Örömhír – Ballai Attila publicisztikája

Mennyből az angyalt régen vártuk ennyire, mint most, 2022 karácsonyán. Hiszen az elmúlt két-három évben megtelt a világunk ember által gerjesztett, de kizárólag ember által már nem orvosolható bajokkal, keservekkel. Ezért áhítjuk a segítséget. Az örömhírt és annak hozóját. Gyakran kiszolgáltatott helyzetben, mert nem választhatjuk meg, mikor, milyen korba, hova, a világ mely fertályába, milyen országba, családba születünk, milyen külső hatások emelik vagy terhelik lelki, fizikai, szellemi létünket, magunk és szeretteink egészségét, merre, meddig tart és miként zárul le majd az utunk. Egyszerűbben szólva, nem mindig választhatunk jó és rossz között.

A sport azonban e tekintetben is üdítő, szenteste közeledtével mondhatom úgy is, üdvözítő kivétel. Itt nincs kényszerhelyzet, nincs kényszermeg­oldás sem. A választás lehetősége mindig adott. Nem is feltétlenül jó és rossz, hanem akár jó és még jobb között. Ha szeretem az adott sportágat, klubot, csapatot, eseményt, ha úgy érzem, épülök, több leszek tőle és általa, akkor szurkolok érte, támogatom, hétköznapjaim és ünnepeim részévé fogadom. Ha nem, hát nem – a puszta létezéséről sem kell tudomást vennem, nem nyomakodik be az életembe. Ha nem megyek el hozzá, ő nem jön el hozzám. Ha elhagyom, nem jön utánam. Ha esetleg újra beleszeretek és visszatérek, nem von kérdőre: te mit keresel itt?

Ez nem afféle kötelező, erőltetett karácsonyi vigasz, hanem maga az igazság. Hogy mire gondolok pontosan? Például a jelenleg is zajló darts-vb-re. Aki rajong érte, annak minden napját tartalommal, élménnyel tölti meg. Aki fel nem foghatja, e „félalkeszek” kocsmai vetélkedése miként válhatott világszenzációvá, az rá sem hederít. Annak nem is létezik. Ha úgy akarom, szurkolóként, befogadóként mindig a sport jó oldalára állhatok. Mint tettem én is 1988 egyik májusi délutánján, amikor a Népstadionban magyar–osztrák válogatott labdarúgó-mérkőzést, a szomszédos Körcsarnokban pedig teke-csapatvilágbajnokságot rendeztek. Természetesen a meccs felé vettem az irányt, ám miután a többek között Pintérrel, Garabával, Bognárral, Détárival, Kiprichhel felálló együttesünk a hajrára 3–0-s hátrányba került, felpattantam a helyemről, és átrohantam a „Körcsariba”. Ahol az addigi apátia helyett eufóriába csöppentem. Nem csoda, hiszen fiaink Csányi Béla vezérletével az utolsó lépéseket tették meg a vb-arany felé. Zúgott a „Játszik a Béla!”, a „Béla, Józsi!” (Mészáros József is oroszlánrészt vállalt az elsőségből), telt ház énekelte a győzteseket köszöntő Himnuszt, majd „Világbajnokok, világbajnokok!” csatakiáltással özönlött ki a nép. És szembetalálkozott a majdnem tízezer, lehorgasztott fejű futballárvával, akik a 0–4 terhét vonszolták kifelé, és nem sejtvén, hogy tekében éppen vb-t nyertünk, értetlenkedve nézték azokat az „idiótákat”, akik még ebből is viccet csináltak. Köztük engem, aki így nem egy lelombozó vereség, hanem egy felemelő siker máig őrzött emlékével gazdagodva indultam haza.

Szakmabeliként természetesen nincs mindig lehetőség választani. A jó mellett ott a rossz is, és például a magyar futball 1986–2016 közötti harminc szűk esztendejében nem írhattunk arról, ami nincs, csupán arról, ami volt. Ezért adtak ekkor nekem minden mással összevethetetlen, örök élményt az olimpiák. Mert helyszíni tudósítóként mindig arra a versenyre vettem, vehettem az irányt, ahol magyar érem-, leginkább aranyesély kínálkozott. Olykor döntéshelyzetbe kerültem, de micsoda különbség a bevezetőben említett dilemmához képest: itt is jó és még jobb között kellett, lehetett választani. Igaz, így maradtam le mindjárt az első „aranyamról”. Atlantában, 1996-ban azonos időben zajlott a magyar–orosz férfi kardcsapatok és a 200 méteres mellúszás döntője. Mivel Rózsa Norbert százon messze alulmúlta a várakozásokat, a vívócsarnokban vártam a beteljesülést, ám miközben Pozdnyakovék valósággal lekaszabolták a mieinket, az előttem lévő monitoron döbbenten láttam, amint Rózsa és Güttler az utolsó húsz méteren lehajrázza Kornyejevet, és kettős magyar diadal születik. Ezért ismét csak rohanni kezdtem, mint néhány éve Budapesten, de mivel a Népstadion–Körcsarnok távnál ezúttal „valamivel” nagyobbat kellett befutnom, addig rimánkodtam egy motorosnak, amíg hét dollárért átvitt az uszodába. Oda is értem, mire Norbi és „Güti” lelépett a dobogóról, így önfeledt, emelkedett, győztes interjút készíthettem a kardélre hánytak keserveinek taglalása helyett.

Az olimpia csak négyévente köszönt ránk, de a sportban minden nap tartogathat örömhírt. Még egy NB II-es ifi kézimeccs is, még a birkózó diákolimpia „rangadója” az ötödik helyért is. Ezért sem értem azokat, akik kényszerből, kiábrándultan, kedélyvesztetten, akár gyűlölettel telve vegetálnak a sportban, a sport oldalvizén. Mint a világranglista első ötven helyezettje között is járt kazah teniszező, Alekszandr Bublik, aki egyszer így fakadt ki: „Teljes szívemből utálom a teniszt. Hogy őszinte legyek, semmi pozitív nincs benne. Csak a pénzért játszom, ha az nem lenne, már befejeztem volna. Nem kerestem még ahhoz eleget, hogy visszavonuljak.” Vagy az egykori klasszisjátékos magyar pólóedző, akitől még pályám elején nyilatkozatot kértem a hajszállal elveszített bajnoki elődöntő után, mire ő értékelés helyett rám öntötte a világfájdalmát: „Hagyjuk, utálom ezt az egészet, az egész rohadt életet!” Még kevésbé értettem a kollégát a Puskás Ferenc Stadion sajtótribünjén 2011 kora őszén, amikor annyi elbaltázott végjáték után, a 90. percben lőtt góllal 2–1-re megvertük a svédeket; a tudósítók visszavedlettek szurkolóvá, egymás nyakába borultak, ám egyikük – félreértés ne essék, nem svéd, hanem magyar – megkövülten, halálra vált ábrázattal ült a helyén, mert bizonyára megvolt már a frappánsnak szánt, kijózanító címe, az újabb elmélkedése arról, hogy na ugye, előre megmondtam, megint felesleges volt ábrándokat kergetni, merjünk már kicsik lenni, erre „ezek” tönkretették a művét, és győzni merészeltek. Legszívesebben mindegyiküktől, a sportolótól, az edzőtől, az újságírótól megkérdezném: ha nem szeretitek, hanem egyenesen gyűlölitek, miért csináljátok? Hiszen ez sport, nem kötelező, és csak egy életünk van.
Ezért érdemes megbecsülni annak minden napját, amikor eljön az angyal. És a sportban, életünknek e kegyelemmel, kegyelettel teli terepén szinte mindennap eljön. Nincs egyéb teendőnk, mint ezt észrevenni.

Hitem szerint bármely közösség – család, vállalat, sportklub, csapat, ország – sikerét vagy sikerességét elsősorban az határozza meg, hogy tagjai egyesével is mérhető módon inkább hozzátesznek az összteljesítményhez vagy elvesznek belőle. A fentiek értelmében az ember a hazáját, a családját, a munkahelyét nem feltétlenül választhatja meg, de a kedvenc sportágát, klubját, csapatát igenis. Ha pedig ezt megtette, értelem és érzelem is azt diktálja, hogy azt gyarapítsa, ne apassza. Ezzel máris győzelemre ítélte magát és környezetét. Talán ez a legszebb, a legfelemelőbb a sportban. Az, hogy az örömhír a legszürkébbnek tűnő pillanatban is várható, remélhető.

Ráadásul a hírhozónak nem is mindenképpen kell angyalnak lennie. Olykor az is elég, ha csak sportújságíró.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!