Párizsi reménységeink: Az öttusa alkalmazkodás is, nem lehet nyávogni

– A tavaly júliusban, a krakkói Európai Játékokon megszerzett kvótával együtt is – valahol persze érthetően – nagy szerénységgel, kellő óvatossággal kezelte az olimpiai indulás kérdését. A Csengcsouban szerzett világbajnoki cím után már nem maradt kétség. Mikor kapcsolt át ez önben is, hogy megvan és milyen érzésekkel töltötte el?
– Mikor világbajnok lettem, mikor átmentem a célvonalon, már tudtam… Igazából nem akkor tudatosult bennem, de tisztában voltam vele, ezzel az eredménnyel biztossá vált a kijutásom az olimpiára. Örülök ennek, mert szerettem volna olimpikon lenni, képviselni az országot a játékokon, boldoggá tesz, hogy ez idén megadatik – mondta lapunknak Bőhm Csaba, a magyar öttusa kilencedik egyéni világbajnoka.

– Létezik, hogy mindez már akkor megfordult a fejében, amikor mosolyogva hagyta el a lövőállást az utolsó sorozatot követően?
– Akkor nem az olimpiára gondoltam, csak arra, ezt a versenyt megnyertem, mert Bazsi (a mögötte ezüstérmesként végző Szép Balázs – a szerk.) bent sem volt a lőállásban, mikor én már kifutottam. Egyszerűen előtört belőlem – nyilván végig koncentrálni kell, jelentős nyomás alatt vagyunk ilyenkor, ám ott és akkor egy kicsit előtörtek az érzelmek és elmosolyogtam magam. De ez így belefért.

– Megnyerte első világbajnoki címét közvetlenül az első, a május végi ankarai világkupadöntőn aratott siker után. Ezelőtt korábban még nem győzött a felnőttek között, pedig hosszú ideje rendszeresen a legjobb tízben végez a versenyeken és az élmezőny tagja. Kijelenthető, hogy ezzel a két győzelemmel átszakadt egy gát önben?
– Igen. Volt néhány lelki, hitbéli tényező nálam, melyekben találtam nagy hiányosságokat, és úgy gondolom, ez volt a kulcsa annak, hogy a gát végül áttört.

– Eddig még nem fordult elő önnel, hogy fél stadionnyi előnnyel futhatott az elődöntőben és a döntőben is. Miben más tapasztalat ez, mint a középmezőnyből felküzdenie magát?
– Az első helyről versenyezni pszichológiailag egyszerűen sokkal megterhelőbb. Teljesen más beállni úgy a lőállásba, hogy én vagyok az üldözött és én vagyok az, akit el akarnak kapni. De meg kell szokni ezt is, ebbe is bele kell tanulni és fel kell nőni az ilyen feladatokhoz. Egyszer-kétszer azért megremegtem a lövészetek alatt, de hála Istennek nem múlt rajtuk semmi. Sokat tanultam ebből a versenyből.

– Utólag mondható, hogy az elődöntő afféle jó főpróbája volt a finálénak? Hiszen abban szinte ugyanez volt a helyzet: végig jókora előnnyel futott mindenki előtt.
– Igen, mondható, ráadásul ott rosszabbul is lőttem, szóval örülök, hogy volt előtte egy ilyen főpróba, mert a döntőre azért néhány hibát ki tudtam küszöbölni ennek köszönhetően.

– A helyszíni beszámolók elég nehéz körülményekről szóltak, beleértve a negyven fok körüli hőséget vagy éppen a lézerfegyverek utaztatási problémáját. Miképp sikerült ezeket átvészelni, kizárni?
– Az öttusában az alkalmazkodás is fontos, és mindenkinek ugyanazok a körülmények, nem lehet nyávogni, ujjal mutogatni a másikra. Nekem egyébként bejött ez a meleg, szeretek hasonló körülmények között versenyezni, nyilván azért nem volt annyira jó napközben, amikor a kombinált szám kellős közepén már-már kibírhatatlan volt a hőség, de alapvetően nekem tetszett, és jó szívvel gondolok vissza a versenyre.

– Mivel telik a következő másfél hónap, lesz-e elég idő kipihenni a közelmúltbéli sűrű versenyidőszakot?
– Nem nagyon lesz idő lazításra, néhány napot kapok legfeljebb. Az edzőimmel ezt beszéltük meg még a világbajnokság előtt, akármi történik, az olimpiára tekintettel nem lehet annyit pihenni. A megkezdett úton megyünk tovább, beletesszük a munkát, és reméljük, a játékokra a lehető legjobban összeáll minden.
(Holnapi számunkban: Jackl Vivien)