Az Év Sportolója Gála: aranylabdás díszvendég Olaszországból – még 7 nap

„Il muro di Berlino”, vagyis „a berlini fal”. Ezt a becenevet kapta a szurkolóktól az olasz válogatott belső védője, Fabio Cannavaro a 2006-os világbajnokság berlini döntője után, amelyet 1–1 után tizenegyesekkel nyert meg a squadra azzurra.

Nem meglepő a becenév: az olaszok negyedik világbajnoki címében kulcsszerepe volt az akkor 32 esztendős védőnek, aki a védelem tengelyében előbb Alessandro Nesta, majd az ő sérülése után Marco Materazzi mellett játszva szinte hibátlan teljesítményt nyújtott a németországi torna mind a hét meccsén, alig-alig akadt meg nem nyert párharca, a poszton meglehetősen ritkának számító alacsony termetét (175 centiméter) mesteri helyezkedéssel ellensúlyozta, a levegőben sem tudták megverni, és megszámlálhatatlan megelőző szerelést mutatott be.

Az volt az ő nagy éve: világbajnok lett, a torna után szerződtette a Real Madrid az azon a nyáron a Calciopoli-botrány miatt a másodosztályba száműzött Juventustól – az év végén pedig megkapta futballvilág legrangosabb egyéni elismerését, a France Football Aranylabdáját is, teljesen megérdemelten, mint a világbajnok csapat legjobb játékosa. (Franz Beckenbauer és Matthias Sammer után mindössze harmadik – és mindmáig utolsó – védőként a díj 1956 óta íródó történetében.) Emellett ugyanebben az évben a FIFA szavazásán is kiérdemelte az Év Játékosa díjat.

De persze Cannavaro pályafutása nem csak 2006-ról szól. A Nápolyban született Fabio már fiatalon is kitűnt tehetségével a Napoliban, amelyben tizenegy éves korától nevelkedett. Nagy vágya volt, hogy egy csapatban játszhasson egész Nápoly – és a fél világ – példaképével, Diego Armando Maradonával, de erre nem kerülhetett sor, mert a felnőttek között 1992-ben, tizenkilenc évesen mutatkozhatott be, az argentin zseni pedig az előző évben elhagyta Nápolyt. Ám gyakran mesélte interjúkban Cannavaro, mekkora élmény volt, hogy 1987-ben és 1990-ben a bajnoki címet, mint a klub ifijátékosa, együtt ünnepelhette hajnalig az „isteni Diegóval” a város mulatóiban.

Nápoly után jött hét pármai év 1995 és 2002 között, jelentős sikerekkel, UEFA-kupa-győzelemmel (1999), két Olasz Kupával (1999, 2002), olasz szuperkupával (1999). Parmában lett világhírű és válogatott, az Internazionale 2002-ben már sztárvédőként szerződtette 23 millió eurónak megfelelő líráért, ami még ma is jó pénz egy védőért, akkor kimondottan csillagászati summa volt. De nem maradt sokáig, két év múlva Fabio Capello hívta a Juventusba, és ő nem tudott nemet mondani a rekordbajnoknak. Két évvel később, a Calciopoli-ügy után már viszont igen, hiszen akkor már a Real Madrid udvarolt neki a világbajnokság után.

Nem a legszebb éveit töltötte Madridban, viszont 2007-ben és 2008-ban is spanyol bajnok lett, így először lett országos bajnok hivatalosan, hiszen a Juvéval nyert 2005-ös és 2006-os scudettótól utólag megfosztották.

Az olasz válogatottban 1997-ben mutatkozott be Cesare Maldini szövetségi kapitánynál, és 136-szoros válogatottként vonult vissza a címeres meztől 2010-ben. Ezzel olasz rekorder volt, azóta már Gianluigi Buffon megelőzte (176), de még mindig második az örökrangsorban. Négy világbajnokságon és három Európa-bajnokságon lépett pályára, 2000-ben Rotterdamban hajszál híján Európa-bajnok is lett, de a ráadásul perceiben egyenlítettek, majd a hosszabbításban nyertek is a franciák – annál édesebb volt revansot venni rajtuk 2006-ban Berlinben.

Hosszú pályafutása alatt a klubmérkőzéseket is beleszámítva csupán egyszer játszott magyar csapat ellen mérkőzést, a vb-címvédő olasz válogatott tagjaként 2007 augusztusában egy barátságos mérkőzésen a Népstadionban, de az nem lehet túl szép emlék számára, mert Várhidi Péter szövetségi kapitány fiatal csapata 3–1-re nyert.