A sportban is az újdonságot kutatta – 130 éve született a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert

„Nagyon boldogok vagyunk a vőmet ért kitüntetésért, aki nemcsak tudós, hanem vérbeli sportember is” – nyilatkozta „örömtől reszkető hangon” a 8 Órai Újság 1937. október 30-i számában az akkori „friss” orvosi-élettani Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert anyósa, dr. Demény Károlyné. És alighanem ez az elejtett félmondat mutatja meg a legpontosabban, hogy a 130 esztendeje született tudós életében a sportolás, a mozgás – lehetőség szerint minél változatosabb módon – a létezés megkerülhetetlen alkotóeleme volt. Akár a levegővétel, az ébredés, a kutatás vagy a szerelem. Vagy ahogy ő maga fogalmazta meg: „Csak úgy tudok dolgozni, ha sportolok is.”

Hogy mely sportokért lelkesedett az 1893. szeptember 16-án Budapesten világra jött későbbi orvos-biokémikus? Egyszerűbb lenne felsorolni, melyekért nem. És még egyszerűbb képzeletben visszaadni a szót első felsége (összesen négyszer nősült ), az egyébiránt kiváló teniszező Demény Kornélia édesanyjának, aki a már citált újságcikkben részletesen beszámolt az akkor 44 esztendős Szent-Györgyi kedvelt mozgásformáiról. „Legkedvencebb sportjai az úszás, evezés, vitorlázás, tenniszezés és a síelés. Tavasszal ő az első, aki a Tiszát naponta háromszor-négyszer is átússza, ősszel ő az utolsó, aki a fürdést és úszást abbahagyja. Téli szabadságát az osztrák hegyek közt tölti, ahol különböző sítúrákon vesz részt. Sokszor megtörtént, hogy húsvétra is kikeresett magának egy olyan vidéket, ahol jó síhó volt és egy hétre oda utazott.”

De honnan eredt, mi volt a gyökere ennek a féktelen és jóformán válogatás nélküli „sporthabzsolásnak”? Aligha a családi tradíció, onnan leginkább a gyógyítás és a kutatás iránti elköteleződést örökölhette, lévén anyai ágon a neves Lenhossék orvosdinasztia sarja. Apai oldalról – innen az ereiben csörgedező nemesi vér – már inkább: életrajzírója, Ralph W. Moss említi a magyar nyelven is elérhető monográfiájában, hogy az édesapa, Szentgyörgyi Miklós fiatal korában kiváló futó volt. Albertet viszont alighanem a századforduló nagy sportrevolúciója szippantotta be, a sokoldalú és mindent kipróbáló sportember idealizált alakja bizonyára az ő fantáziáját is megmozgatta.

Bár némi éllel megjegyezhetnénk, jobb híján.

Merthogy a gimnázium utolsó évéig még kifejezetten „nehézfejűnek” tartották, ötödik osztályban házitanítót is kellett mellé fogadni, mert félévkor három tárgyból is bukásra állt. Nagybátyja pedig, ahogy Czeizel Endre Rubiconban megjelent cikkében megjegyzi, egyenesen tökfejnek tartotta.
Úszni, lovagolni mindenesetre korán megtanult, szívesen futott, említésre méltó sikereket ellenben gyorskorcsolyázóként ért el. A neve már egy 1908-as Pesti Hírlap-cikkben is felbukkant a Budapesti Korcsolyázó Egylet szervezte viadal benevezettjei között, igaz, még Szentgyörgyi Albertként írva. (Így is anyakönyvezték, de már a korai publikációiban előszeretettel használta a kötőjeles vezetéknévformát, amelyet aztán egy 1937-es belügyminisztériumi engedély tett hivatalossá). 1911-es újsághír, hogy második helyen végzett a juniorok 1000 méteres országos bajnokságán, míg 1912. január 24-én A Világ című lap beszámolója szerint a Budapesti Korcsolyázó Egylet nemzetközi versenyén második lett a juniorok 1000 méteres versenyén, az 1500 méteres (kizárásos) futamot pedig megnyerte. 1913 szeptemberében ugyanakkor a „gyepteniszhírek” között olvasni az ekkor már harmadéves orvostanhallgató nevét – Nagy Bódogtól kapott ki 6:1, 7:5-re egy visegrádi versenyen.

Sem gyorskorcsolyázó, sem teniszező nem lett belőle, viszont a sport iránti lelkes érdeklődése kellő alapot kínált ahhoz, hogy a húszas-harmincas években folytatott külföldi (többek között a hollandiai Leideni és Groningeni, de legfőképp az angliai Cambridge-i Egyetemen) kutatómunkái során megfelelő (sport)elméleti tömörítőanyaggal töltse meg a már meglévő keretet. „A sport nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is az egyik legerőteljesebb nevelőeszköze. A sport a test útján nyitja meg a lelket – fogalmazta meg sporthitvallását tudóshoz méltó módon, definíciószerűen. Máskor meg ezt mondta: „Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés, az életért való nemes küzdelem szimbóluma. A sport a játék alatt tanítja meg az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre, és mindenekelőtt a »fair play«, a nemes küzdelem szabályaira.”

Így aztán amikor 1930-ban Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter (két évvel korábbi) hívásának eleget téve hazatért, hogy a Magyarországon elsőként létrehozott orvosi vegytani intézet professzora legyen a Kolozsvárról „átmenekített” szegedi egyetemen, nem volt kérdés, hogy nemcsak a tudományban, de a sportban is aktivizálni és nevelni fogja tanítványait. „A szegedi egyetemen a tudományos munka is egészen angliai szellemben folyik nála – idézzük megint csak az 1937-es „anyósinterjút”. – Gyakran megtörténik, hogy nyolc-kilenc órai munka után hirtelen félbeszakítja asszisztenseivel a munkát és »fiúk, elég volt, menjünk a Tiszára!« felkiáltással, tanítványaival együtt levonul fürödni, úszni és evezni. Minden délben, ebéd után, az egyetem udvarán kosárlabdát játszik asszisztenseivel és csak azután fognak hozzá újra a munkához.”

Ralph W. Moss magyar nyelven 2003-ban megjelent életrajzában pedig nemes egyszerűséggel kijelenti, Szent-Györgyi társaságában „kötelező” volt sportolni. De ez inkább felszabadítóan, mintsem tehertételként hatott a hallgatóira és munkatársaira, hiszen egy olyan fesztelen, kollegiális légkört hozott be a merev, alá- és mellérendelt hazai felsőoktatásba, ami nemcsak a szabadságérzetnek, de a tudományos kutatásoknak is jót tett. Mindez nemcsak póz volt nála: amikor 1932-ben Hóman Bálint miniszterként meglátogatta Szegeden, ő ahelyett, hogy „nyakkendőben és fehér köpenyben várta volna látogatóját, izzadt és koszos volt, mert éppen diákjaival röplabdázott.”

Szinte minden sportot kipróbált, amit csak szeretett volna. Szinte, mert ahogy 1973 októberében, az 1947-es Egyesült Államokbeli emigrálását követő első magyarországi látogatásakor (másodszor, s egyben utoljára 1978-ban tért haza a Szent Koronát visszaszolgáltató amerikai küldöttség tagjaként) a Népsport-újságíró Hámori Tibornak nyilatkozva elmondta, az elmaradt lovaspólózás miatt örökre hiányérzete van. Ekkor azt is elárulta, koncentrációját horgászattal, jó kondícióját napi háromszori úszással tartja fent.

A 130 éve született Szent-Györgyi Albert életének sportvonatkozásait vizsgálva azonban a legérdekesebb az újdonságok iránti fogékonysága – de hát mindezt el is várjuk attól a kutatótól, aki egy ízben úgy határozta meg a C-vitamint, mint olyan anyagot „ami akkor okoz betegséget, ha nem esszük meg”. A síelés éppúgy nem hagyta hidegen, mint már az Egyesült Államokban élve a vízisí vagy a motorcsónakázás. 1984 telén, 91 éves korában, egy déltengeri hajóúton feljegyezték róla, hogy a hajóból hátraszaltót ugrott a vízbe... Szenvedélyesen szerette a járműveket, kerékpározott, vezetett autót (a harmincas években az Egyesült Államokból hozatott Buickjának csodájára jártak itthon), de a legszívesebben motoron közlekedett – közel a kilencvenhez is.

Egy ízben, „közvetlenül a vizsgaidőszak után felugrott a motorjára és eltűnt – írja Ralph W. Moss könyve. – Egy spanyol kórházban kötött ki, de szerencsére nem szenvedett súlyos sérüléseket.” Csodálta a repülést, hát megtanult vitorlázó repülőt (majd később utas nélküli sportrepülőgépet) vezetni. A Pesti Hírlap képes melléklete 1940-ben fotós riportot közölt a professzor vizsgarepüléséről, s a cikkből kiderül, hogy Szent-Györgyi uszkve két hét alatt abszolválta az önálló vitorlázó repülés háromszintű feltételeit.

„Nos, ha már van A, B, meg C-vitamin, megszereztem melléjük az A, B és C-vizsgát is...” – szellemeskedett a sikeres vizsgarepülést követően a Nobel-díjas tudós.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 16-i lapszámában jelent meg.)