Cselgáncs: Nem teher, ha az ellenfelem az esélyesebb – Pongrácz Bence

– Hitt benne, hogy érmet szerezhet?
– Ahogy minden sportoló, én is éremért akartam küzdeni, nagy öröm, hogy sikerült, ráadásul meg is nyertem a bronzmeccset – mondta a Nemzeti Sportnak a 66 kilogrammos súlycsoportban versenyző Pongrácz Bence.

– Változtatott most valamin, figyelt rá, kivel fog küzdeni, készült külön rájuk?
– Természetesen figyeltem a sorsolást, ismertem a srácokat, akik az én ágamra kerültek. A harmadik fordulóban kicsit meglepődtem, hogy az azeri fiú helyett a török Muhammed Demirel jött szembe, de készültem különböző stratégiákkal a meccsekre.

– Az edzője is elkísérte, vagy csak a szövetségi kapitány lehetett önnel?
– Ott volt Zágrábban az edzőm is, de a szőnyeg mellett csak a szövetségi kapitány, Ungvári Miki lehetett, a többiek a lelátón ültek. Ő nagyon sokat segített, hatalmas rutinja van, hasznos tanácsokat adott.

– Úgy tűnt, Ungvári sokkal jobban izgul, mint ön a szőnyegen. Mi volt ennek az oka?
– A partvonalon mindig nehezebb, hiszen nincs közvetlen hatásod a mérkőzésre, míg aki küzd, az saját magán érzékeli, mit érdemes csinálni. El tudom képzelni, hogy ő jobban izgult, mert én igyekeztem nyugodt maradni.

– Az előző évben már indult Eb-n, akkor nem volt szerencséje a sorsolással, hiszen első ellenfele az olasz olimpiai bajnok, Fabio Basile volt. Egy párharc kivételével ezúttal is ön volt az esélytelenebb. Mégis a később ezüstérmet szerző törökön kívül mindenkit legyőzött. Hogyan csinálta?
– Jobban szeretek esélyesebb ellenfelekkel küzdeni, nem érzem ezt tehernek, sőt, ilyenkor oldottabban küzdök. Annak ellenére, hogy többen sok ponttal megelőznek a világranglistán, mindegyik riválisomat ismertem versenyről vagy edzőtáborból. Nem tartottam senkitől, tudtam, kinél mire kell odafigyelni, és hogy mit kell csinálnom.

– Ha ilyen jól ismerik egymást, mi volt az, ami ezúttal ön felé billentette a mérleg nyelvét?
– Viszonylag későn kezdtem el a felnőttmezőnyben versenyezni, ilyenkor idő kell, míg az ember belerázódik, megszokja a nyomást, a színvonalat, a hangulatot. Fel kell nőni a riválisokhoz. Az edzőtáborban tét nélkül persze könnyebb eldobni egy papíron erősebb ellenfelet, de a versenyek lélektana teljesen más. Szükségem volt néhány viadalra, hogy az ilyenkor elkerülhetetlen nyomást kezelni tudjam, most úgy érzem, sikerült.

– Két évig nem is dzsúdózott, hanem edzőnek állt. Még most is csak huszonnégy éves, miért döntött így ilyen fiatalon?
– Sokáig elkerültek a sikerek. Válogatóversenyeken, Európa-kupákon voltak érmeim, helyezéseim, de a nagyobb világeseményeken nem. Hiába voltam a közelében, nem sikerült az áttörés. Aztán jött a pandémia, keményen edzettünk annak ellenére, hogy azt sem tudtuk, mikor versenyezhetünk újra. Azt éreztem, hogy megragadtam egy szinten, nem éreztem a motivációt, ezért hagytam abba. Akkor ezt a döntést véglegesnek szántam.

– Mi hozta vissza az élsporthoz?
– Edző voltam, a dzsúdós közegből sosem szakadtam ki. A gyerekekkel versenyekre jártunk, apróbb sikereket értünk el, és ez engem is inspirált. Ugyanakkor azt sem szerettem volna, hogy majd harmincévesen felvetődjön bennem a kérdés, mi lett volna, ha nem hagyom abba, vajon meddig juthattam volna. Adtam magamnak még egy esélyt, legyen egy utolsó nekifutás, hátha sikerül valami nagyobb eredményt elérni.

– Az Eb-bronz jó visszajelzés, de gondolom. a versenysportolói attitűd nem engedi, hogy ezzel megelégedjen.
– Semmiképp. Most bizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok odaérni a mezőny elejére, innentől kezdve nagy baj lenne, ha nem küzdenék azért, hogy ez újra sikerüljön.

– Hogyan tovább, a cél a Los Angeles-i olimpia?
– Ennyire még ne szaladjunk előre, egyelőre csak a májusi világbajnokságra összpontosítok, próbálom arra a lehető legjobban összerakni magam, meglátjuk, hogy sikerül. Ha azon túl vagyok, utána már lehet tervezni a továbbiakat.