össze tömören.

Csakhamar abba is hagyta a vívást. Búcsújakor mindenki az ezüstérmekről kérdezte, ő pedig, ha kellett, naponta százszor elmondta, hogy nincs benne keserűség. Összegzése pedig: „A vívásnak rengeteget köszönhetek. Egyrészt rájöttem arra, hogy húszévesen mindent el lehet viselni. A sport valamennyi fáradtságát, a tanulás minden gyötrelmét. Ezt figyelmébe ajánlanám minden húszévesnek. Azután a sport megtanított valamire: elviselni a siker, a győzelem mámorát, a fáradtság érzését és a vereség kínját.”

Sebészként viszont többszörös aranyérmes, még ha egy-egy nagy műtét után nem is szólt a Himnusz, s nem akasztottak a nyakába semmit. Pedig... Úttörője volt hazánkban a laparoszkópos műtéteknek (a köznyelvben: kulcslyukműtét). „Csak nálunk volt új, én Franciaországban találkoztam vele, amikor egy évig kint voltam ösztöndíjjal. Az az egy esztendő egyébként nekem hattal ért fel szakmailag. Szinte éjjel-nappal a műtőben voltam, ha már nem éreztem a derekamat, segített a vívás. Vívóállásra váltottam, úgy kényelmesebb volt, kifejezetten pihentető” – mesélte.

A vívás, a sebészet mellett a fair play is a védjegye. Kezdődött azzal, hogy 1977-ben megkapta az UNESCO Pierre de Coubertinről elnevezett fair play díját. A párizsi díjátadón a korabeli híradás szerint elhangzott, hogy „két évtizedes pályafutásának »makulátlanságáért«, a páston tanúsított szinte példa nélkül álló nemeslelkűségéért részesült a magas kitüntetésben”.

Ehhez nem kell kommentár. Legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy azóta is vezéralakja a mozgalomnak, azt vallva, „fordulhat bármerre a világ kereke, hosszú távon sohasem a pénz a győztes, hanem az egymás iránti tisztelet, a becsület”.

Legyen igaza.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 17-i lapszámában jelent meg.)