„Nem írtam le Ceausescu nevét” – 85 esztendős Oroszhegyi Károly sportújságíró

„Jó a pogácsa?”  – néz fel foteljéből hamiskás mosollyal Karcsi bácsi, majd a határozott igent hallva felnevet „Na, akkor hagyjatok nekem is!” Jó kedélye, kedves kisugárzása a régi, tavalyi sztrókja óta azonban nehezen fejezi ki magát. Őrzi jellegzetes stílusát, humorát, a Nemzeti Sport korábbi oszlopos tagja 1990-es szerkesztőségi felvételét sajátos tréfával kommentálja:  „Akkoriban tudták, ki a bika! A jobbika...”

Csepeli lakásán köszöntöttük 85. születésnapja alkalmából Oroszhegyi Károlyt, a Brassóban született, kolozsvári és aradi évtizedei után Budapestre költöző sportembert, újságírót – beszélgetésünket időnként felesége, Marika néni segít tovább gördíteni. Az alábbi, rendhagyó cikkbe engedélyével beépítettük a neves kollégával 2009-ben egyetemi munkaként készített, korábban kiadatlan interjúnk szövegrészleteit, s idéztünk interjúalanyunk Csala című könyvéből is.

– Régen járt a szerkesztőségben.
– Régen... Pedig azzal a szándékkal léptem ki a kapun legutóbb, hogy jövök én még vissza. Már két és fél éve is ennek, 2020. március 6-án volt az utolsó munkanapom. Nekem a Nemzeti Sport volt az életem, ezt ti tudjátok a legjobban. Már erdélyi újságíróként is ide vágytam.

– Mikor és hogyan költözött Aradról Budapestre?
– Kitelepedési kérvényt adtam be 1989-ben, szerettünk volna átmenni Magyarországra. Válaszul eltávolítottak a sajtóból, rövid ideig a városi közüzemek csatornázási részlegén dolgoztam segédmunkásként. A romániai forradalom után, 1990 áprilisában jutottunk át a határon, az első adandó alkalommal.

– Miként élte át a Ceausescu-érát az aradi Vörös Lobogó szerkesztőségében?
– Engem nagyon sokat bántottak a magyarságomért. A szerkesztőségben többeknek szemet szúrt, hogy hiába jegyzek vezércikkeket, publicisztikákat, nem írtam le Nicolae Ceausescu nevét bennük. Állandóan pellengérre állítottak, a román titkosszolgálat, a Securitate pedig ott lihegett a nyakunkban, sokszor még a csillár is be volt poloskázva. Beszélni jóformán csak az utcán mertünk.

– Keveset tudunk a családjáról, a gyerekkoráról.
– Édesapám Székelyderzsről származik, 1914-ben elszegődött Kolozsvárra inasnak, kefekötőnek, később építész lett. Az első világháborút Kolozsváron töltötte, aztán elköltözött Brassóba, elismert építészvállalkozónak számított. Brassópojánán miniszteri villákat, Brassóban repülőgépgyárat épített, igaz, utóbbi kifizetésével adós maradt neki a román állam, amikor 1940-ben átmentünk Kolozsvárra. Édesanyám, Kolumbán Regina Székelyszáldobosról származott, háztartásbeli volt. Négyen nevelkedtünk testvérek, én vagyok a harmadik fiú, utánam még jött egy lány. Apám a második bécsi döntés után elcserélte a brassói házat a kolozsvári házra, mert magyarként akart élni és boldogulni. Sajnos Brassó nem esett át a második bécsi döntés során Magyarországhoz. Egyébként nagyon demokratikus város volt, magyarok, szászok, románok jó egyetértésben éltek egészen addig, míg a Vasgárda-mozgalom nem lehetetlenítette el. Apám akkor határozta el magát, hogy visszaköltözik Kolozsvárra, amikor három gyerekkel ment kézen fogva az utcán, és vasgárdista suhancok megállították, megfogták a grabancát, rákiabáltak, mondja azt, hogy brânză, vagyis túró. Ez egy nyelvi próba, a kiejtés rögtön megmutatja valakiről, hogy született román, tanult román vagy egyáltalán nem tud románul. Apám jól tudott románul, szabályosan kimondta, hogy brânză, elengedték, abban a hitben, hogy tényleg román. Mi, gyerekek, hallgattunk. Hát, ez intő jel volt neki.

– Milyen emlékeket őriz a kolozsvári futballélet 1940 utáni, magyarországi időszakáról?
– Én akkor óvodáskorú voltam. Úgy jártunk be a KAC mérkőzéseire, hogy megfogtuk egy-egy bácsi kezét, és kértük, ugyan, tessék már bevinni. A háború alatt keserves volt a helyzet. Nem tudtad, hogy az elkezdett meccset befejezik-e. Kolozsváron háromszor ment át a front, oda-vissza. A románok átállása után olyan időszak kezdődött, amikor nem tudta az ember, minek ébred fel másnap, románnak, magyarnak vagy orosznak. Nagyon nehéz periódus volt. Emlékszem, bent voltunk a bunkerban, a négy kisgyerek és anyánk, amikor betört három orosz, akik épp egy szomszédasszonyt szerettek volna megkapni. A mi bunkereink olyanok voltak, hogy bejárat és kijárat is volt, és a keresett fiatalasszony sikeresen kimenekült. Erre az oroszok idegesen belőttek a bunkerbe. Ott voltunk az ágyon gyerekek, anyám ült a szélén. Sohasem felejtem el, teljes csend volt, csak a csöpögést hallottam. Anyám feje mögött, a fali polcon állt egy vizeskanna, abba lőttek bele, abból csordogált ki a víz. Ő csak nagy későre mert a nevünkön szólítani: „Élsz, Karcsi?” Szóval nem volt könnyű. A bátyámat meg az egyik utcában érte bombatámadás. Lefeküdt a földre a fal mellé, a kórház falához, és nem merte felemelni a fejét. Nem tudtuk, hogy mi van vele. Két nap múlva jött haza. Kisgyerek volt. Na, hát ebben hangulatban futballozni, az nem volt könnyű.

– Újságírói tevékenysége csúcsaként tartják számon a Csala, a szőke csoda címmel könyvben is megjelent cikksorozatot Pecsovszky József, az 1921-ben született legendás erdélyi labdarúgó életéről. A kötet első fejezetéből kiderül, a kolozsvári Universitatea fiatal hátvédjeként 1958-ban ellenfele is volt az aradi UTA veterán csatárának, a későbbi bizalmas riportok előzménye pedig egy feszült meccsjelenet volt.
– Úgy kezdődött, hogy az UTA elleni mérkőzésünk 20. percében, egy kapukirúgás után Csala – véletlenül? – beletérdelt a derekamba, mire mondtam neki egy cifrát. Ő ezt persze nem vette jó néven, később az ő gólpasszából szerzett aradi gól után odajött hozzám, megveregette a vállamat, s megkérdezte: „Na, öcskös, megtanultad már, hogy hányas szám van a dresszemen?” Arra célzott, hogy a második félidőben jobbára csak a hátát láttam. Nem tudtam jó pofát vágni hozzá, ő viszont elemében volt. Ha összecsaptunk, készségesen felsegített a gyepről, ha helyezkedés közben véletlenül hozzám ért, udvariaskodva kért elnézést: „Bocsánat, uram!” Tehetetlen dühömben kék-zöld voltam. Már csak mintegy öt perc lehetett hátra a mérkőzésből, amikor egy összecsapás során szabálytalanul szereltem, s a bíró szabadrúgást ítélt az aradiak javára. Most rajtam volt a gúnyos udvariaskodás sora: tenyerembe helyeztem a labdát, s mintha tálcán szolgáltam volna fel, úgy vittem oda Csalához. Ő átvette, majd kezet nyújtott, mintegy megköszönve. Mindez a pálya állóhelyi oldalán történt, ott, ahol a barátaim csoportba verődve szurkoltak nekem. Csala előrenyújtott keze láttán átvillant az agyamon: mi lesz, ha leéget a haverok előtt, ha becsap? A másodperc tört része alatt határoztam: előre nyújtottam én is a kezem, mintha elfogadnám a parolát, aztán – az akkori divathecc szabályának megfelelően – hüvelykujjammal a vállam fölött a hátam mögé böktem: „Majd az irodámban...” Az égbekiáltó szemtelenség láttán egy emberként hördült fel a közönség. A nézők mit sem sejtettek a mi korábbi párharcunkból, most csupán annyit láttak, hogy ez a nyikhaj nyilvánosan megsértette a futballzsenit. Az 1:1-re végződött találkozó után az öreg fatribün alatti folyosó csak úgy visszhangzott Pecsovszky szitkozódásától. A nyakán kidagadtak az erek, mint mindig, ha kikelt magából. „Szemtelen tacskó! Ez még a homokban játszott – és mondta, hogy mivel –, amikor én már rég válogatott játékos voltam! Ez mer gúnyt űzni belőlem?! Majd én megmutatom neki!” Pecsovszky József állhatatosnak bizonyult a haragban, csak hosszú-hosszú évek múltán enyhült meg, mégpedig közös szenvedélyünk, a biliárd kedvéért. Sok-sok év telt el az afférunk után, mire alkalmam nyílt nyilvánosan megkövetni öreg barátomat. A róla szóló könyvben megtettem, ország-világ előtt kiírva magamból a szégyenemet. Ha ezt az epizódot nem írom le tisztességesen, nem fogadott volna a bizalmába, nem osztotta volna meg velem élete történetét a halálos ágyán. Így azonban, ha netán odafentről visszanézett, remélhetőleg bólintott: „Igen, így történt, őszintén mondtad el. Kezdheted a mesélést!”

– Újságíróként mi ösztönözte?
– A becsület, az igazságérzet és az emberség vezérelt. Nemcsak az íróasztalnál, hanem a futballpályán is.

– Mikor látjuk újra a szerkesztőségben?
– Én minden reggel úgy kelek fel, hogy mondom Marikának, indulnom kell, megyek be a Bécsi útra. Aztán mindig az a vége, hogy maradok itthon az emlékeimmel. Hiába, a nyolcvanöt az nyolcvanöt. Azt mondják, talán bele kell törődni a megváltoztathatatlanba.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 15-i lapszámában jelent meg.)