„Édes kis apátlan Unokám!” – beleolvashattunk Vadas Gyula 1953-as útmutatójába

Vadas Gyula nagyapai szeretettel, a háborúban odaveszett apa, Vadas László helyett is nevelte, segítette Máriát

Virágos hímzés díszíti a borítót, a réges-régi füzet megsárgult lapjain kétféle stílusú, kétféle tintával papírra rótt betűk olvashatók. Bevezetésként kislányos gyöngyírással a címlapféleség, sorok közé rajzolt, pirosra színezett szívvel:

„Illik – nem illik
Vadas Marikának elmesélte a
Nagypapa
1953. dec. – 1954. jún.”

Aztán következnek az Előszó oldalakon át sorakozó, fegyelmezett, fekete felnőttbetűi.

„Nem illemtan akar ez a kis füzet lenni, édes Unokám, hanem csak egy kis gyűjtemény a Számodra félretett gondolataimból. Útjelzők a boldogságod sokszor megálmodtam tarka rétjéhez. Lepréselt virágok onnan Neked, eltevésre...

Vagy, ha úgy tetszik: a lelki és szellemi végrendeletem...

Négy éve, amióta iskolába jársz és együtt tanulgatunk, sokat foglalkozom Veled. És napról-napra jobban érzem a felelősség súlyát az én drága kis unokám nevelése tekintetében, akinek az édesapja hősi halált halt, az édesanyja pedig a nap nagy részét a munkahelyén tölti.

De azt is érzem, hogy a gyengülő, beteges szervezetem miatt mind kevésbé vagyok alkalmas az állandó, mindenre kiterjedő, türelmes nevelésre. A 68 éves korom és az állapotom folytán pedig nem valószínű, hogy ezt a nevelést be is tudjam fejezni.

Ezért írtuk meg, kis Marikám, ezt a füzetet. Hogy belefoglaljam mindazt, amit már nem tudok elmondani. Előnye, hogy leírás közben is megtanulsz belőle valamit, meg hogy a füzetet később is lapozgathatod, mert megmarad. (Ha vigyázol rá, persze!)

Lehet, kis Unokám, hogy csak ez fog maradni Neked tőlem (és belőlem). Ha így lenne, akkor se vesd meg értéktelen irka-firkaként! A nagyapád (és rajta keresztül az édesapád) minden szeretete, aggódó féltése van benne, amellyel vezetni szeretnélek Téged holtom után is a helyes úton...

Édesapádnak imáimban minden nap megfogadom, hogy vigyázok Rád. Ezt a fogadalmamat akartam evvel a füzettel is teljesíteni.

Az édes jó Szűzanya oltalmazzon!

Budapesten, 1954. június havában.
Nagyapád”

EGYAZON ÉVBEN BÚCSÚZOTT ÚJSÁGJÁTÓL ÉS ÉDESAPJÁTÓL

Vadas Gyula szövege a lap tetejére felírt betűkóddal kezdődik: „M. I. N. D.” A rejtjeles üzenet feloldását a jezsuiták jelmondata kínálja: „Ad maiorem Dei gloriam.” Magyarul: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére!” Az 1950-es évek sötét világában, a vallásüldözés legvadabb időszakában járunk, az unokának írt személyes füzet önmagában felért a körülményekkel dacoló, erős tiltakozással. Akkor már évek óta eredeti otthonából kilakoltatva, a nyilvánosságból kiszorítva, kisemmizett kisnyugdíjasként élt családjával a két világháború közötti sportélet megbecsült alakja, a Nemzeti Sport korszakos főszerkesztője, a lapot 1919-es újraindításától 1943-ig vezető ügyvéd-sportember. Budapesten született 1886-ban Weibl Gyulaként, a család nevét két évvel később változtatta Vadasra édesapja, Vadas Ádám borbély (akit éppen a szeretett sportújságjától vett búcsú évében temetett el Vadas Gyula). A lapvezető fiatalkorában a BEAC színeiben atletizált, jogi végzettséget szerzett, az első világháborúban megsebesült, a MÁV-nál emiatt nyugdíjazták titkári minőségben. Egy hónappal felesége, Lamprecht Mária elvesztése után, 1971 januárjában hunyt el, a Népsport a halálhírét sem közölte. Több mint hat évtizeden át tartó házasságából két fiú született, Zoltán oldalán hét, Lászlótól pedig egy unokával ajándékozta meg az élet: az 1953-ban kezdett naplóíráskor tízéves Máriával.

„Nagyapám 1943-ban adta át a Nemzeti Sportot, én ugyanabban az évben születtem – beszélte el a gyerekkori időkre ma is tisztán emlékező Vadas Mária. – A család Szemlőhegy utcai villájában töltöttem életem első éveit, aztán jött 1950-ben az államosítás, és három napot kaptunk, hogy kiköltözzünk a házból. Emlékszem, taxival mentünk nagyapával, hogy új lakást keressünk, és végül önkormányzati bérletbe, egy Vöröstorony utcai házba költöztünk. Kétszintes épület volt, hatalmas kerttel, ami nekünk, gyerekeknek nagyon kedvezett, állandóan együtt játszottunk. Cseresznyét szedtünk, fára másztunk unokatestvéreimmel, Zoltán nagybátyám gyerekeivel. Édesapám, László – nagyapámnak legnagyobb szomorúságára – nem akart egyetemre menni, beleszeretett a villamosokba, a Beszkárt alkalmazottja lett villamosvezetőként. Elvitte a háború, 1944 szeptemberében halt hősi halált Kolozsváron. Talán így volt megírva a sors könyvében, pedig egy rokon közbenjárására nem is a frontra küldték, hanem a hátországba, irodai munkára. Váratlan légitámadás során beverte a fejét egy padba, és a kórházban belehalt sérülésébe, a Házsongárdi temetőben nyugszik. Én képtelen voltam beletörődni az elvesztésébe, még évekkel később is az anyámat kérdezgettem apámról, titkon azt várva, hátha mégis hazajön. Annyi emberről lehetett hallani, akik fogságba estek, aztán valahogy visszatértek, én is bíztam, reménykedtem a csodás fordulatban. Egyetlenegyszer láthatott engem életében, kilenc hónapos voltam, amikor hazatérhetett látogatóba a katonai szolgálatból. Fennmaradt néhány fénykép arról, ahogy a karjában ülök, játszik velem, aztán vissza kellett mennie a hadsereghez, és soha többé nem találkoztunk. Engem egyéves koromtól nagyapám – támogatva egyedül maradt édesanyámat, Nádasdy Alice-t – pótapaként nevelt.”

A SZABAD EURÓPA RÁDIÓ RECSEGETT ESTÉNKÉNT

A világháborút követően politikai alapon népbírósági tárgyalást indítottak ellene, nyílt németbarátsággal vádolták. Az üggyel részletesen foglalkozott Balogh-Ebner Márton Lakástulajdonlás, lakásbirtoklás, lakásbitorlás Budapesten 1945 és 1949 között című idei doktori disszertációja, a forrás alapján a főszerkesztőt 1946-ban a mellette kiálló tanúk vallomásaira hivatkozva felmentették, a pert másodfokon újra lefolytatták, az ítélet azonban 1947-ben ismét ártatlannak mondta ki. Mint Szabó Gábor kollégánk néhány évvel ezelőtti cikkében tisztázta, a család 1950-ben államosított és elkobzott Szemlőhegy utca 37. alatti villájában utóbb mások mellett Farkas Mihály honvédelmi miniszter és Marosán György államminiszter is lakott.

„Nem mutatta, de biztos vagyok abban, hogy nagy törés volt a lelkének a kényszerű költözködés – folytatta visszaemlékezését az unoka, a nyugdíjazásáig vegyipari gépész üzemmérnökként dolgozó Vadas Mária. – A Szemlőhegy utcai ház kertjét az ő ízlése szerint alakították ki. A ház előtt kerek medence, oldalt rózsakert, a kerítés mellett olajfa, pirosas-lilás díszszilva termett. A kertet két ókori szobor másolata ékesítette, Mürón Diszkoboloszáé és Apoxiomenosz Vakarójáé. Ezeket az államosítás nyomán beköltöző új lakók darabokra törték. Sohasem mutatta, hogy milyen megrázkódtatást jelentett neki a költözés, de tudom, hogy nagyon nehezen viselte. Ötszáz forintos havi nyugdíjából próbálta eltartani családját, ám hogy ez mennyire küzdelmes volt, éppen abból tudható, hogy amikor tizennyolc éves koromban elkezdtem dolgozni kilencszáz forintos havi fizetésért, elfogadta tőlem, unokájától az anyagi segítséget. Nem alkudott meg, nem volt hajlandó a rendszerrel együttműködni. Amikor munka után hazatért Zoli fia, rendszeresen a Szabad Európa Rádiót hallgatták. Recsegett-ropogott a készülék, de minden nap ott ültek mellette, Zoli, szegény, néha olyan fáradt volt, hogy el is aludt közben. A sporthíreket mindig megbeszélték, de azt nem tudom, hogy nagyapám a Népsportot olvasta-e. A testedzés fontos volt neki, minden napját reggeli tornával kezdte, puritán, fegyelmezett életet élt. Ha a Balatonnál nyaraltunk, nekem is mindig előírta, mennyit ússzak, be kellett számolnom neki arról, hogy leúsztam-e az előirányzott száz tempót. Tízéves voltam, amikor elkezdte diktálni nekem intelmeit. Minden áldott délután leültetett, hogy akkor gyerünk, írjuk a füzetet. Máig fülemben cseng a hangja, ahogy a betűk formázása közben figyelmeztet: »Vigyázz, most kanyarodik a vonal!« Akkor teherként éltem meg a diktálást, egy gyerek egész másként fogja föl, amit a nagyapja mond neki. Most már tudom, mekkora kincs ez, és hálásan gondolok arra, hogy ezt a füzetet ma is kezemben tarthatom.”

Vadas László lánya mellett a másik fiú, Vadas Zoltán unokája képviselte találkozásunkkor a népes, mára 25 dédunokával és 25 ükunokával bővült, sportkedvelő családot. Surányi-Vadas Tímea személyes kötelességének érzi, hogy méltóképpen ápolja dédapja szellemi örökségét.

„Életének három pillére a hit, a család és a testkultúra volt  – jellemezte neves felmenőjét. – Küldetése túlmutatott azon, hogy az újság rögzítse a sportélet eredményeit. Vallotta, hogy ha a fiatalságnak lelki tartása és fizikai ereje, önfegyelme van, az jelenti a jövőt. Nagyapám, Zoltán műszaki végzettséget szerzett, fizikus volt, németül és angolul is hibátlanul beszélt. Ez lehetett az oka annak, hogy bár a kommunizmusban nagyon nehéz körülmények közé került a családjával, mégis talált megélhetést. Amikor szakembereket kerestek az ENSZ iparfejlesztési szervezetéhez, az UNIDO-hoz, kénytelenek voltak műszaki tudású, nyelveket beszélő emberekre támaszkodni, így kapott feladatot ő is. Bécsben dolgozott nemzetközi területen, több energetikai találmány, tudományos publikáció fűződik a nevéhez. Édesapámat arra biztatta, hogy műszaki területen tanuljon tovább, mert az független a politikai rendszerektől. Nekem a dédapám, Vadas Gyula nagy példaképem, hozzá hasonlóan jogot végeztem, egy időben dolgoztam a Legfelsőbb Bíróság sajtószóvivőjeként. Jelenleg a Jövője Van Alapítványt vezetem, amely az élet- és egészségvédelem, a kultúra, valamint az ökológia területén igyekszik segíteni.”

A NAGYAPA ÜZENETE: „AZ ELŐKELŐSÉG HALKSZAVÚ”

A leszármazottak a 120 éve alapított Nemzeti Sport december elején tartott ünnepségét megtisztelték jelenlétükkel, meghatva fogadták a családfő vezette sportlap 1927-es szerkesztőségi életéről vetített filmet, majd ünnepélyesen átadták és Szöllősi György főszerkesztő gondjaira bízták Vadas Gyula bekeretezett portréképét. A fényképek, emlékek, régi táviratok is ritka kincsek, a tízéves unokának tollba mondott 1953-1954-es életvezetési útmutató azonban jóval több mint családi ereklye. Egy régi nemzedék gondolkodásmódjának felbecsülhetetlen lenyomata és egy kivételes személyiség szellemi hagyatéka.

„Végül is helyes-e mindaz, amit írtunk? Egyes részek diktálásával szinte megéreztem már az ellenvetéseket. Sőt: Te is, Marikám (!) nemegyszer emeltél szót a megállapításaim ellen.
Édes kis Unokám, hogy meggyőzzelek (a Te érdekedben!), hogy tekintélyt szerezzek az írásomnak, elmondom az alábbiakat.

A nagyapád nem volt mindig ilyen foltos-rongyos, koldus-szegény éhező öreg bácsi! Aki sohasem jár színházba, vacsorára, még bridzselni sem. Valamikor én is fiatalabb voltam és jómódú, a magam szakmájában világszerte ismert ember, aki sokat láttam, tanultam és tapasztaltam. Többet, mint bárki a családban!

(Mindezt nem dicsekvésből mondom. A jó Isten rendelése volt, az Ő dicsőségét szolgáltam. Nekem semmi érdemem nem volt benne!)

Bejártam Európa nagy részét, laktam Velencében a maharadzsák szállodájában, a »Danieli«-ben, reggeliztem a leggazdagabb reggelik hazájában, Svájcban, vacsoráztam a montecarlói kaszinóban, láttam a nizzai tánc-világbajnokságot, Párisban egy hónapot töltöttem, »lunch«-öltem a londoni Piccadillyn és ittam »fokink«-ot Amsterdamban. Berlinben külön bérelt villánk volt 1936-ban, Ausztriában szinte úgy mozogtam, mint itthon.

Itthon pedig nem egy főhercegnél jártam többször látogatóban és szűk körű vacsorán, sokszor étkeztem az ország két legelőkelőbb kaszinójában nagyon magas állású emberekkel. Nem szerettük sohasem túlságosan a vendégségbe járást és a nagy eszem-iszomokat, de azért az én házamban is megfordult néhány nagyon előkelő ember.

Mindezt, kis Marikám, csak azért mondtam el Neked, hogy lásd, volt alkalmam – Isten akaratából – az »illik–nem illik« iskoláját végigjárnom és a tanultakat 68 évem tapasztalataival kiegészítve van jogom ahhoz, hogy »tanár«-nak tartsam magam ebben az iskolában. Továbbmenve: ez is egyik tényező, amely kötelességemmé teszi, hogy örökül hagyjak Neked egyet-mást ebből a »tantárgyból«.

Hogy mit tanultam ebben az »iskolában«?

Azt, amit ebben a füzetben igyekeztem összesűríteni: hogy mindig a természetes a legjobban tetsző; hogy a szemérmesség mindig divatban marad a finomlelkűek körében; hogy az igazi elegancia mindig egyszerű; hogy a valódi előkelőség halkszavú; hogy a legnagyobb emberek a legszerényebbek és hogy a legvisszataszítóbb az, ha valaki többnek akar látszani, mint ami.
A tanultakat pedig a magam sportbeli (test-ápolás!) és hitbeli (lélek-ápolás!) tapasztalataival kiegészítve rájöttem, hogy a tisztaság fél-egészség; a testápolás (Müller) és a sport szükséges az egészséghez; az egészség a legnagyobb szépség; a lelket éppúgy kell ápolni, mint a testet; derűt csak a szív-jóság ad; felebarátaink iránti tisztelet és szeretet nélkül nincs békés élet; és végül, de legfőképpen: sem a vagyon, sem a szépség, földi öröm nem boldogít.

Egyedül az Istenben van a boldogság! Ezt nem prédikációképpen mondom, hanem mint a 68 évem legértékesebb tapasztalatát. Mindezt persze 10–20 év múlva már jobban fogod érteni. (Akkorra is szól ám ez a füzet!)

A kérdésre tehát, hogy helyes-e vajon, amit írtunk, az elmondottak után legjobb lelkiismeretem szerint igen-nel válaszolok.

Kérlek, kis Marikám, higgyél tehát nekem! Nekem higgyél! Amit írtam, jól írtam. Értek hozzá és jót akarok vele Neked. Az édes jó Szűzanya oltalmazzon életeden át, édes kis apátlan Unokám!

A Nagyapád.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 23-i lapszámában jelent meg.)