Pekler Zalán: Már a bemutatásnál olyan vagyok, mint egy zombi

– Munka közben zavarjuk?
– Két hétig szabadságon vagyok, csak az interjú miatt jöttem be az irodámba – mondta az Európai Játékokon négy aranyérmet szerző sportlövő, Pekler Zalán, aki a sportolás mellett főmunkatársként dolgozik a Magyar Sportlövők Szövetségében. – Sok újságírótól, riportertől kapok megkeresést a napokban, szívesen állok a rendelkezésükre.

– Pedig nem olyannak ismerem, aki különösebben élvezi a rivaldafényt...
– Nem is vágytam rá sohasem, hogy ismert legyek, szeretek távolságot tartani, ugyanakkor nem zavar a sajtó érdeklődése, helyén tudom kezelni.

– Több interjúban is szóba került az a bizonyos kukoricaszem, amelyet kilencévesen hét méterről eltalált. Ennyire meghatározó pillanat volt az életében?
– Igen, mert jelnek vettük, ennek hatására kezdtem el a sportlövészetet. A nagyszüleim Komáromtól nyolc kilométerre, Csémen laknak, náluk próbáltam ki a légpuskát, amellyel lelőttem a kukoricaszemet. Nagyon meglepődtek, hogy sikerült eltalálnom, nehéz lenne megismételni, és éppen ezért nem is próbáltam meg azóta, nehogy csorbát szenvedjen a történet...

– Más sportággal nem is kacérkodott gyerekkorában?
– Dehogynem, fociztam és úsztam is, igaz, az úszást hamar abbahagytam. A labdarúgás mellett viszont tizenhárom éves koromig kitartottam, korosztályos szinten a másodosztályban is játszottam. Sokáig párhuzamosan űztem a sportlövészettel, de idővel válaszút elé kerültem, mert szerettem volna a két sportág közül az egyikben sikeres lenni. A lövészet mellett döntöttem, úgy éreztem, abban vagyok tehetségesebb, de a labdarúgásnak is rengeteget köszönhetek – amikor például csapatban versenyzünk, jól tudom lelkesíteni a társaimat.

– Mégis úgy döntött, hogy egyéni sportolóként szeretne kiteljesedni.
– Igen, mert jó érzés, hogy a lőállásban csak magamra számíthatok. Amikor úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztem, könnyebb egyéni sportolónak lenni, mint amikor rossz napom van, hiszen nincsenek ott a csapattársak, mint, mondjuk, labdarúgásban vagy kézilabdázásban, hogy támogassanak. Éppen ezért fontos, hogy mentálisan, lelkileg is egyre erősebb legyek, aminek nemcsak a sportban, de az élet más területein is hasznát veszem.

– A magánéletében nem okozott nehézséget, hogy az élsport miatt hamar meg kellett komolyodnia?
– Azért én is tudok laza lenni, ha a helyzet úgy kívánja, ilyenkor mindig számíthatok a baráti társaságomra. Nem mondom, hogy jó érzés volt kimaradni a bulikból, még a szalagavatómon sem tudtam táncolni, mert a próbákat nem lehetett összeegyeztetni az edzésekkel, de már fiatalon megvoltak a céljaim, amelyekért szinte bármiről lemondtam. Sokszor éreztem úgy, hogy aznap nem érte meg az áldozat, de ilyenkor próbáltam arra gondolni, hogy hosszú távon úgyis kárpótol az élet.

– Mikor tudatosult önben, hogy sokra viheti sportlövőként?
– Kétezertizennyolcban, amikor vegyes párosban aranyérmet szereztem az ifjúsági olimpián. Akkor gondoltam arra, hogy a felnőttek között is nyerhetek olimpiai érmet, nagy lökést és motivációt adott a siker.

– Hogyan tudta átugrani a lépcsőfokot a korosztályos és a felnőttmezőny között?
– Nagyon nehéz volt, nem is sikerült olyan hamar, mint szerettem volna. Juniorként sokkal könnyebb sikereket elérni, míg a felnőtteknél már rutinos, profi versenyzők alkotják a mezőnyt. Fiatalon, kevés tapasztalattal még nem mindig tudtam legyőzni őket, de a rengeteg munkának beérett a gyümölcse.

– Gondolt arra a tokiói olimpia után, hogy valamin változtatnia kell?
– Nemcsak gondoltam rá, hanem változtattam is. Amikor huszonegy évesen kiutaztam Tokióba, úgy éreztem, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban, nem tudtam biztosan, kire számíthatok és kire nem. Azóta edzőt váltottam, elkezdtem dolgozni Szilárdi Katalin sportpszichológussal, a múlt év pedig meghozta a várt áttörést, több világkupaversenyen is dobogóra állhattam egyéniben.

– Milyen technikák segítenek abban, hogy a versenyeken kizárja a külvilágot?
– Sok tényezőnek kell összeadódnia ahhoz, hogy végig jól koncentráljak a lőállásban. A legfontosabb, hogy teljesen kiürítsem az elmémet, és kizárólag az adott lövésen járjanak a gondolataim. A sportpszichológusommal a foglalkozásokon megpróbáljuk elképzelni, modellezni, hogy a különböző versenyszituációk, impulzusok hogyan hatnak rám – ezeket kell profin kezelni a fontos pillanatokban. Sokat segít, hogy nyugodt, higgadt ember vagyok, és az is, hogy kiegyensúlyozott a magánéletem.

– Előttem van a kép: lőállásba szólítják az Európai Játékokon, a közönség tapsol, ön pacsizik a kabalafigurával. Ilyenkor mi jár a fejében?
– Őszintén? Semmi. A bemutatásnál már szinte olyan vagyok, mint egy zombi, sem a kabalafigura, sem a közönség nem vált ki belőlem érzéseket. Talán ezért sem látszott rajtam, mennyire örültem, amikor kvótát szereztem, majd megnyertem az egyéni összetettet – ilyenkor el kell telnie néhány percnek, hogy felfogjam, mi is történt valójában.

– Azért a dobogón állva már elöntötték az érzelmek...
– Igen, kissé elérzékenyültem, kiszakadt belőlem a feszültség.

– Az idén elsősorban légpuskával voltak kimagasló eredményei, mégis az ötvenméteres számban szerezte meg a kvótát.
– Valóban, miután tíz méteren egyéniben két világkupaversenyt is megnyertem, az egyiken ráadásul világcsúcsot is lőttem, úgy éreztem, az Európai Játékokon is a légpuska lesz az én versenyszámom. A csapatban és vegyes párosban szerzett aranyéremmel bizonyítottam, hogy jó formában vagyok, de valamiért egyéniben nem úgy jött ki a lépés, ahogy szerettem volna – az edzőmmel már megbeszéltük, hogy min kell változtatnunk.

– Hosszabb elemzésre Wroclawban még nem volt idő, maga mögött kellett hagynia a történteket, mert egymást érték a versenyszámok. Hogyan sikerült?
– Egyszerűen csak próbáltam úgy kezelni a légpuskás versenyeket, mintha meg sem történtek volna. Autogén tréningeket, testpásztázást végeztem, úgy fogtam fel, hogy újrakezdődött az Európai Játékok, az ötvenméteres számok közben egy másodpercig sem gondoltam a tízméteresekre.

– A kudarcot vagy a sikert dolgozza fel nehezebben?
– Inkább a sikert, mert a kudarcokból könnyen lehet tanulni. Talán még mindig nem fogtam fel, hogy négy aranyérmet szereztem Wroclawban, de rajta vagyok, mert a sikereket és a kudarcokat sem szeretem sokáig megélni. Néhány nap elteltével általában már arra koncentrálok, hogy mi áll előttem, nem arra, mi történt velem eddig.

– Azért még ejtsünk néhány szót a három testhelyzetű számról, az egyéni alapversenyben és a döntőben is kiegyensúlyozottan, magas szinten lőtt.
– Megfoghatatlan, hogy mi kell a kiegyensúlyozott teljesítményhez, de biztosan sokat számít, mennyire vagyok friss mentálisan, hogyan aludtam, sikerül-e kizárnom a külvilágot. A sportág szépsége a kiszámíthatatlansága, bármilyen felkészülten is érkezem a versenyre, sohasem mehetek biztosra, viszont az ötven méter egyéni előtt kimondottan jó előérzetem volt. Az edzőm mondta is, hogy úgy látja, magabiztos vagyok, már az alapverseny is nagyon jól sikerült, a döntőben pedig megszereztem a kvótát, majd ráadásként a harmadik aranyérmemet.

– Négy nappal később a puskacsapattal a negyediket is. Jól érzem, hogy kitűnő az összhang önök között Péni Istvánnal és Hammerl Somával?
– Amióta versenyzek, szerintem a mostani a legerősebb csapatunk, nemcsak sikeresek vagyunk, hanem egységesek is. Amikor csapatban vagy párosban lövünk, akkor is magunkra koncentrálunk, hogy a lehető legtöbb kört tegyük bele a közösbe, de a végén összeadódnak az eredmények – ilyenkor nem is beszélünk arról, hogy ki mennyit lőtt egyénileg.

– Olimpiai kvótát csak egyéniben osztottak, mégis hat versenyszámot vállalt az Európai Játékokon. Miért?
– Szeretek elindulni az összes számban, amiben lehetséges, főleg, ha az egyéni viadal előtt rendezik a vegyes párost vagy a csapatversenyt, hiszen akkor téthelyzetben próbálhatom ki magam a lőtéren. Azt sem bánom, ha az egyéni után is lőállásba kell lépni, mert szeretek versenyezni, ráadásul a hazámnak szerezhetek érmeket, aminél nincs jobb érzés.

– Nem érezte úgy az elmúlt időszakban, hogy elfáradt?
– A fokozott terhelés miatt elkerülhetetlen a fáradtság. A negyedik aranyérmemet szinte már nem is tudtam értékelni, annyira fáradt voltam mentálisan és fizikailag is – úgy éreztem, ha nem megyek el két hét pihenőre, a kardomba dőlök. Nehéz szünetet tartani, amikor elkap a gépszíj, és egymás után jönnek az eredmények, de néha muszáj kikapcsolódni.

– Mit jelent önnek, hogy négy aranyérmével az Európai Játékok legeredményesebb sportolója volt?
– Elsősorban jó visszajelzést. Pályafutásom eddigi legsikeresebb éve az idei, az Európai Játékokon szerzett négy aranyérmemre a légpuskás világcsúcsomnál is büszkébb vagyok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól kijön a lépés Wroclawban.

– Említette a 636.2 körös világcsúcsot, amelyet májusban másfél órával később a kínai Seng Li-hao megdöntött. Tervezi, hogy visszaveszi tőle?
– A kínai nagyon magasra helyezte a lécet, 637.9 körös eredményénél nehéz lesz jobbat lőni. Elképzelhető, hogy kell hozzá néhány év, de azon leszek, hogy idővel ismét én tartsam a világrekordot – vannak olyan napok, amikor képes vagyok ilyen kimagasló eredményre.

– Feltételezem, nem bánná, ha Párizsban is képes lenne rá...
– Nagyon szeretnék sikeresen szerepelni az olimpián, a következő egy évben ez adja a motivációt, de messze van még, ráadásul nem magamnak szereztem meg a kvótát, hanem az országomnak. Csak akkor lesz biztos az indulásom, ha már fent ülök a Párizsba tartó repülőgépen, addig csak arra összpontosítok, hogy a hétköznapokban száz százalékot tegyek bele a felkészülésbe, a versenyeken pedig én legyek az a sportlövő, aki képes egymás után többször is legyőzni a riválisait.

– A sikerek hatására nagyobbak az elvárások is?
– Mindig is sokat vártam magamtól, ami az elmúlt időszakban sem változott, viszont jobban kezelem a nyomást, mint korábban. Ahogy minden sportoló, én is az olimpiai aranyéremről álmodom, de a legfontosabb, hogy minden napom úgy teljen el, hogy azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Sokat számít az eredményesség, de inkább legyek boldog és kevésbé sikeres, mint fordítva.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 8-i lapszámában jelent meg.)