Legenda bokszkesztyűben – Papp László-emlékkiállítás a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumban

„Laszlo Papp” – mondja a pultost alakító francia színész az 1975-ben forgatott Félelem a város felett című krimiben, amikor a főszereplő Jean-Paul Belmondo a vitrin üvegére ragasztott fotók egyikére mutat. Valóban Papp Laci az, a kép bizonyára egy francia sportmagazinból lett kivágva. Talán azért, mert Belmondo (mint egykori ígéretes bokszoló) valósággal rajongott a magyar klasszisért, akit amúgy élőben is látott meccselni. S ebből kifolyólag talán azért is, mert a profi mérkőzései hatodát Párizsban vívó Papp neve a hatvanas évek elején nem csengett ismeretlenül Franciaországban. Az már inkább jelzésértékű, hogy ez a csengés több mint tíz évvel később is rezonált még annyira, hogy simán befért egy filmjelenetbe.

De Papp László azért mégis a magyar sport intézményesült alakja, akinek a neve mellé kétely nélkül biggyesztjük oda a százszor és ezerszer elcsépelt legenda jelzőt. 1948 és 1956 között háromszor nyerte meg az olimpián ugyanazt az egyéni versenyszámot (Londonban középsúlyban szerepelt, mert még nem létezett váltósúly). A sportágban mindössze két (kubai) mondhatja el ugyanezt magáról: Teófilo Stevenson és Félix Savón. Ahogy a magyar sportban is csupán Egerszegi Krisztina (200 m hát, 1988–1996) és Szilágyi Áron (férfi kard, 2012–2021) vitt véghez hasonló bravúrt. És Papp Lacinak volt még két Európa-bajnoki győzelme az amatőrök között, 29 veretlenül megvívott, és (jobb híján) Eb-címben tetőző profi pályafutása, két fázisban is sikeres magyar szövetségi kapitányi időszaka. Meg páratlan népszerűsége. A maga egyszerűségében is nagyszerű sportolót ugyanis szinte kivétel nélkül mindegyik honfitársa kedvelte.

Szóval akár magyar, akár európai, akár sporttörténeti, akár szórakoztatóipari szemüvegen át nézzük, Papp László alakja mindenfajta fénytörésben élesen kirajzolódik. Így aztán nagyon is indokoltnak tetszik, hogy húsz évvel a halálát követően egy „életmű-kiállítás” idézze fel a nagy bajnokot. Éppen úgy, ahogy a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum múlt héten megnyílt és az év végéig megtekinthető anyaga megidézi.

A tárlat célja alapvetően kettős: „tabula rasaként” mutatja be a szomszédos sportaréna névadóját a fiatal nemzedéknek, miközben nosztalgiázik is, hiszen így vagy úgy, de emlékeket idéz fel az idősebbekben. Ennek megfelelően a 11 tablón végigfutó életút-ismertetés kellőképpen részletes, de egyáltalán nem unalmas és szájbarágós, s esetenként még a fekete öves Papp-rajongóknak is tud újat mondani. Az érdeklődést persze leginkább a jól megválogatott és nagy méretben is élvezhető minőségű képanyag, valamint Papp László évtizedek múltán is eredeti „dumája” tartja fent ( „Kaptam én is három akkora pofont, mint a télikabát. Lerongyolódott az etetőm, mint a parasztgatya.”  ). A kiállított tárgyak izgalmasan hatnak és kellőképpen exkluzívak (az egykori bokszkesztyűkön és az olimpiai köpenyétől kezdve a profi korszak kevéssé ismert fotóin át a WBC-től már a halála után kapott emlékövig). Az összképen csupán a kísérő szövegek „kócossága” ront valamelyest – egy utolsó szerkesztői átfésülés javított volna az összképen.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 11-i lapszámában jelent meg.)