Jégtáncos egy életen át – hetvenéves a világbajnok és olimpiai ezüstérmes Sallay András

– Órát lehetne állítani önhöz: pontosan érkezett a találkozónkra.
– Ez az egyik, amit a sport megtanított nekem.

– Van több is?
– Amellett, hogy sohasem kések egy másodpercet sem, azt is sportolóként tanultam meg, hogy sohasem adok fel semmit, hogy mindig jobbat és jobbat akarok csinálni annál, amit addig elértem. És hogy ki ne hagyjam a felsorolásból: oda kell figyelni a másikra. Nekem ez volt Kriszta az életemben. Mert például én már csak azért sem késtem el sohasem, mert ő is pontos volt.

– Egymás mellett tanulták meg, vagy gyerekkorukból, pontosabban a családjukból hozzák, hogy tiszteljük a másikat?
– Nekem édesapám, édesanyám, nagyanyám ilyen volt, ahogyan Kriszta szülei és nagymamája is. Mindannyian ezt tanították nekünk – ez is hozzájárult ahhoz, hogy idővel mi eggyé váltunk Krisztával.

– A hetvenedik születésnapja a beszélgetésünk apropója, de már néhány perc után a Regőczy Krisztina, Sallay András jégtánckettősről beszélünk... Egyértelmű, hogy a sportban ketten alkottak egy egészet, de mellette azért létezett Sallay András külön is, nem?
– Nem. Leginkább azért nem, mert nekünk a sport volt az életünk. Az akkori sportvezetőség szerint egyébként mi csapatsportot űztünk, arra alapozva a felfogást, hogy együtt csináltuk, amit csináltunk. Ezt azért megfordítanám, hiszen az is igaz, hogy ha az egyikünk hibázott, voltaképpen a másik is. Míg ha, mondjuk, egy tizenegy tagból álló csapatban valaki ront, nem biztos, hogy problémát okoz az összteljesítményben. Úgyhogy mi tényleg ketten voltunk egy egész.

A VILÁGBAJNOKI CÍMET JELENTŐ KŰR AZ 1980-AS VILÁGBAJNOKSÁGON

– Ez okozott feszültséget is az életében?
– Persze, hogy okozott. Akinek nincs, nem volt része ilyesmiben, az ezt nem értheti. Annyira mély, annyira bensőséges a kapcsolatunk, olyan nagyon tiszteljük egymást, hogy ez sokaknak érthetetlen. Ők nem élték át, hogy mi annyira figyeltünk egymásra, ha például ha Kriszta megbotlott, én aláfeküdtem, hogy ne üsse meg magát... Igazi kincs ez a barátság, bár azt hiszem, nem is lehet nevet adni ennek a kapcsolatnak.

– Gondolkozott már azon, milyen szerencsés ember, hogy találkozott Krisztinával?
– A Teremtő irányított minket egymás életébe.

– De szépen mondta... És a szeme is könnyes. Ez azt is jelenti, hogy amióta Sallay András immár külön, egyedül éli az életét, abban is ott van kissé Regőczy Krisztina és az együtt töltött tizenhét esztendő?
– Azt nem lehet elfelejteni... Külön éljük az életünket, ugyanakkor mégsem. Továbbra is ugyanazzal a tisztelettel és szeretettel fordulunk a másik felé.

– Mindezek után alig tudom elképzelni, hogy zengett néha az öltöző néha a kettejük veszekedésétől.
– Pedig volt ilyen, tényleg volt. De a viták mindig szakmaiak voltak, sohasem mentek át személyeskedésbe, sértésbe. Megtörtént, hogy a folyóson állók közül többen legyintettek, hogy, na, ezek sem fognak már a jövőben együtt korizni, mi pedig néhány perccel később már kézen fogva mentünk fel a jégre.

– Előfordult, hogy úgy megharagudtak egymásra, hogy nem is szóltak a másikhoz?
– Nem. Az már sokkal gyakrabban, hogy kívülről akartak nekünk ártani.

– A műkorcsolyázás sohasem volt a békéjéről híres sportág...
– Ez nem magyar sajátosság, külföldön sincs felhőtlen boldogság mindig. Ez leginkább abból fakad, hogy itt az óra csak annyi szerepet kap, hogy hány perces a kűr – minden más tulajdonképpen egyéni, vagyis szubjektív elbírálás alá esik.

– El is érkeztünk az 1980-as téli olimpiához, és az ezüsthöz, aminek aranynak kellett volna lennie.
– Amikor lejöttünk a jégről a kűr után, a szovjet szövetség elnök asszonya odajött hozzám, két nagy csókot nyomott az arcomra, s azt mondta: „András, gratulálok, a következőt ti nyeritek.” Ezek után elmentünk az eredményhirdetésre, és amikor bemutattak minket ezüstérmesként, az ABC televízió riportere, Dick Button élő adásban mondta azt: „Hölgyeim és uraim, ez az a kettős, amelyiknek nyernie kellett volna!” Később többször is megállítottak New Yorkban az emberek azzal, hogy nem nektek kellett volna nyernetek az olimpián?! Megtörtént az is, szintén Amerikában, hogy elkapott a rendőr gyorshajtásért – ugye, kitalálja, hogy azért úsztam meg a büntetést, mert felismert, s persze ő is megkérdezte, nem nektek kellett volna nyernetek...

– Ez sohasem múló fájdalom az életében, vagy már megszépült az egész? Egy olimpiai arany mégiscsak olimpiai arany…
– Ha aranyat nyertünk volna, talán már senki sem beszélne rólunk. A téma egyébként a nemzetközi sportéletben a mai napig rendre szóba kerül.

– Hogyan lehet hozzászokni, hogy ez a sportág ennyire szubjektív?
– Aki úgy dönt, hogy korcsolyázni és versenyezni akar, számoljon vele. Ha nem tudja elfogadni, hogy ez így működik, bele se kezdjen.

– Ennek ellenére tud fájni, nem?
– Nézze meg azokat a felvételeket, amelyek az olimpián készültek. Az arcunkon ott a boldogság.

„NINCS OTT A FEJEMBEN, HOGY HETVENÉVES VAGYOK”

– Mit gondol, az ezüstérem miatt jobban szerették önöket a szurkolók?
– Nem tudtunk úgy végigmenni az utcán, hogy ne állítsanak meg az emberek! Az étteremben nem hagytak fizetni, ahogyan a taxis sem engedte meg. Az az érdekes, hogy februárban lesz ennek negyvennégy éve, s bár persze már nem olyan gyakran, mint akkor, de még mostanság is sokszor előfordul. Akár Nagymaroson, akár Pesten megyek, mondjuk, piacra, megnéznek az emberek, a bátrabbak meg is jegyzik: te mennyire hasonlítasz Sallay Andrásra!

– Újfent elérzékenyült: azért szökött könny a szemébe, mert szép volt, jó volt az az időszak, vagy netán azért, mert régen volt?
– A meghatottság jele. Boldogság, hogy az enyém, a miénk lehet ez a történet.

– Amikor felismerik az emberek, nem mondják, hogy letagadhatna tizenöt évet?
– Ó, dehogynem. Meg olyat is mondanak, hogy várjál, ha ekkor lettetek világbajnokok, akkor ma már te is legalább... Hát, szóval, nem vagy már fiatal...

– A fittségét, az aktivitását minek köszönheti? Túl könnyű lenne azt mondani, hogy a sportnak, a korcsolyázásnak, nem?
– Az alapot egyértelműen az adta meg. És a felfogásnak, hogy hogyan áll az ember bizonyos dolgokhoz, helyzetekhez, szintén fontos szerepe van. Nekem nincs ott a fejemben, hogy hetvenéves vagyok, s akkor én már ezt vagy azt nem tudom megcsinálni. Néhány napja jöttem haza Kínából, és amikor hazaértem Zebegénybe, fél napon keresztül havat lapátoltam.

– Kínában járt, műkorcsolyaversenyen: mi is pontosan a munkája?
– Édesapám úgy bocsátott utamra, hogy azt mondta, fiam, az életben csak egyvalakire számíthatsz, saját magadra. Ezért keress magadnak olyan tevékenységet, amit szeretsz csinálni, ami változatos, s talán még mások sem értik, mit teszel, de ha keményen dolgozol, jól élhetsz, és még irigyeid sem lesznek. Megfogadtam a tanácsát, s a visszavonulásom után is a sportágban maradtam – egy ilyen versenyen hozzám tartozik minden, ami nem korcsolya, vagyis a közvetítésekben, a szponzorációban, a támogatók megjelenítésében egyaránt benne vagyok, ahogy hozzám tartoznak a VIP-vendégek is. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy én szórakoztatom őket, de, mondjuk, amikor az egyik versenyen Eduárd edinburgh-i herceg megjelent, azért felvettem a szmokingomat.

– Ilyen nagy emberek is megjelennek egy-egy versenyen?
– Így találkoztunk II. Erzsébet királynővel is.

– Ilyenkor elmondják, hogyan kell viselkedni?
– Amikor megtudtuk, hogy a királynő kilátogat a versenyre, jött egy „hoppmester”, aki közölte, hogy kérem szépen, lehetőleg nem beszélünk, ha kérdést kapunk, röviden válaszolunk, és így tovább. Egy angol úr mutatott be mindenkit a királynőnek és a férjének, Fülöp hercegnek, és amikor hozzánk értek, megszólalt a királynő: azt hallottam, Richmondban edzettek, ahová Károly fiam is járt. Mi válaszoltunk: igen, tudjuk, nagyon büszkék vagyunk erre. Kérdezgetett tovább minket a királynő, aztán jött Fülöp herceg, aki pedig így szólt: én meg sokat járok Szilvásváradra, nagyon szeretem a magyar gulyást. Utána persze megkaptuk a magunkét a hoppmestertől...

– Van olyan része ennek a hét évtizednek, amelyet kitörölne az életéből? Mert nehéz volt, fájdalmas, embert próbáló?
– Ahogy az imént mondtam, minden csak felfogás kérdése. Még nagyon fiatalok voltunk, s megkaptuk az engedélyt, hogy Angliában készülhessünk, hiszen itthon nem volt korcsolyapálya. Én vonattal, Kriszta repülővel utazott volna. Sohasem fogom elfelejteni: vasárnap volt, felhívtam Krisztát, hogy akkor én másnap indulok, de azt mondta, ne menjek sehová, mert ő még nem kapta meg az útlevelét, valaki megfúrta. A szerdai Népszabadság harmadik oldalán megjelent, hogy a vonat, amelyikkel utaztam volna, Gentnél kisiklott, és harminchárman haltak meg.

– Tényleg fogja valaki a kezét.
– Nem vitás. Egy héttel később Kriszta megkapta az útlevelét, én is vonatra ültem, s láttam a roncsokat, meg azt is, hogy az a kocsi volt kettétörve, ahová a jegyem szólt... Ezek például nehéz napok voltak az életemben, de miért felejtsem el őket?!

– Megköszönték a rosszakarójuknak, hogy valójában jót tett önökkel?
– Kiderült, hogy egy magas pozícióban lévő akart keresztbe tenni nekünk, akinek a fia korcsolyázott.

LAKE PLACIDBEN, AZ OLIMPIÁN (1980)

„EZ OLYAN SZÉP TÖRTÉNET...”

– Amikor Krisztinával találkoznak, a régi történeteket is felelevenítik néha, vagy inkább csak a jelenről beszélnek?
– Néha nosztalgiázunk, de majdhogynem napi kapcsolatban vagyunk, úgyhogy azért leginkább nem erről beszélgetünk.

– Kivéve február 17-én, hiszen az egymásra találásuk napján mindig köszöntik egymást – ez a megemlékezés honnan jött, hogy alakult ki?
– Ez olyan szép történet, persze, hogy felköszöntjük egymást ilyenkor! Semmi sem indokolta, hogy ez megtörténik, hiszen más volt a párja mindkettőnknek, csakhogy az édesanyám és Kriszta nagymamája a jég mellett arról beszélgetett, milyen jó is lenne, ha mi együtt korcsolyáznánk. Ezt meghallotta Lizák Tibor, az akkori edzőnk, és 1967. február 17-én este nyolc órakor azt mondta, gyerekek, ma párt cserélünk, ma este Bandika Krisztikével táncol.

– A Regőczy, Sallay kettős táncolt a jégen vagy korcsolyázott, és közben táncmozdulatokat végzett?
– Amikor csárdást, keringőt, polkát táncoltunk a jégen, nem azért értünk el jó helyezést, mert jobban korcsolyáztunk, mint a többiek, hanem, mert táncoltunk. Sokan mondták, hogy az a jégtánc jövője, amit a magyarok csinálnak – utána nem sokkal később ugyanezek az emberek úgy vélték, ódivatúak vagyunk, azt kell csinálni a jégen, amit az oroszok, vagyis balettozni. Szót fogadtunk, csakhogy akkor meg az volt a baj, hogy váltottunk, azt kérdezgették tőlünk, ti meg vagytok őrülve?! Úgyhogy visszatértünk a tánchoz.

– Most, hetvenévesen is jégtáncos Sallay András?
– Igen, noha már nagyon régen volt valójában az.

– A parketten is ugyanolyan jól táncol, mint a jégen?
– A zene a lényeg. Én ugyan nem tudok kottát olvasni, de azért néhány dallamot el tudok játszani a zongorán, s ha egy zenekarban valaki mellé nyúl, meghallom. A zene a lélekre hat, s ezt az ember megpróbálja visszaadni a mozgásban. Jégen és parketten egyaránt.

– Hogyan ünnepel?
– Szűk családi körben, de azt hiszem, sokan fel is fognak hívni.

– Felfogja, hogy hetvenéves?
– Nem, de talán éppen így a jó, nem?

– Minden bizonnyal. Isten éltesse sokáig!
– Köszönöm szépen.