Ónodi Henrietta ötvenéves

Szeretet és munka – ha ez nincs, semmi sem úgy sikerül, illetve nem feltétlenül úgy sikerül, ahogyan megálmodtuk.

Ónodi Henrietta, a szerdán ötvenéves olimpiai bajnok véli úgy, ha nem szeretsz valamit, s ha elegendő munkát sem fektetsz bele, nincs értelme a küzdelemnek.
Márpedig ő nagy küzdő volt, s nemcsak a versenyeken tűnt ki, hanem az edzőteremben is.

 „Amellett, hogy Heninek volt tehetsége a tornához, hatalmas munkabírású volt már gyerekként is. Amit ő megcsinált a tornateremben, amennyit ő dolgozott a hétköznapokban, kevesen bírták volna ki – mondta Magyar Zoltán, a Magyar Tornaszövetség elnöke, Montreal és Moszkva aranyérmese. – És ami fontos minden sportágban, megbízható volt. Ráadásul az Unyatyinszky házaspárral tökéletesen passzoltak egymáshoz. Mint ahogyan a megfelelő kulcs illik a megfelelő zárba.”  

Ónodi Henriettát szerették a sport világában – és szerették mindenhol. Kedves volt, mosolygós volt, és persze a sikereivel örömöt hozott sokak életébe.

Pedig nem is feltétlenül számított rendkívüli tehetségnek, ám alkata és adottságai miatt csak kiválasztották őt egy óvodai látogatás során, ő pedig hamar szerelmes lett.

Vagyis a sikerhez vezető út egyik pillére, a szeretet rögtön az elején megvolt – alázata, szorgalma és munkabírása is csakhamar kiderült. És az is, hogy néha bizony fél egy-egy elemtől, ám edzői ezt észlelték, ennek figyelembevételével állították össze gyakorlatait.

Tizenöt éves volt, amikor berobbant a felnőttek közé: előtte persze már bizonyított a juniorok között, sőt, a később róla elnevezett Ónodi-elemet gerendán már 14 esztendősen bemutatta.

Ezek után majdhogynem mindenki (el)várta tőle a jó eredmények a legjobbak között, s nem is okozott csalódott, hiszen 1989-ben a brüsszeli kontinensviadalon a magyar női tornasport első aranyérmét szerezte – felemás korláton, mellette talajon harmadik lett, és egyéni összetettben ötödikként végzett.

Ónodi Henrietta egyre feljebbre, egyre magasabbra jutott sportágában, 1992 elején pedig egy arannyal (ugrás) és egy ezüsttel (talaj) zárta a párizsi világbajnokságot. Hitte volna bárki is, hogy éppen így, éppen ilyen érmekkel távozik a barcelonai olimpiáról?

 „Éremért mentünk, szerettük volna, ha megismételjük a párizsi eredménysort” – árulta el később, s nem sokáig búslakodott azon, hogy a talaj ezüstjéből is lehetett volna arany, ha az utolsó ugrássorába nem csúszik bele egy picinyke hiba.

Visszavonult, majd visszatért, és ott volt Atlantában is, aztán viszont bár „Békéscsaba és Kondoros mindig az otthonom lesz”, lassan három évtizede az Egyesült Államokban él három gyermekével.

Békéscsaba díszpolgára, a város halhatatlan sportcsillaga címmel is büszkélkedik, és beválasztották a nemzetközi tornasport halhatatlanjai közé is.

A magyar tornasporttal, a magyar sportélettel mára már kevésbé van kapcsolata, ám ez népszerűségét nem csökkenti, továbbra is ő Magyarország mosolygós tornászlánya, a barcelonai aranylány.

Isten éltesse őt sokáig!