Népsport: a háború lehelete is dagasztotta Heinrich Tibor vitorláját

Ha az Iparművészeti Múzeum környékén járunk, érdemes az ég felé fordítani a tekintetünket. Háttal állva a szecessziós épületnek, szemben, az Üllői út 32. alatt neorokokó stukkódíszekkel ékesített háromemeletes bérház magasodik, tetején a felirattal: Heinrich udvar; ha pedig megcélozzuk tőlünk balra az útkereszteződést, és átkelve a zebrán bekukkantunk a Mária utcába, rögtön árnyékot vet ránk egy hosszan elnyúló, vöröstégla-motívumokkal megtört falú raktárépület. A túloldali járdáról érdemes szemügyre vennünk, ez esetben felfedezhetjük a Heinrich A. és Fiai feliratot a homlokzaton.

A két építményt az 1890-es, illetve az 1910-es évek elején emeltette Heinrich Ferenc, aki a nagyapja, Alajos által a 19. század kezdetén alapított vaskereskedelmi vállalkozást kormányozta biztos kézzel. (Alajos és testvére, Ferenc 1827-ben nemességet kapott ómoroviczai előnévvel.) Generációtól függetlenül a nagy vagyonra szert tevő család tagjai kiváló üzleti érzékkel igazgatták a céget, a csavarok, épületvasalások, rúdvasak, szerszámáruk kereskedelmével foglalkozó Heinrich A. és Fiai Rt. vezetőségében hét (!) Heinrich (apa, nagybácsi, testvér és unokatestvér) kapott szerepet az 1941-es adatok szerint.

Írásunk központi alakja, az alapító ükunokája, a 125 éve született és 70 éve elhunyt Heinrich Tibor a cégvezetői posztot töltötte be – no meg az 1920-as években, illetve az 1930-as évek elején egyszerre három sportágban, vitorlázásban, jégkorongban, gyeplabdában jeleskedett, egyúttal azon tizenkét mindenkori olimpikonunk egyike, akik a nyári és a téli játékokon is küzdhettek hazájukért.

A legtöbb sikert a hullámzó víztükrön aratta, és nyilvánvalóan a részvénytársaságnak, a szilárd pénzügyi háttérnek köszönhető, hogy túl a negyvenen is nagy szenvedéllyel hódolhatott a költséges vitorlázásnak. Ám elsőként a szárazföldön talált sportágat magának. Az ugyancsak a tehetősebbek, főleg arisztokraták által űzött gyeplabda szippantotta be az első világháborúban a román fronton ezredtávírászként szolgáló, majd az olasz harctéren az összeomlásig kitartó, 1918 novemberében hazatérő ifjút. A Magyar Hockey Clubban (MHC) fogott ütőt, 1919 decemberében például esős-havas időben meccseltek a MAC ellen a Lóverseny téri pályán... Az 1920-as évek elején egyszerre három Heinrich szerepelt az MHC-ban, a balösszekötő Tibor mellett két unokatestvér, a kapus Gábor és a jobbszélső Antal. Bajnoki címet viszont már – Gáborral együtt – a MAC támadójaként és gólvágójaként ünnepelhetett 1930-ban és 1931-ben.

A jégen is kezébe vette az ütőt, ám nem az ellenfél ketrece előtt csatárként, hanem a BKE kapuját védelmezve kellett helytállnia. Tagja volt az első, olimpián bemutatkozó magyar válogatottnak 1928-ban, és bár St. Moritzban 11 csapat közül a 11. hely lett a miénk, teljesen vállalható volt a három tisztes vereség: a franciáktól (0:2), a belgáktól (2:3) és az angoloktól (0:1) kaptunk ki, az első két meccsen Heinrich őrizte a kaput.

Ugyanebben az évben a nyári olimpián is érdekelve volt, és ezúttal is történelmi szerepbe került, hiszen magyar vitorlázók első alkalommal tették vízre hajójukat az öt karika égisze alatt. Az IBUSZ jachtépítőtelepén 1928-ban elkészült Hungária 6R nagyvitorláját kellett Sebők Sándorral kezelnie az öttagú legénység egyikeként – a kormányos a nem túl rutinos Mihálkovics János volt, és a tizenhármas mezőnyben két ellenfelet sikerült megelőzniük.

Az 1936-os játékok vitorlásversenyeire Kielben került sor. Erre az olimpiára találták ki az egyszemélyes jollék versenyét, így vadonatúj, frissen gyártott kis hajókat sorsoltak ki a résztvevők között egy héttel a viadal előtt. A háromszemélyes 22-es versenyjolléban kormányosként már öt bajnoki címnél és egy Eb-ezüstnél járó Heinrich nem vallott szégyent, 18 riválisát felülmúlva a hetedik helyen végzett. Nagy sikereit a Kisangyalom I-et, II-t, majd III-at kormányozva aratta 22-es versenyjolléban, de volt még egy – kései – „szerelme”, Fababa, amelyhez (akihez...) egyetlen magyar bajnoki címe fűződött olimpiai jolléban.

Mintha a küszöbön álló világháború lehelete is dagasztotta volna a vitorlavásznakat utolsó Eb-jén, amelyet Danzig Szabad Város (1920 és 1939 között részben autonóm városállam – ma Gdansk) közelében, a Gdynia melletti Orlowóban rendeztek. Heinrich kitűnően irányítva olimpiai jolléját negyedszer vihetett haza Eb-ezüstöt, és már itthon elmesélte, hogy a negyedik vagy ötödik futamban az egyik bóját kerülve ágyúlövésre lett figyelmes, majd újabb dörrenést hallott. „Arra gondoltam, hogy delet jeleznek. A célnál hallottam aztán, hogy bizony ez nem egyszerű jelzés, légelhárító ágyú volt”– számolt be az epizódról a 8 Órai Ujság augusztus 24-i, a Molotov-Ribbentrop paktum megkötése másnapján megjelenő számában.

A hónap végén lehorgonyzott Danzig kikötőjében a Schleswig-Holstein csatahajó, amely a Lengyelország ellen indított német invázió első hadműveleteként szeptember 1-jén tüzet nyitott a helyőrségre – így kezdődött a westerplattei csata, a többi meg véres történelem...

Heinrich itthon még évekig csendes vizeken haladhatott, és az addigi nyolchoz három hajóosztály összesen hat bajnoki címét tette még hozzá (a háború miatt már nem rendeztek kontinensviadalokat), közülük is figyelemre méltó a 30-as cirkálóban aratott három diadala Kékmadárral. Ennek a hajótípusnak a birtoklása vastag bukszát követelt meg, nem csoda, hogy 2007-ig mindössze 23 készült belőle Magyarországon, és az 1938-ban „megszületett” Kékmadár a nyolcadik volt a sorban. Építtetője-tulajdonosa, Tuss Miklós Hurricannak nevezte el, ám miután 1942-ben eladta Heinrichnek, ő átkeresztelte.

Valósággal szárnyalt Kékmadárral, egymás után három bajnoki győzelemhez segítették egymást, ám gyorsan elváltak útjaik: a 46 éves, 1942 óta elvált Heinrich 1944 végén vagy 1945-ben Ausztriába távozott, és az angolok által felügyelt övezetben, Karintiában, a csodálatos Wörthi-tó menti Maria Wörthben telepedett le, „madara” pedig az elhagyott javak listájára került.

A magyar vitorlázás klasszisa tehát tavat cserélt, egyúttal új éra kezdődött az életében, mégpedig mindjárt jótéteménnyel...

A brit haderő szinte minden mozdítható hajót, csónakot elkobzott, és egy idő után a Pörtschachban található tóparti, mutatós arisztokratavilla, a Villa Riva kikötőjébe csoportosította őket – ez lett az Ausztriai Brit Csapatok Yacht Clubjának (BTASC) központja. A megszálló angolokhoz vitorlásoktatói és egyéb hajósmunkára elszegődő Heinrichnek (Tibor von Heinrich) és három társának köszönhető a flotta meg-, illetve átmentése, az elvett hajókat végül épségben visszakapták jogos tulajdonosaik.

Ausztriában csillaghajóban versenyzett, és az osztrák bajnoki adatbank szerint már 1947-ben legjobbnak bizonyult, sőt 1952-ig még négyszer utasított mindenkit maga mögé a bajnokságon. A Kärntner Yacht Club Klagenfurtnak két, majd – 1949-ben egyesületet váltva, egyúttal északabbra, Salzburg tartományba költözve – az Union Yacht Club Wolfgangseenek három elsőséget szerzett.

Az eddigi ismeretek szerint Stroblban dolgozott, és betegség következtében 1953. november 24-én a tiroli Lienzben halt meg. Maria Wörthben temették el.