Népsport: Weigand János minden fortélyt ismert

Mekkora igazságtalanság, hogy a csúcsra jutó sportolók neve örökre bevésődik az agyakba, ám az őket sikerhez segítő edzők feledésbe merülnek, már ha egyáltalán bárki is tudott létezésükről. A megállapítás elsősorban az egyéni sportágakra, különösen az 1930 előtti időszakra igaz.

Hozakodjunk elő például az első magyar olimpiai aranyérmes birkózóval, Weisz Richárddal, aki 1908-ban Londonban nyerte meg a nehézsúlyúak küzdelmét. Felvillan előttünk az a néhány jellegzetes fotó, amelyeken félmeztelenül látható megfeszített mell­izommal és bicepsszel, csípőre tett kézzel vagy összefont karral. De nem látjuk mögötte-mellette trénerét, holott az első világháború előtt szinte nem akadt klub, amely ne vette volna hasznát mestere szakértelmének. Valóságos intézménynek számított, majdhogynem valamennyi akkori neves birkózóval dolgozott hosszabb-rövidebb ideig. S hogy ki volt ő? Hívjuk segítségül Payr Hugót, Weisz MTK-s klubtársát, aki így mesélt Syposs Zoltánnak Weiszről (is) az    Ez a szép játék  című könyvben: „Hetenként három estén gyakoroltam vele, nagyon komoly menetek voltak, néha 1 óra, jó menet. Ugyanazt a fogást huszonötször is megcsináltuk, felváltva próbálgattuk védését, ellenakcióját. Külföldi szaklapokból tanultuk meg az újabbakat, képekből. No, és Weigand mestertől.”

Weigand Jánost említette az 1908-ban félnehézsúlyban és nehézsúlyban egyaránt olimpiai negyedik Payr, aki nagyon komoly, sőt komor, kicsit nyers, darabos, kemény embernek írta le a mestert, és így folytatta: „Három évet Bécsben katonáskodott, ott nagy sportélet volt, jeles birkózókkal. Weigand odajárt közéjük, és amikor hazajött, ő volt talán az egyetlen, aki igazán tudott birkózni és kitűnően oktatni. Idehaza vasöntő volt, nappal 12 órát dolgozott, este hatra bejött a klubba, tízig-tizenegyig velünk foglalkozott.”

A 150 éve, 1872. december 15-én született tréner életének 1900 előtti szakaszában több bizonytalan pontot találunk, az egyik éppen a születési helye. A Somogyi Hírlap szerkesztőségébe maga ment be 1904 augusztusában, hogy jó magyarsággal elmagyarázza, bár a plakátokon osztrák bajnoknak, Johann Weigandnak tüntetik fel (a helyi erős legényeket hívta küzdelemre a Búza téri cirkuszba, amely inkább volt deszkabódé...), Ferencvárosban látta meg a napvilágot. Ehhez képest az 1936. november 27-én az Esti Kurirban megjelent cikkben az általa küldött levél alapján közlik, hogy Bécsben született.

A Sporthírlap 1922. január 9-i írása szerint 15 éves korában már súlyt emelt, 1893-tól hároméves katonai szolgálatát töltötte Bécsben, ahol belépett a Hellas atlétikai egyesületbe, és a helyi atlétikai szövetség rendezte súlyemelőversenyen a második helyet szerezte meg. A katonaságtól hazatérve a frissen alakult Hungária Atléta Club tagja lett, más forrás szerint többedmagával egy ferencvárosi vendéglőben ő alapította meg a HAC-ot, amelynek létezését megkérdőjelezi A magyar sport ezer éve  című fajsúlyos munkájában Siklóssy László. Tény, a korabeli sajtóban ilyen klub színei­ben nem találunk versenyzőt (Hungária Athléta Kör néven leltünk rá egy 1898-ban alapított egyesületre.), Weigand viszont részletesen elmesélte, hogy súlyemelőversenyeket rendeztek, és eleinte csehül álltak, amennyiben egy rúdon kívül négy darab lópokrócuk volt szőnyeg gyanánt.

„Az első vendégünk Weiss Richárd volt, aki ugyan az MTK-nak volt a tagja, de mivel hogy ott nem volt neki partnere, felkereste hirdetett klubunkat és mindvégig szorgalmas vendégtagunk maradt”  – emlékezett vissza az edző, vagyis Weisszel korán munkakapcsolatba került. A MÁV északi főműhelyében vasöntőként dolgozó Weigand a századforduló után kezdett a birkózásra összpontosítani, egyúttal halmozta a klubokat – többször előfordult, hogy egyszerre három egyesületet is szolgált. A Törekvés, az MTK, a Postás, a MAC, a BEAC, a MÁV Gépgyári Sport Kör, a BAK, a Székesfehérvári TC, a MAFC és a Húsos is alkalmazta pályája során. Egy 1903. januári kolozsvári viadalon részt véve vasizomzatú osztrák bajnoknak titulálták, februárban viszont már az első magyar birkózóbajnokságon figyelhette Weiszt, amint megszerzi első aranyát. Még két bajnoki győzelemig kísérte a legerősebb magyar birkózót, 1907-től már nem edzősködött az MTK-ban, utódja egy másik híres szakember, Sándorffy (Mayer) Sándor lett.

Amikor 1909 januárjától a MAC-hoz is elkötelezte magát, így írt róla a Nemzeti Sport:   „Alig van jobb magyar birkózó, ki tudását és a birkózásban elért eredményeit ne Weigand mesternek köszönhetné. Az összes bajnokok: Weisz, Payr, Vörös, Földessy, Hudák, Csüdör, Téger, Előd, mindannyian Weigand mester keze alól kerültek ki. Érmeiből, tiszteletdíjaiból, melyeket birkózás, súlyemelés és különböző erőmutatványokkal szerzett, egész kiállítást rendezhetne, ha szerénysége nem tiltakozna ez ellen. Jelenleg három egyesületben is tanítja a leendő bajnokjelölteket, kik bizonyára elődjeik nyomdokain haladva, újabb dicsőséget szereznek mesterüknek.”

A Weigand fémjelezte három egyesület akkor a Törekvés, a MAC és a BEAC volt. Illő megemlíteni, hogy 1906-ban és 1907-ben is mindhárom magyar bajnok az ő tanítványa volt (1910-ig csak könnyű-, közép-, valamint nehézsúlyban írták ki a bajnokságot), és bár több helyen 1905-öt említik triplázós évként, ez nem felel meg a valóságnak – ugyanis a középsúlyban győztes Nagy János István (Aradi Toldi Miklós AC) nem vele készült.

Különleges alkalom adódott az életében 1912 októberében. A MAFC elnöke, Zie­linski Szilárd a mindössze 23 éves Fischer Tibort, az MTK akkor már háromszoros nehézsúlyú bajnokát bízta meg a feladattal, hogy szervezze meg a „technikusok” birkózószakosztályát, ő pedig Weigand Jánost kérte fel vezetőedzőnek. Húsz szép esztendőt töltött el a MAFC-ban, ugyanakkor 1916-ban neki is be kellett vonulnia, így leszereléséig szünetelt a birkózás a klubban.

Egy olvasó többek között ezekkel az elismerő szavakkal illette a Nemzeti Sportban 1920. január 6-án megjelenő levelében: „A birkózás művészetében nincs az a titok, nincs az a fortély, melyet Weigand mester ne ismerne és mindig azon iparkodott, hogy ezen fogásokat magyarrá tolmácsolva tanítványaival a legprecízebben megismertesse.”

Ebben a munkájában akadályozta egy 1926 júniusában elvégzett súlyos műtét. Hónapok óta fejfájásra panaszkodott, és miután a tüzetes vizsgálatok agyüreggennyesedést állapítottak meg, koponyalékelést hajtottak végre rajta. Az operáció sikerült, ám az orvosok kizárták, hogy felépülése után aktívan tudja folytatni munkáját. Ennél rosszabb, hogy miután állapota rosszabbodott, októberben ismét koponyaműtéten esett át, s le is mondtak róla az orvosok. Ám ezt a harcot is sikerrel vívta meg Weigand, igaz, egy ezüstlemezzel meg kellett „foltozni” a koponyacsontját.

Az 1936-os berlini olimpián három magyar birkózó (Zombori Ödön, Kárpáti Károly, Lőrincz Márton) állt a dobogó tetején, és az évtizedekkel számot vető mester így látta a maga szerepét: „Mindig a komoly, igazi sportért, az amatőr birkózósportért dolgoztam. Számtalanszor közreműködtem jótékony célra is. A berlini olimpiai diadal az én diadalom is. Még mindig lejárok a MAFC-ba és segítek a fiataloknak. Hosszú pályafutásom alatt majdnem minden klubban voltam oktató. Igen sok helyen a tanítványaim működnek mint oktatók, mindenütt látom a munkám eredményét.”

Weigand János szűk öt év múltán, 1941. augusztus 6-án hosszú szenvedést követően 68 évesen hunyt el Albertfalván, özvegye és három lánya gyászolta.