Heni kincsei – Csisztu Zsuzsa publicisztikája

Emlékszem, még a nyolcvanas évek második felében kezdtek szállingózni a hírek a neves békéscsabai tornászműhelyből, hogy tessék csak idekapni a fejeket, jön itt egy aprócska tehetség. Érkezni fog egy, még csak ifjúsági korú tornászkislány, akit szinte egy flikflakkal fog megelőzni a híre, mert a felnőttmezőny tudását, a női torna szépségét, esztétikai sportunk minden báját képes ötvözni egy személyben. Ráadásul úgy mosolyog, olyan kedvesen, hogy az összes pontozóbírót kenyérre – na jó, ne túlozzunk, mondjuk egy abonettre – keni majd, mi több, emblematikus szépségpöttye az arcán még egy-két plusztizedet is hozhat neki a végelszámolásnál.

Picit irigyek voltunk mindannyian, bevallom, mert úgy tűnt, a kis Ónodi mindent megkapott az anyatermészettől, ami ehhez a sportághoz kell. Épp az első közös edzőtáborozásig tartott bennünk a „sárguló” folyamat, mert ott rögtön kiderült: a torna talán legszorgalmasabb versenyzőjével van dolgunk, aki mindenkinél többet edzett gyakorlás-, ismétlés-, óraszámban egyaránt. Persze erről megfelelő nyomatékkal gondoskodtak edzői is, Unyatyinszki Mihály és felesége, Unyatyinyszkiné Karakas Júlia, akik épp tanítványuk későbbi világsikereinek köszönhetően mesteredzőkként vonultak vissza – talán kissé (hagyjuk, hogy miért) túl korán is a sportágtól. Sosem fogom elfelejteni a dinamikát, ami e között a három ember között tapintható volt. Habár számos nagyszerű tornászuk volt, ám Heni vagy Henri – ahogy ők szólították legnevesebb tanítványukat – személyében tudták, hogy kincsre leltek, akit a lehető legfinomabban kellett nap mint nap a teljesítőképessége határáig húzniuk-vonniuk-tolniuk a cél érdekében.

„Misó bá” – így hívta mindenki Unyatyinszki Mihályt – a nézés nagymestere volt. Úgy tudott nem szólni, csak a bajszát pödörgetve nézni, ha valami neki nem tetsző mozdulatot látott, hogy az felért egy behívóparanccsal. Az a bizonyos pillantás pedig menetrendszerűen megérkezett, és Heni már pattant is a korlát tetejére, mert tudta, valamit ismételni, csiszolni kell. Julika halkan beszélt, sokat mosolygott, de a tágra nyíló szemek nála is sejtetni engedték, hogy valami „piszok” maradt még abban a gyakorlatban. Vagyis „Henikém, maradjunk még egy fél órát a teremben inkább, ne vigyük ezt magunkkal holnapra!” – hangzott el tőle a visszautasíthatatlan ajánlat a második ötórás edzés végén. És maradtak. Mert napi tíz-tizenkét, a tornateremben töltött óra nélkül nem lehet olimpiai bajnok tanítványt nevelni, és még ennyi mellett sem biztos, hogy sikerül. De nekik összejött, méghozzá olyan korszakos versenyzőt, olyan párját ritkító bajnokot faragtak Ónodi Henriettából, akinek a gyakorlatai apró módosítással ma is megállnák a helyüket a tornászvilág porondján.

Henrietta másik kimagasló erénye volt, hogy átlagon felül bírta, tűrte, viselte el a nyomást. Már juniorként is látszott, hogy stresszhelyzetben képes tudása legjobbjának közelében teljesíteni, mert a torna olyan sport – ellentétben mondjuk az atlétikával –, hogy nem a versenyen ugorjuk a világcsúcsot, hanem az a cél, hogy az edzésen elsajátított és agyongyakorolt tökéleteshez közelítőt nyújtsuk téthelyzetben. Akinek ez a lehető legjobban sikerül, mondjuk, egy döntőben, az nagy eséllyel el is hozza a remélt medáliát. Heni pedig minden fontos világversenyről szállította a legfényesebbet, és számos értékes ezüst- vagy bronzérmet is, ha esetleg elfelejtenénk, mennyire eredményes volt a Barcelonában csúcsra érő csabai tornásznő.

Roppant hálás vagyok a sorsnak, hogy 1989-ben a stuttgarti világbajnokságon egy csapatban indulhattam vele, neki ez volt az első felnőttéve, nekem idehaza nagyjából az utolsó. Közelről látni egy megszülető világsztárt – igazi ajándék egy sportban élő embernek. Ennél már csak az jelentett még nagyobb katarzist, amikor a barcelonai olimpián – Héder Barna mellett – az ugrás olimpiai aranyát és a talaj ezüstjét közvetíthettem három évvel később. Ha becsukom a szemem, ma is fel tudom idézni azokat a finálékat, emlékszem a helyette izzadó tenyeremre, a mikrofonba szinte behallatszódó, kalapáló szívverésemre, a tökéletes érkezései utáni „lehalkított” eufóriámra, a pillanatra, ahogy odaképzeltem magamat a dobogón mellé egy bódult másodpercig. Be merem vallani, szerintem sok más társammal együtt úgy éreztük akkor, nekünk is, helyettünk is csúcsra ért Heni, hiszen évtizedek óta tartó várakozás után végre újra lett nagy bajnoka a magyar női tornának. Valódi sztárja született sportágunknak a nemzetközi porondon is, Amerikában úgy hívnák – ahogy tették is később egyetemi évei alatt –, hogy igazi „darling” lett belőle, ehhez kellett persze a róla elnevezett mozdulat, a versenyzői árokból áradó kedvesség, a szépség és a tornásztudás. Mindaz, amit – szerencsénkre – még nem a tornát is lassacskán fenyegető mesterséges intelligencia értékelt, mivel mindezek elegye adja e sportág szépségét, művészi voltát, amit kizárólag az emberi szem képes befogadni és valóban helyén értékelni.

Ónodi Henrietta fantasztikus gyakorlatait rendre feldobják a különféle közösségi gyűjtőoldalak. A világ legjobb tornásznői között nem csupán a Nemzetközi Hírességek csarnokának fala őrzi a nevét, hanem sokkal inkább az emlékezetünk, amelyben örökre ott a helye a sportág minden idők egyik legnépszerűbb magyar klasszisának.

Nagyjából ezzel is kell beérnünk mostanság, mert Ónodi eltűnt a szemünk elől, és érzékelhetően törekszik is rá, hogy mostani életének inkognitója lehetőleg meg is maradjon. Az amerikai egyetemi évek, a Miamiban szerzett marketingdiploma, az Olimpikonok Világszövetségénél induló testhezálló munka – úgy hittük sokan – egy sikeres életpálya eleje, amelynek morzsáiból Heni talán itthonra is szórhatott volna valamit. Nem így lett.

A napokban sokat beszélgettem a ma ötvenéves bajnok edzőivel, édesanyjával, Kati mamával, békéscsabai és közös amerikai egyetemi ismerőseinkkel. És sajnos így sem kerültem közelebb korábbi első sportdokumentumfilmem, a „Flick-flack” főhőséhez, a sportot mára teljesen maga mögött hagyó és jelenleg a floridai Lake Cityben található kórház igazgatás-szervezési feladatkörében dolgozó Ónodi Henriettához. Amerikai férjével, a korábbi öttusázó, kiropraktőr Jimbo Haley-vel – abszolút hírzárlattal kezelt – zátonyra futó házassága bizonyára nem teszi neki könnyűvé a hétköznapokat. Még akkor sem, ha három gyönyörű gyermekük Heni életének legnagyobb ajándékait jelenti. A tizennyolc éves Annabella rövidesen egyetemre megy, a tizenhét éves Sebastian a gimnázium negyedik osztályát járja majd szeptembertől, míg a legkisebb, a most nyolcadikos Christian a középiskolában folytatja az ősszel.

Ónodit, a hajdani csodálatos bajnokot, a magyar sportélet egyik igazán fényesen ragyogó csillagát – és volt már sajnos hasonló szakmai, majd később tragikus veszteségünk is, egy másik nagy tornászbajnokunk… – azonban elveszítette a magyar torna és a magyar sport. Szerintem nem vagyunk ennyire gazdagok.

Mert mindazok a kincsek, amelyeket Ónodi Henrietta tornásztudásával, szépségével, kedvességével egykor a lábunk elé szórt, bennünk élnek, visszük őket magunkkal, noha volna helyük a mai magyar sport nyilvánosságában is.

Sokan vagyunk, akik hiányolunk, Heni, sokkal többen gondolunk rád, mint hinnéd! Isten éltessen!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!