Szabó László: A sport lényege nem az, hogy mindenki legyen ott a versenyen?

– A 2021-es tokiói paralimpia óta mennyit változott a magyar csapat?
– Részben megvan az állandóság, de érkeztek új sportolók is – mondta a Nemzeti Sportnak Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke. – A tokiói érmesek egyetlen kivétellel mindannyian indulnak Párizsban is, egyedül a kerekesszékes vívó Dani Gyöngyi hagyta abba az aktív sportot. Jelentős részük már meg is szerezte a kvótát, és szerintem érmet is fognak nyerni, ami azt jelenti, hogy az eltelt több mint két évben sikerült őket azon a magas szinten tartani, mint ahova emelkedtek Tokióban. Hozzájuk csatlakozik négy-öt éremesélyes fiatal, az elmúlt világversenyeken meg is mutatták a tehetségüket. A magyar csapat átlag­életkora az elmúlt négy paralimpián nőtt, de ahogy látom, ez a folyamat megállt, inkább stagnál, persze így is vannak négyen-öten, akiknek ez lehet az utolsó paralimpiájuk.

– Az összetétel Párizsban is közel hasonló lesz?
– Sikerült nemcsak mélyíteni, hanem szélesíteni is a csapatot, ami óriási eredmény. Alapvetően öt sportág húz bennünket, az úszás, a vívás, a kajak-kenu, az atlétika és az asztalitenisz, ezekben erős és sikeres csapatot tudunk kiállítani. A szélesítés azt jelenti, hogy már vannak olyan sportágak, amelyekben egy-két jó, akár éremesélyes sportolónk is indul, és vannak, amelyekben örülünk annak is, hogy jelen vagyunk. Remélhetünk szabadkártyát tekvandóban és tollaslabdában, és azt is, hogy harminckét év után lesz paralovasunk. Az egyéni számokban mind versenyben vagyunk a kijutásért, kivéve vitorlázásban.

– És mit jelent a mélyítés?
– Hogy új sportolókat is tudunk kiállítani. A tokiói paralimpia sikere rengeteget tett azért, hogy megnyissa az utat mások előtt, mert a fogyatékkal élő emberek még inkább kitörési lehetőségnek látják a parasportot. Nemrég volt a tanévnyitóval összekötött sportágválasztó a Mozgásjavító Általános Iskolában, amelyen a köztársasági elnök asszony is ott volt, és elmondhatom, hogy sohasem érdeklődtek még ennyien.

– Akkor a cél Párizsban a tokióihoz hasonló sikeres szereplés?
– Tokióban harmincnyolc tagú volt a magyar csapat, ezt reálisnak látom Párizsban is. Három éve is azt mondtam, hogy a célunk minden idők legnagyobb magyar paralimpiai csapata és minden idők legjobb eredménye, kisebb célt most sem lehet megfogalmazni. Az eddigi legnagyobb magyar csapat ötvennégy tagú volt kétezerben, Sydney-ben, és látok rá esélyt, hogy ezt most is elérhetjük. Az eredményességnél számít az éremszám és a nemzetek ranglistáján való helyezés, Tokióban a tizennyolcadikok voltunk, tizenhét olyan ország végzett előttünk, amelyet reálisan nézve nem tudunk megelőzni. Az előttünk állókból Hollandia az egyetlen, amely népességszámban velünk összevethető, de a hagyományokat illetően mérföldekkel előttünk jár. A többi tizenhatot, köztük Brazíliát, Kínát, Ukrajnát, az Egyesült Államokat nem fogjuk megelőzni, ez matematikailag sem lehetséges, vagy ha mégis, az maga a csoda lenne. A másik az éremszám, ha minden összejön, felülmúlhatjuk Tokiót, de ahhoz tényleg mindennek össze kell állnia.

– Az elmúlt három évben változott a Magyar Paralimpiai Bizottság stratégiája?
– Ma már természetes, hogy a magyar parasport sikerei jelen vannak a sportsajtóban, ezen a téren határozottan előreléptünk. Már vannak olyan sportolóink, akik branddé váltak, ezen a téren Illés Fanni a zászlóvivő, akinek a masszív jelenléte érezhető a közösségi és ­mainstream médiában egyaránt, reklámokban, rendezvényeken, szerintem az ő ismertsége az olimpikonokéval vetekszik, de hamarosan Ekler Luca, Pap Bianka, Konkoly Zsófi és Kiss Péter is erre a szintre érhet. Az emberek ma már jobban ismerik a magyar parasportolókat, nekem ne mondja senki, hogy a példájukból az ép emberek nem tanulhatnak. Az ő felfogásuk is változott, fontos nekik a továbbtanulás, önmaguk képzése, az életpálya felépítése, nem csak két-három évre terveznek előre, hanem húszra, harmincra, negyvenre. Pap Bianka a köztársasági elnök által összehívott mentorcsapat tagja, ami még tíz éve is elképzelhetetlen volt.

– Tokió előtt öt év volt felkészülni a halasztás miatt, most viszont csak három. Sűrűbb volt ez az időszak?
– A tokiói paralimpia után mondtam én is a sportolóknak, nem négy év van a következőig, hanem csak három, de nem éreztem annyira sűrűnek, mint eredetileg gondoltam. És még mindig van majd' egy év. A nemzetközi sportszervezetek úgy alakították ki a versenyrendszert, hogy nem tűnt feszítettnek a tempó.

– Most rendezték a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság bahreini kongresszusát. Mi volt a legfontosabb téma?
– A közgyűlés második napján tárgyaltuk az orosz és fehérorosz sportolók ügyét, amely nagy vitát eredményezett. A sportszervezetek mindig azt szeretnék, hogy a politikát tartsuk távol a sporttól, de ez lehetetlen. Mondják, az ókori olimpiák alatt a háborúkat is felfüggesztették, ami szép, de eklatáns példája annak, hogy a sport és a politika nem független egymástól. Emlékszünk az 1956-os olimpiára, az 1972-es terrortámadásra, az 1980-as és 1984-es bojkottra, amelyek azt mutatták, hogy a politika jelen van a sportban. Ez szerintem így volt, így van és így is lesz. A sportszervezeteknek valahogy meg kell próbálniuk a döntéseiket a politikai elvárásoktól függetlenül meghozni, de hogy ez mennyire nehéz, azt a mostani orosz-belorusz vita is bizonyítja.

– Ami pontosan hogyan zajlott?
– Van egy nagy tömb a bizottságon belül, amely nem akarja látni az oroszokat és a fehéroroszokat a paralimpián, és egy másik, amely azt mondja, a sportolókat nem lehet elzárni a versenyzéstől, még akkor sem, ha két ország háborúzik. Ez a két tömb csapott össze Bahreinben, és „félvér” megoldás született, miszerint nem zárjuk ki teljesen a sportolóikat, de nem használhatják a nemzeti jelképeiket, a himnuszukat, a címerüket és a zászlójukat, valamint csak egyéni sportolók indulhatnak, csapatok nem. Így is hátrányban vannak, mert még ki kell harcolniuk a kijutást, és van olyan sportág, amelyben ez matematikailag lehetetlen, az erőemelésnek például az a kritériuma, hogy a paralimpia előtti évben el kell indulni a világ- vagy Európa-bajnokságon, de már mindkettőn túl vagyunk. Az oroszok és a fehéroroszok viszont érzik, hogy nyílt egy rés a pajzson, amit megpróbálnak majd tágítani, amiben Afrika, Ázsia és Latin-Amerika támogatni fogja őket. De már most is érezni, hogy ennek a történetnek közel sincs vége.

– Amennyiben?
– Egy nappal a közgyűlés után kaptam meg a lett paralimpiai bizottság levelét, hogy megértik a döntést, de az országuk politikájával összhangban úgy határoztak, hogy az olyan versenyeken, amelyen oroszok és fehéroroszok is elindulnak, lett versenyző nem szerepelhet. És ez csak az első ilyen levél, amelyet majd több követ. Ez a helyzet abszurd, nem maradhat így. Vegyük példának a teniszező Arina Szabalenkát, aki indul az összes nagy tornán, a neve mellett nincs ott a fehérorosz zászló, de mindenki tudja, hogy az, és az ukrán ellenfelek nem fognak vele kezet. Vagyis azzal, hogy kiretusálták a fehér­orosz zászlót, nem oldották meg a dolgot, mert a konfliktus megmaradt.

– Milyen hatása lehet ennek a döntésnek?
– Be fog indulni az orosz sportdiplomácia, mondván, ha eddig kizártatok minket a kvalifikációból, a paralimpiai szabadkártyák nekünk járnak. Erre vajon mit lépnek majd a többiek? Értem én, óhatatlan a sportban politikai döntéseket hozni, de akkor ne csodálkozzunk, ha válaszul politikai reakciók érkeznek. És az egy másik sportág, más szabályokkal, amelyben egy sportszervezet idegenül mozog, mintha gumitalpú cipőben lépne a jégpályára. Minket annyiban érint, hogy ha minden orosz sportoló indul, az nekünk tíz százalékkal kevesebb érmet és pontot jelent. De a sport lényege nem az, hogy az összes rivális legyen ott, és úgy nézzük meg, ki a jobb?