Népsport: Gurics György tvisztelve hidalt

Az esztrád volt az úr hat évtizede a honi szórakoztatásban, tehát a rövid zene- és prózai számok sorozata, ennek jegyében rendezték meg a Sportturmix elnevezésű előadást a Sportcsarnokban a karácsonyi ünnepek alatt.

Volt ott minden, mint a búcsúban. Még ünnepség is, hiszen az 1962-es esztendő legjobbjai átvették díjukat. Egerváry Márta úszó, Polyák Imre birkózó és a vízilabda-válogatott lett a legjobb, ám a hangulatra jellemző, hogy a beszámolók leginkább azzal foglalkoztak, hogy Egerváry szűk szoknyában csak topogott a dobogó előtt, nem tudta, hogyan léphetne föl rá. „Persze, mindjárt akadt segítő kéz, így Egi végül is feljutott a dobogó felső fokára. Zúgott a tapsvihar”– rögzíti a krónikás.

Zsoldos Imre zenekara muzsikálni kezdett, felesége, Sárosi Kati énekelt („Csak félig lenne meg az, ami nincs”, meg persze az „Ugye, te is akarod?”), s egymás után jöttek a produkciók.

A legnagyobb sikerük a birkózóknak volt – rögbiztek. Már a bemelegítés móka és kacagás volt, hiszen az akkori népszerű tánccal, a tviszttel melegítettek be. „Szilvássy Miklós féktelen temperamentummal riszálja kilóit, Gurics pedig hidalás közben igazi birkózótvisztet »dob be«. Aztán begurul a gyógylabda s a nehéz fiúk, az erős fiúk oly boldogan esnek egymásnak, mint – bocsánat – megannyi féktelen és aranyos kis kölyökkutya. Hempergések, szaltók, zuhanások, a közönség visít örömében és Kozma István félig a padlón heverve, félig a falra csavarodva a győztes gladiátor klasszikus győzelmi mozdulatával emeli magasra iszonyatos jobbját.”

Persze a futball sem maradhatott ki, ráadásul örökrangadó, Fradi–MTK – hatan-hatan, kispályán. A fiúk könnyedén kezdtek, ám aztán „passzok, cselek, lövések, komoly, elszánt arcok. Mosolytalan arcok. A kedvenc játékot – úgy látszik – csak halálkomolyan lehet játszani. A közönség kacagásra ajzotta arcvonásait, de nagyszerűen vált. A második perctől már rangadóhangulat, hajrá, Fradi és hajrá, MTK”.

A Képes Sport előállt az 1962-es esztendő legjeivel. Ezek szerint a legjobb futballbíró, a kolumbiai José Antonio Sundheim volt. Vezetett a chilei világbajnokságon is, de nem erről volt híres. Elterjedt róla, hogy a hazai bajnokikon mielőtt megadta volna jelet a kezdőrúgásra, minden alkalommal pisztolyt húzott elő a zsebéből, és maga elé lőtt a földbe. Aztán szó nélkül zsebre vágta a fegyvert és a sípjába fújt. Rendbontás, fütty, reklamálás egyik meccsét sem zavarta.

A legmeglepőbb fejlődés Sonny Listoné, az ökölvívók nehézsúlyú profi világbajnokáé. Önéletrajza az amerikai karácsonyi könyvpiac szenzációja volt. A dolog pikantériája, hogy Sonny a Floyd Patterson elleni címmérkőzés szerződésének tiszteletére tanulta meg – néhány hónapja – a nevét leírni.

És ha már könyvek, a legrövidebb címet a világhírű futballedző, Helenio Herrera adta önéletírásának. A terjedelmes mű címe – szerényen, egyszerűen és mégis oly sokatmondóan: „Én”.

Azt is megtudhatták az olvasók, hogy ki a legnépszerűbb fodrász a futballisták között. Tóni úr csak a nevével nem volt kibékülve, Albert volt a vezetékneve, ám ő Újpest-drukker, Albert pedig ugyebár a legendás Fradit jelképezte a labda körül.

A mester „sportpályafutása” Szusza Ferenccel és Deák „Bambával” kezdődött, aztán jöttek a többiek. Bozsik „Cucu” például, aki hozta magával Tichy Lajost. Akivel egyik jelenetét megosztotta a Képes Sport.

„– Lajoskám, te vagy Európa legjobb csatára.
– Ajjaj – sóhajt a Lajoskám –, ez egy ötöst jelent borravalóban.
Kacsint és Albert felé fordul.
– Te pedig a világ legjobb borbélya vagy, Tónikám.
Ránk néz:
– Már csak kettőötven.”

Ehhez tudni kell, hogy az akkoriban oly divatos borotvahajvágás (mosás, vágás, szárítás) 3.60 forintba került... Hiába, nagy urak voltak a futballisták.

Azért kapunk némi szakmai hátteret is. „Mindenkinek jó haja van. Nincs rossz haj, csak rossz borbély van. Tessék, mióta Fenyvesi Máté hozzám jár, már senki se hívja Tüskének”     – mondja „Tónikám”, majd az is kiderül, mi a divat: „Kérem, ez nagyon érdekes dolog. Három évvel ezelőtt a Szusza-frizura korlátlan úr volt. Aztán jött a Kennedy-frizura, ma pedig... Minden srác csak Tichy-frizurát akar.”

Volt egy roppant hasznos szolgáltatása a Magyar Postának, a Különleges tudakozó. A telefonáló tárcsázta a 170-100-as számot, és kérdezhetett bármit, megkapta választ. A legérdekesebb kérdés 1962-ben az volt, hogy Di Stéfano, a futballista és Di Stefano, az operaénekes egy személy-e. S ha igen, mit tud jobban: futballozni vagy énekelni. A telefonáló alig akarta elhinni, hogy két személyről van szó, Alfredo Di Stéfanóról (Real Madrid) és Giuseppe Di Stefanóról, a híres olasz tenoristáról.

A sportról csak annyi szó esett, hogy igyekeztek bemutatni a reménységeinket, azokat az ifjakat, akiknek 1962 volt a kiugrás éve. „Az ember végignéz rajtuk s megmelegszik a szíve: lehet-e komoly baj ott, ahol egyetlen esztendő ennyi ígéretet hoz a felszínre? 1962 az ő számukra – természetesen – csak a kezdet. És csak rajtuk áll, hogy következő esztendeik egyre szebbek, fényesebbek legyenek. És megjelenésük – egyben biztató is. A többieknek, akik még a »nagy ugrás« előtt állnak. Hát lehet fiúk, lehet lányok...” – ez a felütés, aztán jönnek a bemutatások.

Például Nemere Zoltáné (1942). „Egyelőre »kétlaki« életet él, párbajtőrözik is és tőrözik is. Melyik a kedvesebb? Erre nehéz lenne válaszolni. Melyikben eredményesebb? Itt már az adatok beszélnek. Tavasszal döntős volt a budapesti nagy nemzetközi találkozón, s utána Kairóban, az ifjúságiak világbajnokságán ezüstérmet nyert. Mindkettőt párbajtőrben. Ugyanezen a vb-n hatodik helyen végzett a tőrvívásban. Talán még annyit róla: húszéves, négy éve vívó, a vívósport legkedvesebb gyermekei közé tartozik. Nem elsősorban az eredményeiért. Szolid, kedves modoráért, szorgalmáért. S hogy emellett még tehetséges is, az olyan plusz, amellyel – ha ilyen marad a legmagasabb csúcsot is elérheti.”  Nos, elérte, hiszen 1964-ben Tokióban és 1968-ban Mexikóvárosban tagja volt az olimpiai bajnok párbajtőrcsapatnak, 1965-ben pedig Párizsban egyéniben lett világbajnok.

Gyerő Csaba (1942) a vízilabdázók között tűnt ki. „A Szőnyi úti »pólótelevény« legújabb termése. Műegyetemista, a vasútgépész-mérnöki kar elsőévese. Kollokviumok között pedig – hátvéd. És ki ítélheti meg legjobban egy hátvéd játékát? Természetesen a kapus – aki mögötte áll, aki – olykor – tőle függ.

– Több szezont védtem Gyerő Csaba mögött – mondja Kemény Ferenc. – Meglehetősen komfortos érzés volt. Remek ütemérzéke van s olyan lábtempója, hogy ritkaság. Úgy jön ki a vízből, mintha daru húzná.”Kemény „Fecsónak” igaza lett, hiszen Gyerő Csaba bajnok lett a BVSC-vel, s ott volt 1970-ben Barcelonában az Európa-bajnoki ezüstérmes csapatban.

A sor másokkal is folytatható, de persze a futball nem maradhatott ki. Az 1963-as UEFA-tornára készülő ifjakat említi a Képes Sport. Joggal, hiszen a keret zömét olyanok alkották, akik később ismert, sőt elismert játékosok lettek itthon. Így: Puskás Lajos (Debrecen), Géczi István, Rátkai László, Varga Zoltán, Páncsics Miklós (Ferencváros), Tóth Kálmán (Győri Szerszámgépgyár), Rónai István (Komló), Vellai István (Csepel). Más kérdés, hogy az angliai tornán végül leszerepelt a társaság, az olaszoktól 3:0-ra, a franciáktók 3:1-re kikapott, s a Bulgária elleni 1:1 semmire sem volt jó.

De ez már jövő volt – 1963 januárjában.