Címlapsztori: a forradalomnak a barikádokon és a versenypályákon is voltak sportoló hősei

A magyar sport a kommunista diktatúra éveiben volt a csúcson, az 1948 és 1956 közötti sikerek a mai napig megismételhetetlennek tűnnek. A hatalom persze mindent meg is tett annak érdekében, hogy propagandájában felhívja a figyelmet a honi sport kiemelkedő eredményeire. A diktatúra fontosnak tartotta a sportot, a sikerek egyrészt legitimálták a rendszert, másfelől, ha úgy tetszik, olyan hősök születtek, akik eredményeikkel a népi demokrácia által megálmodott ember­eszményt testesíthették meg. Ne tagadjuk, a „nép” vevő volt a sikerekre: az olimpiai érmek, továbbá az Aranycsapat eredményessége igencsak javította a hangulatot – ennek az sem mondott ellent, hogy a magyar sport 1945 előtt (is) rendkívül magas szintre jutott.

A szovjet mintára radikálisan átszervezett sportirányítás központosításra vonatkozó intézkedései, valamint az egyéni motiváció (a versenyzők nyugatra is utazhattak, kalóriapénzt kaptak) 1952-ben Helsinkiben 16 aranyérmet eredményeztek. De talán még az ötkarikás sikereknél is többet jelentett volna, ha labdarúgó-válogatottunk 1954-ben megnyeri a világbajnokságot. Már csupán azért is, mert a magyar emberhez múltja, népszerűsége, eredményei okán a futball állt a legközelebb.

A néplélek ezért is reagált érzékenyebben a Bernben az NSZK-val szemben 3:2-re elvesztett döntőre: Budapesten első ízben került sor rendszerellenes jelleget öltő utcai tüntetésekre, amelyeket később a rezsim elleni első, burkolt megmozdulásként értékeltek. Az elégedetlenkedők még a Magyar Rádió épületébe is bejutottak, hogy világgá kürtöljék, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány ne merjen hazajönni. A kisebb csoportot a karhatalmisták erőszak alkalmazása nélkül tessékelték ki. Nem véletlen, hogy a vb-döntő utáni eseményeket „focialista forradalom” kifejezéssel illette a történetírás.

Amikor Sebes Gusztáv, a MOB elnöke, az OTSB elnökhelyettese – de már nem a futballválogatott szövetségi kapitánya – 1956. október 17-én a Népstadion márványtermében felolvasta az olimpikonok névsorát, sem a labdarúgók, sem a kosárlabdázók neve nem hangzott el – noha Sebes már az 1953-as UEFA-tornától és a bukaresti világifjúsági találkozótól kezdve építette az ötkarikás együttest.

A sportvezetőség azonban úgy vélte, a futballisták nincsenek felkészülve, Puskás Ferencéket pedig azért sem volt ajánlatos nevezni, mert a NOB egyre szigorúbban vette az amatőrszabályt. Nyáron már a Sebest váltó Bukovi Márton töltötte be a kapitányi posztot, az Aranycsapat 1956-ban korábbi eredményeihez méltó őszt produkált (5 győzelem), a szurkolók talán már azzal vigasztalhatták magukat, ha Melbourne-ben nem is, két évvel később a svédországi vb-n ott lesz a csapat, s nemhogy ott lesz, akár... A vágyakra azonban már a történelem adta meg a választ: az októberi vihar nemcsak az 1958-as svédországi vb-illúziókat, hanem már az október 28-ra tervezett magyar–svéd mérkőzést is elsodorta. S úgy általában: az 1956-ban történt események alapjaiban rengették meg labdarúgásunkat: futballistáink életét is meghatározóan befolyásolta a forradalom, az emigráció vagy éppen a hazatérés.

S nem csupán az Aranycsapat szintjén: volt egyszer egy mesés ifjúsági válogatott, a nemzetközi sajtó által Puskás-utódoknak kikiáltott játékosok a szélrózsa minden irányába széledtek szét.
A sportolók élték az olimpia előtti napjaikat, sokan Tatán az edzőtáborban, de a vízilabdázók és az öttusázók például a Szabadság-hegyen a Vörös Csillag szállóban, 1956 őszéig minden rendben ment.
Október 23-ig.

Mondhatni, sportolóink átlagemberként élték meg az aznap kirobbant eseményeket, ám ezt követően erkölcsi dilemma elé kerültek: amíg az utca embere itthon vérét adta, a sportoló az anyaországtól 20 ezer kilométerre szó szerint a szívét „tette ki a pályára” a hazájához méltó szereplésért. Aztán a sikerek vagy éppen kudarcok után éjszakákon át azon tépelődhetett, örökre búcsút intsen-e szülőföldjének vagy visszatérjen a bizonytalanságba – pontosabban a szovjet Vörös Hadsereg megszállásának következményeként az újra megélt bizonyosságába…

Sport, forradalom, olimpia, emigráció. Nem összeillő fogalmak kerültek szoros egymás mellé rendeltségbe. Felvetődik a kérdés: miképpen hatottak egymásra, tágabb értelemben a magyar sportra? Egyértelmű válasz talán több mint hat évtized távlatából sem adható. A legpontosabb s talán a legszívbemarkolóbb reagálás a Melbourne-ben olimpiai bajnok tornász, Köteles Erzsébettől eredeztethető: „Melbourne a magyar sport Trianonja.” A kiváló sportoló hozzátette, ha az itthoni sportvezetőség rugalmasabban áll hozzá a kialakult helyzethez, a kint maradók fele visszatért volna.
Az ausztráliai 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzérem kiváló teljesítmény, a helytállás szimbólumaként is felfogható. Magyarországot 12 sportágban 91 férfi, 20 női sportoló képviselte. Hogy aztán az 1956-os játékok óta eltelt évtizedekben a résztvevőkben kikristályosodjon a konklúzió: a forradalom alatt, majd az utána eltelt időszakban ki hogyan vetett számot sorsával. Harminchárom sportoló és 4 edző emigrált; kiment, majd hazatért összesen 11 versenyző, edző és sportvezető.

Mégis, hogy a honi sport humán erőforrása mennyire gazdag, a legjobban a római olimpián (1960) szerzett 6 arany, 8 ezüst és 7 bronz mutatja, arról nem beszélve, Tokió (1964) eggyel több érmet hozott, ráadásul a magyar emberek szívéhez közelebb álló megoszlásban (10, 7, 5). S hogy mit vesztettünk? A japán fővárosban két 1956-os olimpiai bajnok, a kardozó Hámori Jenő és Keresztes Attila – akik a Sports Illustrated túrája után emigráltak – az Egyesült Államok csapatával 7. lett, a helsinki olimpikon (1952) kosaras, az 1956-ban Ausztráliába távozó, idén elhunyt Hódy László az ötödik kontinens színeiben lépett pályára. A melbourne-i játékok után kint maradó Zimonyi Róbert evezős az Egyesült Államok versenyzőjeként 1964-ben nyolcasban aranyérmes lett!

Hétfőn 1956. október 23-át ünnepeljük. Noha nem kerek az évforduló, 67 év távlatából fejezzük ki tiszteletünket azoknak, akik az utcákon vagy a sportpályákon tettek azért, hogy eljöjjön egy jobb – szebb – világ.