„Nálunk a tenisz családi hagyomány” – Déri Stefi és sport

– Hogyan telt a nyara?
– Sport szempontból nagyon jól. Sokat teniszeztem, s néhány amatőr versenyen is elindultam. Hogy mikor mennyire ment a játék, azt sok minden befolyásolta: a kedv, a hangulat, a fittség. Azért is kemény sport a tenisz, mert fejben végig a topon kell lenni, márpedig nem könnyű egy teljes mérkőzésen át koncentrálni. Önmagával is küzd az ember, hogy ne verje meg saját magát.

– Igaz, hogy férfiversenyekre is nevezett?
– Az amatőrök között eleve több a férfi, ezért ha játszani szeretnék, vegyes tornákon is részt kell vennem. Olyan rendezvényekről van szó, amelyeken – és ez mentes minden genderideológiától... – a nemek helyett a játéktudás alakítja ki a mezőnyt: a korábbi amatőr eredményei alapján rangsorolnak minden játékost. Nagyjából a középkategóriába tartozom, és ebben a körben még követni tudom a férfiak tempóját.

– Melyik trófeájára a legbüszkébb?
– Amit az első versenyen szereztem. Ez a Magyar Amatőr Tenisz Klub tornája volt, amelyen csak nők indultak.

– Budán, a Magyar Egyetemi Sí- és Természetjáró Egyesület, az M.E.S.E. teniszcentrumában beszélgetünk. Ez a törzshelye?
– Már gyerekkoromban is jártam ide, és két-három éve tértem vissza. Hajdanán ez a Magyar Rádió pályája volt, még a dédmamám is teniszezett itt. Ő az 1940-es, '50-es években versenyzett, és gyakran együtt edzett a Roland Garros-győztes Körmöczy Zsuzsával is. „Zaza” azonban nem jutott ilyen magasra, mert a nagymamám születése után a gyereknevelésre koncentrált. A tenisztől azonban sohasem szakadt el, sőt, hetvenéves koráig versenyzett. A nyolcvanegy éves nagymamám a mai napig aktív, ő is ezen a pályán edz egy szeniorcsapat tagjaként.

– Melyik játékformát kedveli legjobban?
– Az egyéni áll hozzám a legközelebb, de indulok női és vegyes párosban is.

– Mikor dőlt el, hogy nem lép a dédmamája nyomdokába?
– Nálunk családi sport a tenisz, apukám vitt le a pályára ötéves koromban. Először ő foglalkozott velem és a két testvéremmel. A szombat délutáni családi programot az jelentette, hogy a papával ütöttük a labdát. Ő nagyon szerette volna, ha jegyzett teniszező válik belőlem, viszont nem az a szülő sem ő, sem az anyukám, aki tűzön-vízen keresztülviszi az akaratát – a választás jogát meghagyták nekem. Kislányként kitartó voltam, ám ha rossz napot fogtam ki, és nem akartam ütőt venni a kezembe, nem erőltették. Felnőttként persze az ember képes jobban ösztönözni és fegyelmezni magát a sportban is, ám hat-hét évesen még nem tudtam magamat olyan tudatosan irányítani, hogy azt mondtam volna: kerül, amibe kerül, wimbledoni bajnok szeretnék lenni!

– Ha manapság családi bajnokságot rendeznének, ki nyerné meg?
– A két testvéremet legyőzném, ők ugyanis már nem játszanak, viszont apukám nagyon jól teniszezik, őt a harmincévnyi korkülönbség ellenére sem tudom megverni.

– Amit elmondott, válasz arra az internetes pletykára is, miszerint a néhai Déri János lenne az édesapja.
– Az azonos vezetéknév mellett az lehet a szóbeszéd alapja, hogy ő is televíziós műsorvezető volt, mint én, de valójában nincs semmiféle rokoni szál közöttünk.

– A londoni éveinek mennyi köze volt a sporthoz?
– Játszottam, de nem a tenisz miatt költöztünk ki. Apukám ügyvéd, kint dolgozott, és vitte magával a családot is. Részben, hogy egy másik kultúrát megismerhessünk, részben, hogy a nyelvet megtanuljuk. Suli után családostól jártunk egy nyugat-londoni klubba – Angliában népszerű a klubélet, egészen más, mint itthon –, amelyben a pingpongtól a squashon át a tornáig, a fociig és persze a teniszig számos sportágat ki lehetett próbálni.

– Járt Wimbledonban?
– Olyannyira, hogy apukámmal 2005-ben a Grand Slam-tornára is bejutottunk sétálójeggyel. Ez abban az időben történt, amikor az egyik kedvencem, Andy Roddick még aktív volt, a nagyok közé akkor berobbanó Andy Murraytől pedig autogramot is szereztünk. Nagy élmény volt, és a kötelező ereklyéket mi is megvásároltuk.

– Az angliai gimnáziumi tanulmányai után egyetemre már itthon járt. Ekkor szeretett bele a kosárlabdázásba?
– Mint oly sok gyerek, én is kipróbáltam több sportágat. Karatéztam, művészi tornáztam – a fiatalon elhunyt magyar bajnok tornász, Kanyó Éva volt az edzőm –, de a tenisz mellett leginkább a kosárlabdázás vonzott. Általános iskolában sportos osztályunk volt, és a lányokból összeállt egy csapat, amely bajnokságokban is elindult. Anyukám kosárlabdázott a BSE-ben, én is szerettem volna a Városmajorba igazolni, de mivel a három gyerek délutáni programját össze kellett fésülni, és tízévesen a szüleim egyedül még nem engedtek el otthonról, megoldhatatlan lett volna, hogy minden edzésen ott legyek. Azért a kosárlabdától nem szakadtam el: az angliai évek előtt bejelentkeztem a MAFC-hoz, a hazatérésünk után pedig visszamentem a Gabányi László Sportcsarnokba. Gorácz Árpád volt az edzőm, a Budapest-bajnokságban, illetve az NB I B-ben szerepeltünk. Egy ideig tévésként is játszottam, de a híradónál annyira intenzív volt a munka, hogy a kettőt már nem tudtam összeegyeztetni. Végül a kollégáimmal az Üzleti Ligában kötöttünk ki, szépen szerepelgettünk az akkori MTVA-csapattal.

– Közgazdász, illetve angoltanári diplomával a zsebében hogyan került a médiába?
– Már gyerekként elbűvölt a tévézés, tetszett, amikor Erős Antónia felolvasta a híreket. Azt mondtam, én is azt szeretném csinálni, amit ő. Noha otthon azt hallottam, a médiába nagyon nehéz bekerülni, Angliában az Uxbridge College-ban médiatanulmányokat folytattam, majd a hazatérés után választott tantárgyként médiatudományból érettségiztem. Miután az International Business Schoolban diplomát szereztem, az M1-nél gyakornoknak jelentkeztem. A politika addig nem különösebben foglalkoztatott, de nem is volt kérdés, hogy híradósként képbe kell kerülnöm. Saját kollégáim is számtalanszor próbáltak lebeszélni erről a területről, ám engem magával ragadott a híradózás. A pörgős életmód passzol a személyiségemhez.

– Mely munkáira a legbüszkébb?
– Elsősorban az angol nyelvű beszélgetésekre, amelyeket külföldi politikusokkal készítettem. Ezeknek az interjúalanyoknak egy részét ráadásul nem tálcán kaptam, hanem nekem kellett becserkésznem őket, ami olykor lehetetlen küldetésnek tűnt. Szép emlék az észt és a marokkói külügyminiszterrel, Václav Klaus korábbi cseh köztársasági elnökkel vagy a szaúdi külügyi államminiszterrel készült anyag. De jó visszaidézni minden munkát, a választási műsoroktól a külföldi tudósításokig, amelyben részt vehettem.

– A nagyközönség igazán a Hír Tv műsorvezetőjeként ismerte meg, tavaly azonban csatlakozott a Megafonhoz, amely vállaltan a nemzeti, konzervatív oldal fóruma az interneten. Miért váltott?
– A televíziózás abban az egy évtizedben is rengeteget változott, amióta én a médiába kerültem. A számok azt igazolják, hogy a hírműfaj elért egy közönségplafont, amelyet nemigen lehet áttörni. A százezres nézettség már kiemelkedő, miközben az online térben milliókhoz el lehet jutni. Igaz, a világhálón az emberek figyelméért keményebben meg kell dolgozni, ráadásul a verseny egy pillanatra sem szünetel.

– Összehasonlításként mondana olyan netes statisztikát, ami kiemelkedőnek minősíthető?
– Most nyáron a Tranzit közéleti évadnyitón Tihanyban villáminterjúkat forgattam, a Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszterrel készült beszélgetést csak a TikTokon 283 ezren nézték meg, plusz kapott tizenháromezer lájkot és 1058 megosztást.

– Kicsoda manapság Déri Stefi?
– A jelenlegi szerepköröm szerint politikai influenszer, vagyis politikai véleményvezér, de én szoktam politikai kommentátornak is „fordítani”. Az influenszernek itthon van némi rossz mellékíze, noha ezt is lehet jól vagy pocsékul csinálni. A Megafonnál a tartalomgyártáson van a hangsúly, és ebben az az izgalmas, hogy amíg a tévében a hír műfaji alapszabályai behatárolják a mozgásteret, a Facebookon és a YouTube-on az ember szabadon vállalhatja a véleményét, a jó értelemben vett konzervatív világnézetét.

– Viszont a tévével ellentétben, ahol a dühös néző legfeljebb átkapcsol másik csatornára, az online tér szereplői nemcsak zaklatásnak vannak kitéve, hanem – ahogyan az ön esetében is történt – életveszélyes fenyegetések is befuthatnak.
– Lehet, hogy naiv voltam, de engem senki sem figyelmeztetett előre, hogy ha nyilvánosan kimondom, mit gondolok helyesnek és mit nem, az efféle reakciókat válthat ki.

– Tizenegy év híradózás után azért ez aligha jelenthetett meglepetést...
– Televíziósként sohasem ért atrocitás, bár az is igaz, hogy akkor nem voltam reflektorfényben. Beszippantott az online tér, és nem gondoltam át tudatosan, minek mi lesz a következménye. Az első negatív komment­áradattal nem volt kellemes szembesülni, de idővel az ember megedződik. Mindenkinek szíve joga kritizálni, ahogy nekem is jogomban áll törölni vagy tiltani a trágár gyalázkodásokat, amelyeknek jellemzően arctalanok a szerzői. Így sem lehet mindent kiszűrni, ez sajnos a netes világ fonákja. A család nagy segítség ebben a helyzetben, és mivel a párom a politikában dolgozik, sok mindent meg tudunk beszélni, nagy támaszom a mindennapokban. A sport pedig fontos eszköz ahhoz, hogy az ember fitt maradjon, s bírja a csatákat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 17-i lapszámában jelent meg.)