Elvesztheted a ruhádat, de a reményt sohasem – 20 éve hunyt el Molnár Dániel

Volt egy sorozat a televízióban Harle Tamás szerkesztésében. Egy nap egy szó volt a címe. Rövid opusz, alig több mint három perc. Ám ebben a vallomásra töredéknyi időben Molnár Dani képes volt összefoglalni – az életét. Mondhatom most már, hiszen halála esztendejében láthatta ország-világ a műsort.

„Harminc éve dolgozom ezen a helyen. Milyen igazságtalanság. József Attila harminckét évet élt, én pedig már harminc éve itt ülök, pedig túl voltam már a huszonötön, amikor ide kerültem, a Magyar Rádióhoz. Életem legnagyobb adománya” – mondja. Hihető, mert nincsenek titkai, nem tagadja például, hogy igazi gambler, játszik mindent, amit csak lehet, a kártya mindenekfelett, de jöhet a lovi, a rulett, akármi más.

Nem kapzsiságból, nem a nyeremény miatt, nem Fortuna kegyeit (szerelmét?) keresve – szenvedélyből. Ugyanis: „Aki tud örülni a kis szerencsének, annak, hogy nem éri nagy trauma, baleset, hogy egyáltalán normálisan végig tudja vinni az élete fonatát anélkül, hogy több helyen elszakadna, vagy fölfeslene, az szerencsés ember.”

És hogy a műsor címéhez hű maradjon, az ő szava a – remény. Mert: „Elvesztheted a ruhádat, de a reményt sohasem – mondja az orosz. És amikor az ember a reményét vagy a hitét elveszti, akkor vesztette el mindazt, amiért élni érdemes.”.

A töredéknyi műsoridő elegendő volt neki, hogy bemutassa önmagát. Igen, az idő. Amit igyekezett kihasználni. Szabadságon például sohasem volt, mert akkor nem maradt volna ideje a sportra, a barátokra, a kártyapartikra – az életére.

Amit a reményről vallott, nem a pillanatban fogant. Amikor 1992-ben Manilából a sakkolimpiáról tudósította a Magyar Nemzetet, s bizony a férfiak enyhén szólva sem szerepeltek jól, Örkény Istvánt idézte, „A pogány Süttőfia Süttő gondolatai miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták” című egypercesét, amelynek lényege, hogy a a négy ló által négyfelé tépett pogány utolsó gondolata a remény volt.

És ezzel már a Magyar Nemzetnél tartunk, 1991 őszén megjelent a szerkesztőségben, elmesélte, hogy Ausztráliába megy, és ha már ott van, küldene onnan írásokat, s tudósítana az Australian Openről is. Hamar megegyeztünk, s aztán jöttek a csak tőle várható napi beszámolóknál mélyebb anyagok. Persze csak annak, akinek van füle hozzá. Hogy idézek belőlük, s nem elmesélem, miről írt, az a legkevesebb.

A roppant elegáns Evergreen teniszklubban járva például az ausztrál életérzésről elmélkedett, amelynek lényege, hogy a társaságban „életre szóló barátságok nem köttetnek, de mindenki becsüli a másikat, legyen az sebészprofesszor vagy zöldségárus, sarki rendőr vagy mesterszakács. A lényeg, hogy a fazékban kellemes mozgás, laza jókedv puhul.”

Azért persze kiderül, hogy ott is fogadott mindenre, amikor csak lehet. A műfaj klasszikusa, amikor egy „a neve elhallgatását kérő”, tehát anonim játékos monológját adja közre, hogy rá ismertünk benne, később nem tagadta. „Sydneyben már majdnem szürkült, s a Bligh parkban ilyenkor indulnak a szürke kutyák. Ugye, nem kell magyaráznom? Én nem kedvelem különösebben az agarat, nem is nagyon játszom rájuk, csak ha nincs más, de akkor este legszívesebben ugattam volna, hogy velük egy nyelvet beszéljek” – vallotta be, én pedig hozzáteszem, hogy nyert. Értett a kutyák nyelvén is, miért éppen azon ne. Nyelvérzéke nem csupán példátlan volt, hanem – ez fontosabb – használható, praktikus is.

Aztán jött a tenisz. A női egyes például, amelynek elődöntőit így konferálta fel: „Tíz napon át olyan a Flinders Park hófehér csarnoka, mint egy hatalmas váza. Mezei virágtól a nemesített dísznövényig szinte minden megtalálható benne. Nézzék el, ha botanikai leleményem csetlik-botlik néha, de ímhol a százszirmú szegfű (Mary Joe Fernandez), a kékes-fekete árvácska (Gabriela Sabatini), az örökké nyugtalan rózsaszál (Arantxa Sánchez-Vicario), vagy a mosolygó margaréta (Szeles Mónika).”

Ez sem csupán sport, az meg végképp nem, amit a lap szombati mellékletében írt a sydney-i piacról. Ahol – magyar család vendégeként – tejfölt keresett a rakott krumplihoz, ám hiába kérdezte, mutogatta több nyelven, mit venne, nem értette senki. Aztán összeakadt egy Prágába valósi hölggyel, s boldogan mondta neki: „Smetana...!” Otthon derült ki, hogy tejszínt vett, a rakott krumpli azonban így is csodás volt, ám sokáig ostorozta magát, hogy nem jutott az eszébe: a smetana tejszín is csehül, amit ő keresett az a zakysaná smetana.

Folytathatnám még oldalakon át, jó volt olvasni az egykori tudósításait. Ahogy azt is, amit Hanthy Kinga írt rádiókritikájában, szintén a Magyar Nemzetben: „Szombaton délután a Petőfi adón a kollégák emlékeztek meg a szerdán elhunyt Molnár Dánielről. Nem vállalkoztak könnyű feladatra. Egyrészt, mert túl közeli és váratlan az esemény, másrészt mert akármilyen jó is egy munkahely hangulata, az mégsem baráti társaság. Vannak ellentétek, ellenszenvek, kicsinyes irigységek és ebben a szakmában menthetetlenül meglévő szakmai féltékenységek. Mindezt összeegyeztetve, mégsem hazudva s mégis kegyelettel beszélni tehát igen nehéz. Molnár Dániel alighanem jó szívvel hallgathatta őket mégis, onnan a túloldalról. Jól vizsgáztak a kollégák. S örülhetett annak is, hogy nemcsak a rádiósok, de az egész sporttársadalom meggyászolta. Aligha van ennél fényesebb szakmai kitüntetés.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 25-i lapszámában jelent meg.)