Népsport: Jelentem alássan, mindent bele!

Nem mindennapi helyszínen rendezték meg eleink a budapesti vívó Európa-bajnokságot: a Margitszigeten. A MAC-pálya közepén volt a pást, kis tribünt eszkábáltak össze. A környezet gyönyörű volt. „A sziget tündéri zöld. Időjárás: változó. A MAC-pálya kedvesebb, mint valaha. A vívósport közönsége nem nagy, de jó. Finom úri család. Öcsém, bátyám, húgom, fiam! Kérlek alássan, méltóságosom! Sőt, alázatos tisztelettel, kegyelmes uram!”– írta le a miliőt a Nemzeti Sport. A rendezésben fiatal altisztek segédkeztek, drukkoltak persze ők is, egyikük így biztatta a tőrben és kardban is induló Maszlay Lajost: „Főhadnagy úr, jelentem alássan, mindent bele...!”

Már az első napon ünnepelt a nép, a női tőrcsapat aranyérmes lett. Mesterük, a legendás Italo Santelli az őt jellemző kedves akcentussal mondta: „Kérem, fiú, én legboldog ember ma Pesten. Lányok nagy szorgalmas volt, s tudta előre, ki muszáj győzni kontra mindenki. A magyar hölgyverseny legerősebb konkurrenc. A mester nagyon boldog, mert lányaiban nagyon bízta.”

Egyéniben is lett magyar érem, Bogáthy-Bogen Erna második lett. A versenyt és az ünneplést már zavarta, hogy „elered az eső, s a közönség menekül a fedett tribün alá. A vívás néhány percre megakad, és lassan törölik fel a plansot, amire bever az eső és ami ezáltal csúszóssá lett”. Ez előrevetítette a későbbi zűrzavart, ám menjünk sorjában.

Azzal, hogy akkor (akkor még?) meglehetősen bohém társaság volt a vívóké. A dunai sétahajózáson például 150 üveg bor várta a versenyzőket, „Pohár jóval kevesebb, kisebb »részvénytársaságok« alakulnak egy-egy pohárra. (Fiala, a MAC versenyzője kávéscsészéből iszik.)Odamegyünk a pincérhez: »Kérek egy poharat!«Lebeszél: »Az nincs, de tessék inkább egy üveg bor!«”

A Nemzeti Sport leírja még, hogy a párbajtőrdöntő közben, egy hosszas vita alatt a francia Georges Bouchard felment a pályavendéglőbe, kibontatott egy üveg pezsgőt, fölhajtott néhány pohárral, majd felállt, nyújtózott egyet, s ment vissza a pástra. Ahol Európa-bajnok lett, legyőzve az olasz Severio Ragnót.

A kardcsapat versenye előtt a Nemzeti Sport újra kiállt a sportcsarnok megépítése mellett. Meglovagolva, hogy a versenyen „a társadalom színe-java ad találkozót egymásnak a margitszigeti plansok körül”. Az esőre volt esély, akkor is. „Nem kívánunk rosszat (...) a nagy és előkelő közönségnek, de mindenesetre érdekes »propagandaelőadás« lenne, ha »tout« Magyarország tapasztalná a saját bőrén, mennyire hiányzik az érdemes magyar sport feje fölül a fedél: a sportcsarnok”– így a vezércikk.

Az is az előzmények izgalma volt, hogy Jekelfalussy-Piller György, az egy esztendővel korábban, a Los Angeles-i olimpián egyéniben és csapatban egyaránt bajnok klasszisunk bejelentette: nem indulhat. Nyolc hete nem edzett a lábán lévő nyílt seb miatt, időnként még sántított. Aztán ő lett a nap hőse. Rajcsányi Lászlót ugyanis kióvták az olaszok egy adminisztratív hiba miatt, Jekelfalussy pedig beszállt a nézőtérről, és négy győzelmet hozott ellenük a döntőben. Ez méltó válasz volt. „Midőn megtudtam ezt a különben kevés lojalitással bíró elhatározásukat, hogy a szereplését megóvják, a magyar vezetőséggel elhatároztuk, hogy azzal, hogy beállok a magyar csapatba, egy nem várt riposztot adunk nekik”– mesélte a bravúr után, és negyedikként nyerte el a Nemzeti Sport jubiláris plakettjét (1903–1933) – a futballista Sárosi György, a birkózó Zombori Ödön és a vízilabdázó Homonnai Márton után.

Jött az utolsó nap és – a kard egyéni. Ekkor tört ki a vihar – a valóságban és a háttérben egyaránt. Már délelőtt, az előcsatározások kezdetén a szürkeség volt az úr a Margitszigeten, aztán „kopogó zápor verte a fedetlen plansokat, a tribün tetejét”. A rendezők intézkedtek, az elődöntőt átvitték a Műegyetemre, a döntőt pedig vissza a MAC-pályára.

„A karddöntőt, az Európa-bajnoki versenyek csúcspontját először elmosta az eső, aztán megfagyasztotta a télnek beillő, északi hideg szél”– ez volt a lényeg. Aztán megjelent Horthy Miklós, és természetesen elkezdték a versenyt (hiába, a protokoll...), majd amikor a kormányzó távozott, azonnal megszakították. Miközben a rendezőség vitatkozott, tanakodott, hogy mi legyen, az eső ismét szemetelt, a szél süvített. Hol ezt, hol azt kérték az irodába, a közönség pedig bosszankodott, majd tombolt, fütyült, tudni akarta, mi van. Aztán Kankovszky Arthur, az ökölvívók első embere, Dénes Károly (MAFC) és Fiala Ferenc (MAC) az általános közhangulatot fejezi ki, „     mikor kétségbeesett hangon kiáltja a hangszórón a szeles estébe: »Sportcsarnokot! Sportcsarnokot! Sportcsarnokot!!!«”

Közben megállapodtak abban, hogy a versenyt másnap este a Labriola színházban (ma: Erkel Színház) folytatják, lévén ott a legnagyobb a befogadóképesség (3677 fő).

A verseny reggelén újabb bonyodalom, kiderült, hogy a Labriolában nincs se víz, se villany, újabb lótás-futás tehát, hogy legyen.

„Soha ennyi ember még nem volt a Labriola-színházban. Zsúfolásig telt ház – ez a kifejezés még nem fejezi ki híven azt a teltséget, ami ismét és ismét harsogóan kiáll a sportcsarnok után. Mert nemcsak minden ülőhely foglalt, de állnak az emberek a nézőtéren, az előcsarnokban, a padsorok között és ha már nem láthatnak, legalább hangfoszlányokból akarják megtudni, hogyan áll a nagy verseny, Európa egyéni kardvívóbajnokságának döntője”– kezdi tudósítását a Nemzeti Sport, majd minden jó, ha jó a vége: Kabos Endre (a Los Angelesben győztes csapat tagja) az Európa-bajnok.

Az olaszok ekkor is kavartak, azt akarták, hogy Jekelfalussy vezesse le a Gustavo Marzi elleni holtversenyt eldöntő utolsó asszót, de a csapatverseny hőse okosan érvelt: „Nem vállalhatom. Ha Kabos veszít, rám fogják, ha Kabos győz, annál inkább rám fogják.”Hosszas vita után a lengyel Adam Pappée lett a zsűri, Kabos pedig 5:0-ra legyőzte Marzit. A közönség éjjel egy óráig kitartott, s a biztonsági intézkedések (vasfüggöny, rendőrkordon) ellenére addig nem nyugodott, amíg a vállára nem emelhette Kabost.

A Nemzeti Sport újabb vezércikkel búcsúzott a versenytől, természetesen a sportcsarnok mellett érvelve „Az Európa-bajnokságot majdnem európai botrányba fullasztó zivatar s a nyomán támadt felháborodás, amelyben a sporttársadalom legelőkelőbb és legegyszerűbb rétegei egyaránt osztoztak egy kis elázás vagy egy kis nátha erejéig, szolgáltatta a pergőtüzet a sportcsarnok-ügy »állásának«. (...) A remek (sőt túl remek) tüzérségi előkészítés után most a szövetségeken, a reguláris csapatokon a sor, hogy késedelem nélkül kiaknázzák a margitszigeti gerillaharc eredményeit.”

Másnap Hóman Bálint kultuszminiszter bejelentette, hogy megépítteti a sportcsarnokot, ám még nyolc év (1941. december) kellett hozzá, hogy át is adják.