A főváros zöld hajója – Malonyai Péter publicisztikája

HA BEZÁRNAK EGY STADIONT mindig összeszorul a torkom, édes mindegy, hogy szervezeti szigor (UEFA), üzleti szándék, vagy éppen elkerülhetetlen okok miatt. Esetünkben az utóbbiról lesz szó, hiszen a Margit-szigetről (közigazgatási egységként: Margitszigetről) szeretnék mesélni.

Okkal, hiszen például a Sportuszoda (nekem mindig az marad) szerelmeseiről vagy a futókról van szó, akiknek nem csupán a mozgás terepe a Sziget (így, egyszerűen és nagy kezdőbetűvel), a lelküket is megfogja minden: a fák, a bokrok, a sétányok, a levegő, az atmoszféra és a többi.

Most éppen zárva a Sziget, minden bizonnyal még egy ideig, hiszen a bejelentés szerint „az árvíz szempontjából ez az egyik legkritikusabb helyszín a fővárosban”. A csatornázási művek hozzáértői már dolgoznak a károk helyreállításán, de van még munka elég, például az óriásfáknál meg kell nézni, hogy a gyökerek meglazulása miatt nincs-e életveszély.

A Sziget szerelmeseinek (akik közül a legtöbben depressziós tünetekkel szolgálnak az elvonás miatt) ez némileg jó hír, a megnyitásig viszont marad nekik a nosztalgiázás. Nekem is, pedig már nem aktuális futópályám, messze lakom, a wekerletelepi, szintén festői utcákon araszolok előre (futásnak már nem nevezném).

De emlékeim vannak, a Sziget már csak ilyen. A 2.5 kilométer hosszú, 500 méter széles, 96.5 hektárnyi terület már neveinek történetével is tiszteletet parancsol, hiszen volt Nyulak szigete, Urak szigete, Budai-sziget, Boldogasszony szigete, ám a 17. században már Szent Margit szigete néven emlegették. Nekem a két háború közötti meghatározás tetszik a legjobban, amely szerint a Sziget a főváros zöld hajója. Varázsa volt sokáig, hogy csak a Margit híd megnyitása (1876) után csaknem negyedszázaddal (1900) lett lehetőség a gyalogos megközelítésre, addig át kellett kelni a Duna pesti vagy budai oldaláról.

A hírek szerint a mostani árvíz idején 800 ezer homokzsák szolgálta a védelmet, a rekortán futópályán (5.3 km) helyezték el őket. Én sohasem szerettem a pályát (térd), de a Szigetben az a jó, hogy mindenki megtalálhatja a kedvenc útvonalát, a saját módszerét. Emlékszem, az öttusázók mesteredzőjével, Bodnár Janival futva a Nagyszállótól a kertmoziig két villanyoszlop sprint, egy kocogás volt a kötelező. Budapest egykori főügyészének, Bócz Bandinak olyan bonyolult volt az útvonala, hogy hiába akartam, egyedül nem tudtam rálelni, hol forduljak erre vagy arra. Gyerekkori barátom, Vermes Gyuri pedig 50. születésnapján maratoni távra (42 195 méter) hívta a hozzá közelállókat, ám előtte gondosan kimérte, hogy merre kell csalinkáznunk a sétányokon, hogy ne csak körözzünk és körözzünk.

A futó mindig talál megoldást. Vészhelyzetben különösen. Valamikor a hetvenes években a Sportuszoda igazgatójának elege lett abból, hogy az öttusázók és az amatőr futók időnként behordják a sarat az előcsarnokba, az öltözőbe, intézkedett, hogy csak engedéllyel mehetnek ki futni a sportolók és az amatőrök, és csak a hátsó kapun. Történt pedig, hogy két egyetemistát megállított az őr, s a rendelkezésre hivatkozva kérte tőlük a kifutási engedélyt. Ők szelíden félretolták az öreget, kimásztak a kapun, miközben felvilágosították a szigorú cerberust, hogy ők nem a híres Queen Elizabeth óceánjáró, az uszoda pedig nem kikötő.

Az uszodába apám jóvoltából kerültem, hetente háromszor, kedden, csütörtökön és szombaton járt le, futott egy szigetkört, utána a tornateremben medicinlabdázott. Keményen nyomta, hiszen öttusázók voltak a partnerei, az olimpiai bajnok Móna Pista például, de leggyakrabban Ferdinandy Gézával gyúrta, aki nem csupán lovasedzőként volt szigorú, amatőrökkel sem ismert tréfát. A 13-as volt a törzskabinja apámnak, megtiszteltetés volt, hogy én – aki akkor érkeztem, amikor már elment – szintén ott vetkőzhettem, öltözhettem.

A törzsvendégeknek voltak előjogaik meg rigolyáik is. Leginkább az „Ügyvéd úr” maradt meg bennem, aki zuhanyozás után, mielőtt felöltözött volna, megállt a tükör előtt, és az arcát simogatva elégedetten mormolta: „Good, old man…” A fáma szerint nem volt olyan rendszer a 20. században, amelyik le ne csukta volna politikai okokból, Kun Bélánál ugyanúgy ült valamennyit, mint a két háború között, a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim alatt szintén. A részletekről nem volt hajlandó beszélni, csak ennyit mondott: „Magyar sors, magyar történelem…”

A kabinosok is legendásak voltak. Sanyi bá (az uszodában nem a bácsi dívott), azaz Marino­vich Sándor elsősorban, aki fürdőszolgának hívta magát, a két háború között államtitkár volt, így 1950-ben nem várta meg, míg érte jönnek, kitelepítik, beállt kabinosnak, ott ugyan ki keresné. Emlékét tábla őrzi, köszönhetően annak is, hogy ezeken a hasábokon felidéztük alakját (2021. november 30.).

Művelt volt, igazi úr, az operákról, a nagy tenorokról (Tito Schipa volt nála a legnagyobb) mindent tudott. A Művész és a Hungária kávéházban (neki örökké New York) törzsasztal tagja volt. És humora. Amikor a Művészben a magyar származású tőzsdeguru, André Kostolany dedikálta neki A pénz és a tőzsde világa című könyvét, negyedóráig lapozgatta az adatoktól hemzsegő munkát, majd megkérdezte: „Mondd, André, és a végén egymáséi lesznek…?” Egyébként a rendszerváltás után, 1992-ben megkapta A magyar sportért kitüntetést, bizonyságául annak, hogy a sport igazi szolgálata nem a pozíciókon múlik.

De emlékszem Feri bácsira, aki a Bécsből csempészett Lux szappant meglátva egyből mondta: „Ez igen! Ez szappan! A zuhanyozóban szappanozol és az öltözőben habzik!”. Vagy Zoli bácsi, aki úri szabóból lett kabinos, mert a szövetkezeti forma enyhén szólva sem feküdt neki. Azért a hozzá közelállóknak vállalt némi átalakítást, nadrágfelhajtást.

Az edzőimre is jó szívvel emlékezem, az uszoda, így a Sziget talppontjai voltak. Csuti bá mindig eszembe jut, ha az arcvizekről esik szó, mert a kor divatjától, a Pitralontól már messziről érezni lehetett, hogy ő jön. Vili bá pedig maga volt (és nekem maradt) a csoda. Annyi élet szorult belé, hogy még elképzelni is nehéz. Mindenhez (is) értett, például az a mondása nehezen cáfolható, amit útravalóként kaptunk tőle az általános iskolát befejezve: „Higgyétek el, jobb szépnek lenni, gazdagnak és egészségesnek, mint csúnyának, szegénynek és betegnek.” Hitték volna? Jó szokása volt, hogy amikor hallott egy viccet, szinte el sem mosolyodott, aztán néhány perc múlva harsogó kacagással adta elő mindenkinek, aki szembejött vele, hogy ez a Fészek klub viccversenyének győztese…

Van persze, ami nem általánosítható, személyes. Futásaimnál kétszer ért nagy megtiszteltetés. Az egyik, hogy az öttusázó Buzgó Józsi (előbb barátom, később főszerkesztőm), ha szembejött velem a honvédos öttusázókkal, mindig odakiáltotta: „Gyerünk, Nurmi…!” A másik, hogy évfolyamtársaim – már a Magyar Nemzet ösztöndíjasaként – azzal cukkoltak, hogy olyan leszek, mint Arany János. Futok egy kört, majd leülök a Víztorony mögötti fák alá, mint a Toldi szerzője, és ott írom a cikkeimet. Nem kétséges, hogy Paavo Nurmi (9 olimpiai arany, 22 világcsúcs) és Arany tölgyfája messzebb van tőlem, mint Makótól Jeruzsálem, ám akkor is büszke vagyok mindkét megjegyzésre.

Több mint két évtizedes szigeti klubunkról (MASC), az uszodában szerzett barátaimról már sokszor írtam (és nyilván fogok is), az előzőek is elfogultságom bizonyítékai. Fecsegtem csak, szent igaz, de nagyon remélem, hogy mindenkinek megvan a maga Szigete, uszodája, gyerekkora, ihletett helye. Megengedem, kütyük nélkül ma már nem megy szinte semmi, de az élmény, az emlékek nem gépesíthetők.

Még ha akad is rá próbálkozás éppen elegendő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!