Juhász László vb-győzelme után negyven évvel bakra ül Szilvásváradon

A MAGYAR VIDÉK MINDEN SZÉPSÉGE elénk tárul, ahogy az 5-ös főútról a Táborfalva határában elterülő tanyák felé vesszük az irányt. Emitt birkaistállóként szolgáló nádtetős vályogházak, amott katonai objektum, a bekötőúton aszfaltkrétával rajzoló, nevetgélő kisiskolások. No és az elmaradhatatlan lódobogás. Nem akárki ül a fogaton: az 1984-es szilvásváradi négyesfogathajtó-világbajnokság egyéni győztese, Juhász László, akit fia, a lovas kaszkadőrként dolgozó ifjabb Juhász László mellett segítői is Faternek szólítanak.

„Fogjunk, Fater?” – kérdezi egyikük, mire Juhász bólint, és a kantározás után fiatalokat megszégyenítő lendülettel pattan a bakra. Negyven év után ismét Szilvásvárad a házigazda, ő pedig teszthajtóként indul – 73 évesen, ami természetesen rekordot jelent.

„Nem hiába mondják, hogy lovas nemzet a magyar, azok közül, akik negyven éve ott voltak Szilvásváradon, sokan most is jönnek szurkolni – mondja Juhász, majd elmosolyodik, amikor arról kérdezzük, milyen érzés lesz elsőként behajtani a stadionba. – Amikor kiderült, hogy teszthajtóként veszek részt a világbajnokságon, rengetegen hívtak, s a barátaim, szurkolóim mondták, mennyire örülnek, hogy még láthatnak a bakon. Csak azt sajnálom kicsit, hogy nem sikerült bekerülnöm a kilenc magyar versenyző közé – persze tisztában vagyok a helyzetemmel, már nem veszélyeztettem volna a legjobbakat. Nem volt szerencsém a kvalifikáció során, többször is első induló voltam díjhajtásban, ami nem kedvező, a budapesti versenyen pedig a maratonhajtás kettes akadályában botlott meg az egyik ló, ledobta magáról a kantárt.”

A negyvenéves évforduló így is különleges lesz, elvégre Juhász László díj-, maraton- és akadályhajtásban is ugyanazt a pályát teljesíti, amelyet a versenyzők. Miatta (is) érdemes lesz korán kimenni a stadionba és a maratonpályára, hajtásával megelevenedik a dicső múlt, minden idők legsikeresebb világbajnoksága, amelyen három magyar állt a dobogón. Juhász már két évvel korábban, 1982-ben meglepte a világot, apeldoorni vb-bronzérmével berobbant a nemzetközi elitbe.

„Rég volt, szép volt, fiatalok voltunk – emlékszik vissza a kezdetekre. – Csikósként kezdtem, majd puszta ötöst hajtottam, aztán a hetvenes évek közepén Tiszaalpáron befogtunk egy négyest, csináltattunk kocsikat is. Elég könnyen ment az átállás, a nagyoktól ellestem ezt-azt, a szövetségi kapitány, Váradi Jenő bácsi hamar beválogatott a keretbe. Manapság már nehezebb meglepni a mezőnyt, mint annak idején, mindenkit ismerünk, aki jó eredményt érhet el a világbajnokságon. Sokat változott a fogathajtás kultúrája, de a lovak továbbra is meghatározóak, szerintem több múlik rajtuk, mint a hajtón.”

Juhász szerénységére jellemző, hogy az 1984-es szilvásváradi győzelmét is gyors lovainak tulajdonítja. Illetve még valaminek…

„Lássuk be, eléggé vakmerő voltam – mondja mosolyogva. – Gyakran túlvállaltam magam, de általában bejött, nem sokat borultam a pályafutásom során. Egyszer előfordult, hogy egy akadályban háromszor is, ám nem ez volt a jellemző.”

A vakmerő stílust már meghagyja a fiataloknak, a megnyitóval szerda este kezdődő világbajnokságon a fogatsport előtt szeretne tisztelegni hajtásával. A hatszoros aranyérmes, címvédő ausztrál Boyd Exellt tartja esélyesnek, mint mondja, egyre nehezebb felvenni a versenyt a legjobbakkal, de szívből szurkol azért, hogy ezúttal is legyen magyar hajtó az első tízben. Bárhogy is alakul a szilvásváradi verseny, biztosan lesz kit ünnepelni: többek között Juhász Lászlót, aki méltóképpen zárja le hosszú pályafutását – ott, ahol a legnagyobb sikerét érte el.