Utólag dicsőültek meg – száz esztendeje Chamonix-ban rendezték meg az első téli olimpiát

Ha nem lenne igaz, talán el sem hinnénk: téli sportágak is szerepeltek az olimpia programjában – csak éppen a nyári játékokon. Londonban 1908-ban a műsor része volt a műkorcsolyázás férfi és női egyéniben, továbbá párosban és az úgynevezett „különleges figurák” elnevezésű számban, természetesen az időjárásnak megfelelően, fedett pályán. Szóba került, hogy már az első újkori, 1896-os athéni olimpián is helyet kap, csak a görögöknek nem volt hozzá alkalmas pályájuk.

TÉLI SPORTHÉTNEK INDULT
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1911. májusi, budapesti ülésén vetődött fel az önálló téli olimpia rendezésének gondolata, az olasz Eugenio Brunetta d’Usseaux javasolta, szét kellene választani a téli és a nyári játékokat, ám ettől leginkább az északiak – Norvégia, Svédország – zárkóztak el, a svédek még arra sem voltak hajlandók, hogy az 1912-es stockholmi játékok programjába felvegyék a műkorcsolyázást. Más kérdés, hogy 1901 óta négyéves ciklusokban a svéd főváros környékén rendeztek hasonló viadalokat Északi Játékok elnevezéssel, továbbá a sífutó Vasaloppet (Vasa-futás) az ő „találmányuk” volt, a norvégok pedig azért ódzkodtak a gondolattól, mert úgy vélték, a náluk hagyományos Holmenkollen-síversenyek nimbusza csökken. Tény, noha kedvelte a téli sportágakat, a modern kori olimpiák atyja, a francia Pierre de Coubertin sem lelkesedett a téli sorozat megrendezéséért, mondván, önálló eseményként gyengülne a játékok presztízse. A NOB vezetőiben az is megfogalmazódott, például a déli országok, ahol alig vagy egyáltalán nem űzhetők a téli sportok, hátrányba kerülnek az északiakkal szemben. Az 1920-as antwerpeni olimpián viszont ismét szerepelt a műkorcsolyázás – férfi és női egyéni, páros –, továbbá megjelent a jégkorong is. Megjegyzés: Magyarország versenyzői az éghajlati sajátosságok és a fedett pálya hiánya miatt kevésbé tudtak felkészülni a korcsolyaversenyekre, pedig Kronberger Lili 1908 januárjában megszerezte első világbajnoki címét (majd még háromszor), a stafétát tőle átvevő Méray-Horváth Opika megszakítás nélkül háromszoros vb-győztes, Szende Andor háromszoros vb-bronzérmes, Eb-ezüstérmes.

A NOB végül 1921-ben beadta a derekát, a következő nyári olimpiával, a párizsival megegyező esztendőre, 1924-re kiírta a Téli sportok nemzetközi hete megrendezését (Semaine Internationale des Sports d’Hiver), amelynek lebonyolítását a Francia Olimpiai Bizottság vállalta. A választás a Mont Blanc lábánál, Felső-Savoya tartományban a tengerszint felett 1050 méter magasan fekvő városkára, a háromezres lélekszámú Chamonix-ra esett – más kérdés, hogy a résztvevők csak a játékok után egy évvel tudták meg, hogy olimpián szerepeltek, vagyis olimpikonok. Ugyanakkor a korabeli Sporthírlap következetesen olimpiai téli játékoknak nevezte az eseményt, a Nemzeti Sport „téli olimpiád” elnevezéssel is illette.

A skandinávok az utolsó pillanatig lebegtették részvételüket, bojkottal fenyegetőztek, hogy Németország nem lehet ott Chamonix-ban, a világháború után először olimpián szereplő osztrákok féltek a fogadtatástól, ám megtapsolták őket. A Sporthírlap jól fogalmazta meg az esemény jelentőségét: „Az olimpiai téli játékoknak az ünnepélyes megnyitásával indul meg az a nemes háború, amelyben a még nem is olyan régen egy véres és kíméletlen háborúban egymással szemben állott nemzetek találkoznak össze, hogy baráti jobbot nyújtva, a testi kultúra nemes fegyvereivel megvívott ütközetekben mérjék meg a nemzetek testkultúrájának egymáshoz való viszonyát.”

A jégpályán a megnyitót mintegy kétezren látták, más kérdés, hogy nem húzták fel az olimpiai zászlót, nem égett a láng sem – először 1928-ban, az amszterdami nyári játékokon lobbant fel – , s az államfő sem volt jelen. Gaston Vidal francia politikus és sportvezető nyitotta meg a játékokat, az esküt Camille Mandrillon, a katonai sífutásban (biatlonban) bronzérmes francia csapat kapitánya tette le. A magyarok nem vettek részt a megnyitón, „mert a sokkal olcsóbb osztrák St. Antonban treníroztak”.  A Nemzeti Sport szűkszavúan számolt be a magyar résztvevők elutazásáról, a nevezési listák kaptak nagyobb teret, a megnyitóról is csupán rövid cikkben tudósított.

AMERIKAI SIKER A NYITÁNYON
A küzdelmek két nappal a megnyitót követően kezdődtek. Hogy a január 24-től február 4-ig megrendezett versenyeken 16 ország hány sportolója vett részt, ellentmondásos adatok láttak napvilágot, 258 és 313 között változik (de a Sporthírlap például 19 nemzet 592 sportolójáról írt), akik 9 sportág 16 versenyszámában állhattak rajthoz. Fogadjuk el a Magyarok az olimpiai játékokon című kötet adatait, eszerint négy sportág (bob, jégkorongozás, korcsolyázás, síelés) 14 versenyszámában 16 ország 281 férfi és 13 női sportolója vett részt.

Az első versenynapon a gyorskorcsolyázók 500 és 5000 méteres távjának küzdelmét rendezték meg. A rövidebb számban a norvég Oskar Olsen 44.2 másodperces idejével sokáig vezetett, ám a 12. párban a 23 éves amerikai Charles Jewtraw két tizeddel jobb időt ment (44.0 mp), ezzel megnyerte az első téli játékok első aranyérmét. Más kérdés, hogy csak egy évvel később mondhatta magát olimpiai bajnoknak, 1925-ben nyilvánította a NOB hivatalosan olimpiának a chamonix-i versenyeket, s arról is döntött, hogy négyévente a nyári játékoktól függetlenül megrendezi a télit is.

Jewtraw a rövidebb, yardos távokon volt az Egyesült Államok bajnoka, részben vissza is vonult, úgy kellett rávenni, hogy Franciaországba utazzon, mindössze két hetet edzett keményen. Az 5000 méteres futamokban a Spothírlap szerint „a világbajnok (a finn Clas Thunberg – a szerk.) megvesztegetően szép stílusban, 400 méterrel győz az ugyancsak tetszetős stílusban futó észt bajnokkal szemben”.  Összességében 8 perc 39 másodperces idejével több mint 9 másodpercet vert honfitárásra, Julius Skutnabbra.

TRIPLÁZOTT A JÉG NURMIJA
Január 27-én rendezték meg az 1500 és a 10 000 méter versenyeit. A rövidebb táv elsősége Clas Thunberg és a norvég Roald Larsen párjában el is dőlt, a Spothírlap azt írta, „gigászi küzdelem fejlődik ki a két nagyszerű futó között”, a finn győzelmével már másodszor aranyérmes. A harmadik első hely nem lett meg: a leghosszabb távon Skutnabb három másodperccel volt gyorsabb honfitársánál. Thunbergnek a második hely is bőven elég volt az összetett verseny megnyeréséhez, s miután négy évvel később, St. Mo­ritzban még két bajnoki győzelmet tett hozzá, ötszörös olimpiai aranyérmes lett – rajta kívül csak az amerikai Eric Heiden mondhatja magát ötszörös bajnoknak (1980, Lake Placid).

Clas Thunberg, a sportág első világklasszisa különös egyéniség volt. A Chamonix-ban harmincévesen rajthoz álló sportoló nem ment a szomszédba önbizalomért. Amikor honfitársához, a csodafutó Paavo Nurmihoz hasonlították, miszerint ő a jég Nurmija, úgy reagált, szerinte Nurmi az atlétika Thunbergje… Az amerikai bajnok Jewtraw-ról elmondta, csodálja, milyen nagy sebességgel veszi a fordulókat, szorosan a korlát mellett, elismerve, a körpályán edző tengerentúliaknak nagyobb esélyük lett volna, ha Chamonix-ban a pálya vonalvezetése nem elliptikus, hosszú egyenesekkel. Azért a finn hozzátette, vereségét annak tulajdonítja, hogy az idényben rengeteget versenyzett…
 

BRONZÉREM – 50 ÉVVEL KÉSŐBB…
A síszámok elképesztő norvég fölényt hoztak, Thorleif Haug a 18 és az 50 kilométeres számot is megnyerte. A Sporthírlapot tudósító sportolónk, Haberl Aladár áradozott a győztesről: „Elsőrendű atléta, technikai készsége páratlan kitartással és küzdőképességgel párosul. A versenybe beleviszi energiájának utolsó szikráját is.” A rövidebb távon ő és honfitársa, Johan Gröttumsbraaten is megelőzte a legjobb finnt, Tapani Nikut, a finnek óvni akartak, mondván, az első két helyezettet nem is nevezték, csak az északi összetett miatt álltak rajthoz, ám Niku sportszerűen lemondott róla, mivel a pályán nem ő volt a leggyorsabb, hanem Haug.

Egészen 1974-ig úgy volt, hogy Haug három aranya mellett síugrásban szerzett bronzérmével a játékok második legeredményesebb sportolója. Ez utóbbi ötven évvel Chamonix után sem változott, viszont a bronzérmet hivatalosan a norvég születésű, de már amerikai Anders Haugen kapta meg. Ő szállt a legmesszebbre, mi több, a manapság is ismert technikával, a lécekhez előredőlve, de a pontozók ezt nem értékelték, csak negyedik lett. Ám történt, hogy az első játékok fél évszázados jubileuma előtt a sportágban jártas norvég statisztikus, Jakob Vaage kiderítette, hogy a Chamonix-ban harmadik Haug pontszámát rosszul adták össze, 18.000 helyett csupán 17.821, ami kevesebb a negyedik Haugenénél (17.916). A NOB 1974-ben módosította az eredményt, Haugen átvehette az érmet az 1934-ben elhunyt Haug lányától…
 

Curlingben is utólag hirdettek bajnokot: egyes források szerint 1924-ben bemutatósportágként szerepelt a programban, ám a NOB ilyen megkülönböztetést nem tett. A Glasgow Herald lap 2006-ban erre hivatkozva elérte, hogy olimpiai aranyérmesnek nyilvánítsák a Chamonix-ban győztes, skótok alkotta brit csapatot.

Négyes bobban Svájc kettes számú egysége számított favoritnak, ám a Charles Stoffel vezette kvartett a verseny első indulójaként hatalmasat bukott és kiesett. Mégis Svájc végzett az élen, csak éppen Eduard Scherrer csapata. Az egyik verzió szerint egy házilag barkácsolt bobbal nyert, mert a felolvadt pályán a versenybobok lelassultak. Egy másik forrás szerint Scherrer tombolán nyerte a bobot, mire barátaival viccből elindult a válogatóversenyen.

Női műkorcsolyázásban az osztrák Herma Szabo győzött, akinek édesanyja, Christa von Szabo szintén jónevű műkorcsolyázó volt. Az osztrák hölgy az olimpiai bajnoki címe mellett ötszörös világbajnok, míg párosban Ludwig Wrede oldalán két vb-aranyat nyert. Szabo azt követően vonult vissza, hogy az 1927-es vb-n a norvég Sonja Henie legyőzte. Csalódottan hagyta abba a versenyzést, mert három pontozó is Henie honfitársa volt, s természetesen mindhárman őt tették az első helyre, hiába tartotta jobbnak az osztrákot a német és az osztrák pontozó. Henie egyébként Chamonix-ban is jégre lépett, mindössze 11 évesen.

Jégkorongban nem született meglepetés, a négy-négy győzelemmel álló Kanada és az Egyesült Államok játszotta a döntőt. Az amerikaiak durvasággal próbáltak tekintélyt parancsolni, ám hiába „vadászták le” már az elején a juharlevelesek egyik legjobbját, Harry Watsont, a csatár a jégre visszatérve kétgólos vezetést szerzett Kanadának, együttese végül 6:1-re győzött (Watson egyébként Svájcnak 13, Csehszlovákiának 12 gólt ütött). Kanadát az amatőröknek kiírt Allen-kupa győztese, a Toronto Granites képviselte, érdekesség, noha Watsont hívták NHL-csapatokba, nem állt profinak.
 

A RÉSZVÉTEL VOLT A FONTOS

Chamonix-ban négy magyar vett részt a játékokon, a szepességi városban, Iglón Strauch néven született Szepes Béla, aki az 1928-as amszterdami nyári olimpián gerelyhajításban ezüstérmes lesz – egyben kiváló karikaturista –, Haberl Aladár, Németh Ferenc és Déván István.

Közülük egyedül Dévánnak volt csak olimpiai tapasztalata, atlétaként már az 1912-es játékokon is szerepelt, Franciaországban a 18 km-es sífutásban 31. lett, ám az északi összetettet feladta. Németh István érte el a legjobb helyezést, az 50 km-es sífutásban 20.-ként ért célba, Haberl és Szepes feladásra kényszerült 18 km-en és az északi összetettben.

Hogy mennyire voltunk lemaradva a világ elitjétől, arra jó példa, hogy az 50 km-en győztes Haug 3:14:32 óra alatt tette meg a távot, ehhez Némethnek 6:14:31 órára volt szüksége. A Nemzeti Sport ezt írta: „Németh eredménye nem falrengető, de a mi hóviszonyaink mellett – őszintén szólva – nem számíthattunk erre a szereplésre sem. Németh eredménye szebb, mint amilyet tőle vártunk”. Szepes Béla így írt az NS-be szenvedéseiről 18 km-en: „(…) Mit csináljak? Folyton köhögtem, a tüdőmet éreztem… Mit csináljak? Leálltam. Bevártam Dévánt, biztatgattam, aztán hazavánszorogtam, s vettem be az aszpirineket. Ha végig bírom? No, tizedik nem lettem volna, huszadik sem, de semmi esetre harminckettedik. Éreztem, tudom, soha ilyen formában még nem voltam. Csak az a végtelen fölfelé menetel ne lett volna. (…) Többet tudok százszor, mint csak nemrég. De ezt nem bírtam tovább, nem volt szabad tovább mennem, csak így sikerült nagy nehezen megkímélnem magam egy biztos tüdőgyulladástól. És mégis, itt csak gáncs ér a mieinktől, hogy miért adtam fel!” Keserűen zárta sorait: „Most már tudom, mi az magyarnak lenni. Elhagyva mindenkitől, elsősorban a saját fajtájabeliektől, gáncsolva, gúnyolva s ha gyámolításra lenne szükség: bántalmazva…” Szepes azért is fogalmazott elkeseredetten, mert a játékok előtt a Nemzeti Sport a következő útravalóval engedte Chamonix-ba az 1919-ben 15 évesen már versenyen induló, 1924-ben is csupán 20 esztendős ifjoncot, aki a hazai hóviszonyok között érthetően lassabban fejlődik a nemzetközi mezőnynél: „Ki fog-e virágozni a csonka ország szerencsétlen nyomorúságai között ez a palánta. Mert palánta még csak, csak nekünk bajnokunk, hogy tényleg világviszonylatban is első klasszist képviseljen, ahhoz még sokat kell tanulnia, javulnia.”

Déván István így vélekedett a rendezésről: „(…) sem az 50, sem a 18 kilométeres futás után nem volt meleg tea kéznél. Némelyik beérkezés után majdnem összeesett, és ha nem lett volna ott atyafia, úgy senki sem törődött volna vele.”  Hogy a téli sportokat űző versenyzőinknek hol a helyük a világban, Haberl Andor fogalmazta meg a Sporthírlapban: „(…) itt keresnivalónk alig van. Az északi népek olyan toronymagasságban állnak fölöttünk, hogy ha nekünk tíz évig egyhuzamban volna telünk, akkor is csak megközelíthetnénk, de túlszárnyalni aligha tudnánk őket.”

Az viszont tény, a téli olimpia létjogosultságot nyert, s írjuk a korábban kétségeit megfogalmazó NOB-elnök, Coubertin javára, hogy a következő szavakkal búcsúzott a korábban általa kétkedéssel fogadott eseménytől: „Ez a hóborította előjáték minden tekintetben sikerült.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. január 27-i lapszámában jelent meg.)