Pusztai Liza: Ismerem magam, elég nagy küzdő vagyok

– Talán már eltelt annyi idő, hogy beszélni tud a párizsi olimpiáról – a közösségi médiában megnyilvánult a játékok után nem sokkal, de amúgy nemigen beszélt arról, hogy épp a csapatversenyen nem ment a vívás.
– A verseny után egy hét is eltelt, mire egyáltalán ki mertem tenni azt a posztot: hosszan gondolkoztam, aztán arra jutottam, leírom, mennyire bánt, hogy éppen Párizsban nem jött ki a lépés – és az is, milyen sok rosszindulatú megnyilvánulást kapok…

– Ezt szedjük kétfelé: jól gondolom, hogy magát bántotta, hibáztatta leginkább?
– Borzasztó rosszul éreztem magam, mint egy rémálom, amelyik nem akar véget érni, vagy két hétig a csapatverseny után szinte csak sírtam. Azt éreztem, mindenki utál, hiába mondták el a társaim, hogy a vívás ilyen, hiába ismételgették, hogy máskor meg én húztam ki a gödörből a csapatot. Ez igaz is, ám éppen egy olimpián történt meg ennek az ellenkezője, ráadásul olyan versenyen, amelyet sokan követtek. Az az egy vigasztalt, hogy tudtam, rengeteg munkát beletettem, többet nem is tudtam volna.

– Az volt rossz, hogy ennyien látták az olimpiát?
– Igen, ez is rossz volt. Vívtam már jó néhány világbajnokságon, amelyek nem kaptak ekkora figyelmet – nekem ez új volt.

– Ugyanígy sokan látták, hogy a csapatversenyt edzője, Ravasz Etele vállán nézte végig. Emlékszik egyáltalán azokra a percekre?
– Jó nagy pánikrohamban voltam egész nap, ez látszódott azon a fotón is. Nagyon sajnálom, hogy az előző hónapokban átélt stressz és feszültség éppen akkor jött ki rajtam. Egy napot még igazán várhatott volna… De nyilván semmi sem történik véletlenül. Egyébként már a nap elején éreztem, baj van, csak mert az ember sosem adja fel, úgy voltam vele, odaállok a pástra, megcsinálom, nem lesz gond. Sok minden kavargott bennem, fogalmam sem volt, mit csináljak, ma már persze bánom, hogy nem szóltam, baj van.

– Nem lehet, hogy túl nagy volt az elvárás, a nyomás? Mégiscsak csapatban kétszeres világbajnokként érkeztek Párizsba. Vagy maga az olimpia, az öt karika vágta fejbe?
– Ott voltam Tokióban, a párizsi a második olimpián volt, de ezúttal minden más volt. A forgatag, a hangulat is hatással volt rám, de míg Tokióba amolyan meglepetéscsapatként érkeztünk, Párizsban az esélyesek között tartottak nyilván bennünket – a három évvel ezelőtti zéró elvárás után ezúttal éreztük, sokan szép eredményt várnak tőlünk. Emellett saját magammal szemben is voltak elvárásaim.

– És akkor a másik része: miért olvasta el az üzeneteket, kommenteket?
– Már tudom, hogy nem kellett volna, de én bizony mindet elolvastam. Amúgy is rosszul kezelem, ha valakinek a vívásról van véleménye, ha a vívásomat minősíti, mert azt senki sem tudja, milyen állapotban vagyok éppen, milyen hónapokat éltem át előtte.

– Előre eltervezte, hogy rögtön a Párizsból hazaérkezés után indul is nyaralni?
– Annyit tudtam, ha nem jól sikerül az olimpia, szeretnék minél hamarabb elmenni – abban biztos voltam, hogy ilyen helyzetben nem akarok Magyarországon maradni. Úgy éreztem, nem tudok ebben a közegben létezni, nem is tudom, mi lett volna, ha akkor nem megyek el.

– Mit tanult Párizsból?
– Még inkább tudatosult bennem, hogy egy olimpián a szerencsének is nagy szerepe van. Lehet, hogy te vagy a legjobb, de egyáltalán nem biztos, hogy te fogsz nyerni. Soktényezős az egész, mindennek össze kell állnia, hogy a végén siker legyen.

– Jobban van már lelkileg?
– Még nem vagyok az igazi. Másfél-két hete kezdett jobb lenni a kedvem. De türelmesebbnek kell lennem magammal.

– Hogyan vág neki a következő olimpiai ciklusnak? Teljesen el kell felejtenie a párizsi történetet?
– Úgy érzem, mostanra az emberek elfelejtették, de nem is nekik, nekem kell elfelejtenem. Még keresgélem önmagamat, a motivációmat, de már jó úton járok: a következő hetekben szeretném újra megtalálni az inspirációt, és szeretném újra élvezni a vívást. Ebben nagyon sokat segít az edzőm, végtelenül hálás vagyok neki, hogy mellettem állt ebben a nehéz időszakban.

– Mit kell tennie azért, hogy máskor ne jöjjön hasonló rémálom, hogy ne jusson eszébe a páston Párizs?
– Én magam is kíváncsi vagyok arra, hogy az első világkupaversenyen milyen lesz visszamenni a pástra, de bízom benne, valahogy majd csak visszarázódom: azt hiszem, az első sikerélménnyel az olimpia még inkább a háttérbe kerül. Ismerem magam, elég nagy küzdő vagyok, a mostaninál sokkal súlyosabb helyzeteket is túléltem már, úgyhogy nem féltem magam – ráadásul a vívás továbbra is a legfontosabb az életemben.