Balázs Pali három pillérre épít az életében: zene, futball, család

– Az ország énekesként ismeri, mi, újságírók futballistaként is sokat találkoztunk önnel, főleg a híres színész–újságíró rangadókon, a SZÚR-okon. Zene és futball, mikrofon és labda – hogyan alakult így az élete?
– Az én történetem Telekgerendáson kezdődött – mondta lapunknak az 54 esztendős Fonogram- és Zámbó Jimmy-díjas énekes. – Ez egy Békéscsabához nagyon közeli település, talán nyolc-tíz kilométerre van a megyeszékhely, de ami nekem igazán fontos volt, hogy az utcánk végén ott volt a futballpálya. Óvodás kiskölyökként, majd általános iskolai alsó tagozatos tanulóként édesapámmal szinte mindig ott voltunk vasárnap, amikor a megyei másodosztályban szereplő MEDOSZ játszott. Nagy esemény volt, négy-ötszáz ember állta körül a pályát és támaszkodott a korlátra, és ez az igazi falusi futballfíling mély nyomot hagyott bennem. A szememben igazi hősök, hatalmas férfiak csatáztak előttem, és persze azonnal szerelmes lettem a labdarúgásba. Mint mindenki, mi is fociztunk a suli udvarán, és amikor a nyolcvanas évek legelején a nagy Bp. Honvéd érkezett Békéscsabára, tíz-tizenkétezer néző előtt játszott az Előrével, természetesen én is ott voltam a nézőtéren.

– Nagyon koraiak az első futballélményei.
– Szerintem ezzel nagyon sok gyerek van így. A Honvédra azért emlékszem ilyen élesen, mert akkoriban kapus akartam lenni, és a békéscsabai összecsapáson aláírást kaptam Gujdár Sándortól, akit addig csak a televízióban láttam. Persze ha már odakeveredtem a sztárok közé, a kis papírcetli hátoldalára is begyűjtöttem egy autogramot, azt pedig Dajka Lászlótól. Jó négy évtizeddel később, amikor a színészválogatott tagjaként játszottam az újságírók ellen, és az ellenfélnél ott volt Dajka Laci is, felelevenítettem a régi, számomra meghatározó történetet, amelyet persze ő már aznap elfelejtett. De nagyon megbecsülöm, hogy az élettől lehetőséget kaptam arra, hogy Gujdár Sándorral is találkozzak, és meghatottan hallgatta, milyen nagy becsben tartottam az aláírását...

– Akkoriban mindenki futballista akart lenni.
– Természetesen. Amelyik meccset közvetítették a televízióban, azt szinte biztosan megnéztem, és nagyon szerettem olvasni a sporthíreket is, a Békés Megyei Hírlap utolsó oldalán persze mindig a Békéscsaba aktuális bajnoki mérkőzése volt a fő téma, de a megyei osztályokban lejátszott összecsapásokról is beszámolt az újság. Minden héten megvettem a Képes Sportot és a Labdarúgást, kiskölyökként kivágtam a színes fotókat és albumba ragasztottam, mondhatom, hogy igazi futballrajongó voltam már akkor is – és ez a mai napig nem változott.

– Hogyan alakult a játékoskarrierje?
– Orosházára jártam középiskolába mezőgazdasági gépész szakra, és ott már az első napon megkérdezte az egyik tanár: „Fiúk, ki szokott futballozni, kinek van kedve játszani?” Majdnem kiestem a padból, úgy jelentkeztem, és a diáksportkör tagjaként a sulicsapat kapusa lettem. Csakhogy a betonos pálya megtette a hatását: háromszor is eltörtem a kezem. Főleg emiatt mentem ki a mezőnybe játszani, és időközben a telekgerendási ificsapatban is elkezdtem futballozni. Ott viszonylag hamar bekerültem a felnőttcsapatba, és jól mehetett a játék, mert tudtomon kívül beajánlottak a Békéscsaba junioregyütteséhez, amelynek Marosvölgyi Károly volt az edzője. Utólag visszatekintve nagy ugrás volt ez nekem, és nem csak azért, mert éreztem, hogy az én tudásom ehhez a szinthez nem lesz elegendő – Telekgerendáson csak meccsek voltak, Csabán meg minden nap edzettünk, nem volt meglepő, hogy eleinte a keretben sem kaptam helyet. De dolgoztam becsülettel, edzésen is tisztességesen – minden feladatomhoz így állok a mai napig: ha valamit csinálok, azt csak teljes erőbedobással, különben semmi értelme. Aztán leülhettem a kispadra, majd beálltam csereként, és aztán a kezdőcsapatba is be-befértem. Nagy élmény volt ez középiskolásként, hiszen akkoriban az NB I-es bajnoki találkozó felvezetéseként előmérkőzést játszottunk, és ha a Ferencváros, az Újpest, a Honvéd érkezett Békéscsabára, sokszor a juniorok meccsén is négy-ötezer ember ült már a lelátón.

– Nagyon sok élvonalbeli, később válogatott játékosnak volt fontos lépcsőfok a pályafutásában a junior, más néven a tartalék.
– Belvon Attila, Mracskó Mihály, Miklya Zoltán, Zahorán Zoltán, több csapattársamból lett első osztályú futballista, de akkor is tudtam, hol a helyem, éreztem, hogy ők a saját posztjukon jobbak nálam. Jó élet volt az, érettségi után délelőtt a Gabonaforgalmi Vállalat leltárellenőreként ültem az irodában, vártam az ebédidőt, de még inkább a három órakor kezdődő edzést, amelyen kihajtottam magam, hazamentem pihenni és másnap kezdődött minden elölről. A téli szünetben az Előre kölcsönadott Békésre, az NB III-ban éppen utolsó helyen szerénykedő csapathoz, amelyben a harmincon fölüli játékosok dohányoztak, söröztek az öltözőben, és tizenévesként ez a légkör nekem már nagyon nem volt vonzó. Ez már nem az a futball volt, amelyről álmodtam, ezért inkább abbahagytam, de ma is úgy emlékszem vissza rá, hogy ez egyfajta kudarc volt az életemben, hónapokig lehajtott fejjel jártam Békéscsaba utcáit.

– Akkoriban kezdődött el a zenei pályafutása?
– Már 1989-ben, az orosházi középiskolában megalakítottam a Re­frakció nevű zenekart, amelyben gitároztam, az akkor aktuális magyar és világslágereket próbáltuk eljátszani. A zenét mindig is szerettem, és persze, ha a kor nagyjai közül a P. Mobil, az Edda, a Neoton Família, a Hungária – de mondhatnám bármelyiket – érkezett Békéscsabára, ott volt a helyem. Amikor pedig a futballtól elköszöntem, a békéscsabai Halászcsárdában indult el a zenei karrierem, az étterem sarkában álló picike színpadon kezdtem el énekelni. Lépésről lépésre haladtam: évekig énekeltem a csárdában, majd egyre több helyre hívtak fellépni, és végül összeállítottam egy kazettát a saját dalaimból, a kilencvenes évek végén pedig szerződést kaptam az EMI lemezcégtől. Azóta járok ezen az úton, nyolc országban és körülbelül háromezer helyszínen léptem már fel, és büszke vagyok rá, hogy nemcsak az ország szinte minden településen énekelhettem már, hanem a szomszédos országok magyarlakta területeire is elhívtak. Sőt mi több, Kanadában, Torontóban is felléptem már a Magyar Házban.

– Gyakran látni önt a televízióban is.
– Zenés randevú Balázs Palival – immár tíz éve megy a műsorom a Muzsika Tv-n.

– És hamarosan a Sportrádióban is indul a műsora...
– Így van! Nagyon megtisztelőnek tartom a felkérést, a tervek szerint már májusban indul a műsor, amelyben ismert színészekkel, művészekkel, sportolókkal beszélgethetek az életükről – nagyon izgalmas kihívás vár rám. Két félidő Balázs Palival – ez lesz a címe, és nagyon remélem, a hallgatók sok érdekességet megtudhatnak majd a kedvenceikről.

– Mennyire része az életének a futball?
– Amikor a zenei karrierem miatt Budapestre költöztem, előbb az Istenhegy FC BLSZ-csapatában futballoztam, majd az ismert zongoristával, Rakonczai Imrével megalakítottuk a zenészválogatottat, amelyben sok neves előadó játszott, többek között Inti a TNT-ből vagy Ganxsta Zolee, de a kezdeményezés nem volt hosszú életű. Nehéz volt összehozni a srácokat, hiszen leginkább hétvégi napokon játszhattunk volna, de mindenki akkor dolgozott, akkor voltak a fellépések, szinte lehetetlen küldetés volt a szervezés. Nemcsák Károly 2004-ben, vagyis lassan húsz éve hívott el a színészválogatottba, és mondhatom, nagyon jó társaságba kerültem, szerencsésnek érzem magam, hogy sokszor részt vehettem a híres SZÚR-on.

– Ellenünk, ugye...
– Bizony! De szó sincs ellenségeskedésről, és bár a pályán mindenki győzni akar, a mérkőzések utáni harmadik félidő ugyanolyan fontos, mint a győztes gól megszerzése. Ezeken a mérkőzéseken a barátság, a tisztelet, a jó hangulat a fontos, és csak fogom a fejem, amikor látom, hogy az ilyen bulimeccseken a játékosok egymás torkának ugranak, rugdossák egymást... Ezen kívül tagja vagyok még a művészválogatottnak is, és nemrég meghívást kaptam a parlament együttesébe, sőt, pályára léphettem a magyar öregfiúk-válogatottban is, amelyben korábbi kedvenceimmel, a nézőtérről csodált sztárokkal lehetek egy csapatban.

– Köti még valami Telekgerendáshoz?
– Már csak az emlékek, néhány éve sikerült eladni a családi házat és a szüleim a közelembe költöztek. Nagyon örülök, hogy így alakult, hiszen a zene és a futball mellett a család a legfontosabb nekem, ez a három alappillére az életemnek. A labda és a zene szeretetét pedig próbáltam továbbadni a húszéves fiamnak. Manapság is szívesen járok az Újpest, a Vasas meccseire – de mondhatom bármelyik együttest –, szeretem a magyar futballt, s ez az érzés már nem változik...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. május 20-i lapszámában jelent meg.)